Szarvasi advent 1989

1989 decemberében írtam e sorokat. Megbukott a kommunista diktatúra Romániában, és ez nemcsak az Erdélyből származókat hozta lázba, hanem minden jóérzésű embert. A szarvasiakat is. Számos teherautó indult el azon nyomban értékes rakományával a román határ felé. Sajnálatos módon az egyik sofőr Aradról már csak koporsóban térhetett vissza a családjához.

 

A következő év tavaszán, március tizenötödikén kopjafát is emeltek a forradalom emlékére. Mindezekért az áldozatokért, Isten áldja meg őket.

Ötödik hónapja új otthonom Szarvas. Az erdélyi viszonyok elől menekülve, szökésem harmadik napján, 1989. augusztus 2-án érkeztem Tessedik Sámuel városába. Pillanatok alatt elvarázsolt vízi paradicsomával, arborétumával. Maradtam hát, és szilárd akarattal láttam hozzá a nehéz feladatnak: megalapozni a jövőmet az elveszettnek hitt, de újból megtalált hazában. Becsületes, és az erdélyieket tisztelő remek emberek segítségével, az első naptól kezdve, fizikai és szellemi energiát nem kímélve, szinte emberfeletti teljesítményre sarkallva önmagam, dolgoztam éjjel-nappal. Augusztusban még csak napszámosként egy sírkövesnél, szeptembertől aztán, amikor a pedagógusnak is megszólal az iskolacsengő, napi három műszakban – délelőtt tanárként, délután kétkezi segédmunkásként, este kollégiumi nevelőként – igyekeztem előteremteni a hiányzó anyagi javakat, igyekeztem beilleszkedni az önként választott új világba.

Közben a rendszerváltás felgyorsította a társadalmi folyamatokat, az oktatásban is gyors egymásutánban követték egymást a változások. Mivel társadalomtudományokat tanítottam, tantárgyaim gyökeresen módosultak. Változott a szemlélet s vele együtt a tartalom is. Ezeknek a kihívásoknak is meg kellett felelnem. Így aztán nem sok idő jutott másra. A napi politikai eseményekre is csak az esti híradó erejéig pazaroltam energiát. Ezt viszont napi rendszerességgel, mert abban az órában a Vajda Péter Gimnázium Kollégiumában nevelősködtem, és a nevelői szobában általában be volt kapcsolva a televízió. Ezenkívül a Panoráma műsorát is rendszeresen figyelemmel kísértem, mert az éjszakát is a kollégiumban töltöttem. A romániai helyzetről egyre sűrűbb lett a híradás, izgalomba hozta a közvéleményt, feszült várakozás lett úrrá az embereken. Záporoztak felém a kérdések, és én nem győztem óvatosságra inteni kollégáimat. Jól ismertem az ottani viszonyokat, tudtam, hogy nem lesz egyszerű a váltás. Pedig bennem is ott bujkált a remény és a büszkeség is, hiszen egy magyar ember, egy református pap lett a kovásza a lelkekben évtizedekig eltemetett, elfojtott szabadságvágynak.

Istenem, de sokat, és de sokszor reménykedtünk, és mindannyiszor csalódnunk kellett! Öt hónappal ezelőtt is, még oly sziládnak tűnt a diktatúra, hogy magam sem találtam más kiutat szorításából, csak a szökést. Akár életem árán is! Mert az is benne volt a képletben, arra is fel voltam készülve. Hányan, de hányan sohasem juthattak el álmaik országába, az édes anyaországba, melynek nevét is csak áhítattal és alázattal ejtette ki az erdélyi magyar ember. Ki tudja, hányan pihennek a határsáv könnyáztatta, puszta földjében, jeltelen gödörben?! De nekem sikerült, Isten fogta a kezemet és vezetett. És akkor még senki nem tudta, mikor lesz vége, vége lesz-e egyáltalán?

És most, december havában, „a várakozás szent idejében” bekövetkezett az, amit annyi éve várt a nép, várt a világ, és vártam én magam is: Romániában kitört a forradalom!

Egyedül voltam azon a napon a kollégiumban. Állva néztem a képernyőt, nem lehetett csak úgy ülve, karba tett kézzel szemlélni a megrázó, ugyanakkor felemelő képsorokat. A híradások valósággal kergették egymást, a csatornák harsogták az örömhírt: Romániában vége a diktatúrának! Hihetetlen, de ambivalens érzések lettek úrrá rajtam. Sírtam örömömben, de éreztem, hogy közben aggodalom tölti el lelkemet. Olyan zavaros volt minden. Túlságosan, gyanúsan egyszerűnek tűnt. Tegnap még dicsőítették a „Vezért”. Ennyi volt, ennyire futotta erejéből az oly szilárdnak tűnő rezsimnek?! Éreztem, ez így nem lehet igaz. Ez az érzés egyre inkább hatalmába kerített.

Amikor az egyik közelben lakó kollégám rohant hozzám, valósággal berobbant a jó hírrel a nevelői szobába, ebben az állapotban talált. Nem akartam megbántani, hiszen tényleg jól esett az érdeklődése, együtt sírtunk örömkönnyeket, de azért óva intettem: más a valóság, mint aminek látszik. (Máris indulni akart felkeresni aradi ismerőseit, amiről sikerült lebeszélnem.) Sajnos a későbbi fejlemények engem igazoltak.

