Egy ősi, indiai eredetű elbeszélés szerint[1] egy uraság egyszer egy elefántot tapogattatott meg vak emberekkel. Miután megtapintották, megkérdezte tőlük, hogy milyen az elefánt. Sorban egymás után azt mondták, hogy olyan, mint egy edény (a feje), olyan, mint egy puha kosár (a füle), olyan, mint egy ekevas (az agyara), mint az eke (a törzse), mint egy magtár (a hasa), mint egy oszlop (a lába), mint egy mozsár (a háta), mint az őrlőpálca (a farka), mint egy kefe (a farok szőrös vége).

A Centrál Színházban a 2017-es év végén mutatták be az angol kortárs drámaíró Duncan MacMillan Dolgok, amikért érdemes élni című drámáját. „Olyan ez a darab, mintha eleve nekem írták volna” – nyilatkozta Pokorny Lia, aki a monodráma szereplője.

A magyar szépirodalmi termés évszázadokon át, de napjainkra különös mértékben feldúsult kínálatának alapos elemzéssel történő teljes áttekintése lehetetlen egy ember életében. Amennyiben a művek a lelkek forgalomirányítójának szerepét is be kell, hogy töltsék ‒ legfőbb céljuk mi más lehetne? ‒, nélkülözhetetlen a szemelvények népszerűsítésében a tartalmi szempont.

Nem, nem lesz martaléka az emberi emlékezet gyengeségének ezerévesnél is régebbi múltunk mesés története, az, amely az emberek lelkében és szívében élt-él, az, amelyet generációk adtak át egymásnak szájról szájra, sok esetben papírra vetve, régi könyvek lapjai közé rejtve, padlásokon őrzött ládákban gyűjtögetve, remélve azt, hogy valaki majd megtalálja, továbbadja, újra elmeséli!

Szamosújvár, 1947. májusi éjszaka. A börtönné alakított vár kapujához civil ruhás csapat érkezik. Köztük áll Puskás Lajos, a piarista főgimnázium tanára, az erdélyi cserkészkerület parancsnoka. Neki köszönhetően már az első éjszakáról is hiteles kép maradt ránk: cementpadlós teremben töltik, ki hogy tudja.