A magyar szépirodalmi termés évszázadokon át, de napjainkra különös mértékben feldúsult kínálatának alapos elemzéssel történő teljes áttekintése lehetetlen egy ember életében. Amennyiben a művek a lelkek forgalomirányítójának szerepét is be kell, hogy töltsék ‒ legfőbb céljuk mi más lehetne? ‒, nélkülözhetetlen a szemelvények népszerűsítésében a tartalmi szempont.

Nem, nem lesz martaléka az emberi emlékezet gyengeségének ezerévesnél is régebbi múltunk mesés története, az, amely az emberek lelkében és szívében élt-él, az, amelyet generációk adtak át egymásnak szájról szájra, sok esetben papírra vetve, régi könyvek lapjai közé rejtve, padlásokon őrzött ládákban gyűjtögetve, remélve azt, hogy valaki majd megtalálja, továbbadja, újra elmeséli!

Szamosújvár, 1947. májusi éjszaka. A börtönné alakított vár kapujához civil ruhás csapat érkezik. Köztük áll Puskás Lajos, a piarista főgimnázium tanára, az erdélyi cserkészkerület parancsnoka. Neki köszönhetően már az első éjszakáról is hiteles kép maradt ránk: cementpadlós teremben töltik, ki hogy tudja.

Kockásfedelű, sima lapú füzet került a kezembe „múltam rendezgetése” közben. Az a füzet – ismertem fel rögtön –, amelybe olvasmányélményeimet kezdtem bejegyezni a múlt század ötvenes éveiben, még az érettségit megelőző időben. Amint belelapoztam, pillanatok alatt emlékezetembe villant, hogy a kezdeti rövid bejegyzéseket követően a sűrűsödő emlékrögzítések olvasónaplóvá szélesedtek.

Több szempontból is kimeríti a zsenialitás fogalmát a Nemzeti Színház darabja, melynek 2018. június 26-i ősbemutatóját egy speciális helyszínen, a Gyulai Várszínházban tartották.