De a szarvasiak öröme őszinte és határtalan volt. Hihetetlen lelkesedéssel ünnepelt a város a következő napokban. Ősi erővel tört a felszínre a lelkekbe felgyülemlett feszültség. Hiszen sokaknak ismerőse, barátja, rokona élt a határ másik oldalán, jól ismerték ínségüket, méltatlan helyzetüket, eddig is segítettek, ahogyan tudtak. Eufórikus hangulat lett úrrá a városban. Kamionszámra gyűlt az adomány: finom falatok, meleg ruhák, megannyi szeretetcsomag, megannyi őszinte üzenet! Esténként pedig százak vonultak az utcára, a „Szarvashoz”, „Tessedik fájához”, kezükben gyertyával, fáklyával.

Milyen szép, milyen felemelő érzés volt ott lenni, velük lenni! Fények, lángok: megannyi titkolt érzelem, szeretet, lelkek és szívek találkozása az alföldi éjszakában…  Ezernyi égő gyertya! Ilyenkor eltompul az időérzék, tér és idő megszűnnek, mintha az űrben a csillagokkal együtt lebegnénk, csak a gyertyák, „az őrláng” az igazi valóság, amelyben egybeforr most minden jót akaró lélek, és figyelmeztet másokat is a távolból: itt vagyunk, emberek vagyunk, veletek vagyunk! Azoknak üzen most, fényszárnyain suhanva, akiknek odaát szükségük van a bátorításra. A fáklyákat azért tartjuk magasba, hogy a tévelygők, a kételkedők megtalálják a bátrakat, és velük együtt ők is eljussanak a szeretet, a megbékélés, a szabadság országába. A karácsony áldását küldjük mindazoknak, akik szeretetükkel éltetik ezt a beteg, felemás világot. Milyen könnyű bátornak lenni, ha magad mellett érzed a másik embert, a sokaságot… Csodálatos a pillanat, ha sokan akarják és cselekszik ugyanazt... Csodálatos, ha a testvér a testvérre gondol, és siet segíteni a szükségben...

De mi van odaát? Odaát ropognak a fegyverek! Tudjuk, szenteltek a fegyverek, ha ellenség tör a népre. De mi van akkor, ha mindez fordítva történik? Ki ott most a nép, és ki az ellenség? Mindenki és senki! Hiszen annyi keserves év alatt összekuszálódtak a szálak... Diktatúra és kutyái, az őrültség sokféle arcot öltött magára már eddig is. Mert az őrültség kiszámíthatatlan. A vele kézen járó bizonytalanság a legnagyobb ellenség, a félelem a lélek megrontója! Bizonytalanságban és félelemben élni maga a pokol, s ettől már csak egy jobb: a halál!

Tudtam, hogy így lesz! Egy percig sem volt kétséges: a diktátorok nem szoktak meghátrálni, hatalmukat fegyverrel is megvédik, ha kell, tömegeket irtanak. Csak azt reméltem, nem lesz ennyire véres! De az lett, még annál is véresebb, mert a diktatúra természeténél fogva embertelen, nem ismeri a humánumot, a könyörületességet, önmagáért létezik. Önnön csillogásában gyönyörködik, az ember csak eszköz, az ember csak statisztikai adat. A diktatúrának az ember csak demográfiai mutató. Ha kevés a létszám, elrendeli: szüljenek több gyereket az anyák! Ha néhány ezer anya belehal, nem számít, fő, hogy húszmillió fölé gyarapodjon a nemzet (húszmillió koldus). És mit számít, ha most néhány ezerrel kevesebben lesznek? Kevesebb éhes szájat kell betömni, amúgy is kevés a kenyér... Egy ördögi rendszer ördögi törvényei mozgatják a rugókat, s most még kiszámíthatatlan, hogy a tébolyult szerkezet mikor roskad össze saját terhe, saját bűne alatt, s hány lelket temet még be roncsaival.

Szarvason égnek a gyertyák! Emberek találkozása, akik, ki tudja honnan jöttek, és merre tartanak... Az a fontos, hogy most itt vannak, és némán kiáltanak a gyertyák fényében: ne ölj Zsarnok, ne ölj!

Egyszer csak vége lesz, mint mindennek... Egy egész népet nem lehet csak úgy elpusztítani, kiirtani...

A roncsokat befedi majd a fű, a kegyes föld befogadja a rosszakat is, meg a jókat is. A ráncok kisimulnak...  A lángok majd tovább égnek, örökké égnek és őrködnek, s egy új világ jobb fiai nyújtják majd jobbjukat egymásnak. Hogy hol van ez a világ, és mikor jön el, ki tudja? De hadd égjenek csak a lángok és figyelmeztessenek: a dicsőség mulandó! Ha a meggyötört ember felemeli a fejét, s szívében kigyullad az igazság és a szabadság lángja, a diktátorok hatalma hozzá képest picinyke porszem.

Égnek a gyertyák Szarvason, advent harmadik hetében. A Megváltóra várakoznak a szarvasiak, a békét hozóra... Boldog várakozást, boldog megváltást az egész világnak!

(Türei) László István Jánoska

 

 

2019-12-15

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

1%

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks