Szent Márton az irodalomban

Amikor kutakodni kezdtem a címben megfogalmazott kérdéskörben, a közismert és gyakran publikált legendákon kívül semmi olyat nem találtam, amely Szent Márton életpályájához köthető, eddig ismeretlen irodalmi motívumként színezhette volna a róla kialakított képet, felmutathatott volna újabb vonásokat személyiségéről, papi, püspöki életszentségéről.

Aztán kezembe került Wilhelm Hünermann Bátorság és irgalom című könyve, Szent Márton életregénye. Amint haladtam előre a regényes életút megismerésében, egyre többször örvendeztetett meg az írás olyan történetekkel, amelyek ez eddig ismert Szent Márton-portrét gazdagították.

Ekkor határoztam el, hogy – miután az egész kötet ismertetésére már csak terjedelmi okok miatt sincs lehetőség – néhány jellemző, főleg ifjú korából származó, érzelmileg is motivált részletet felmutatok a következő sorokban.

A farkaskölyök barátja lesz a rabszolgának

A kis Márton édesapja, aki a Római Birodalom hadseregének magas rangú tisztje volt, az éppen barbárokkal folytatott küzdelmek miatt igen ritkán láthatta nem régen született kisfiát, de amikor alkalma volt rá, büszkélkedve, boldogan kapta karjai közé. Öröm volt látni, milyen szépen cseperedik a kis Márton. Mihelyt rá tudott állni lábacskáira, a légionáriusok közé tipegett, megtapogatta sisakjukat, kardjukat. Akkor volt a legboldogabb, ha valamelyik lovas felkapta a lovára, és kinyargalt vele a tágas mezőre. A kis kölyök folyton eltűnt édesanyja közeléből, s olyankor legtöbbször a kaszárnya udvarán találtak rá. Az anyja aggodalmán csak nevetett az ezredes. Hol érezhetné jobban magát, mint a katonák között, nem hiába csörgedezik katonavér az ereiben.

Az ifjú rabszolga, akinek a fiúcska a gondjaira volt bízva, látta, hogyan rohangál az édesapjától hatéves korában kapott pónilovával, féltőn figyelmeztette: Ne száguldozz ilyen eszeveszetten, te farkaskölyök! A kis Márton furcsállta a megszólítást, mire a rabszolgafiú emlékeztette Romulus és Rémus történetére, akiket farkas szoptatott, s meg is maradt utódaikban a farkas természet. A kis Márton ezt sértésnek tekintette, és megfenyegette a rabszolgát, hogy beárulja az apjának. A fiú elmondja, hogy ő gyűlöli a rómaiakat, akik őt elrabolták hazájából és barbárnak tekintik. – Beárulhatsz az apádnak, s végignézheted, amint megkorbácsoltat engem. A kis Márton – visszagondolva arra, hogy milyen jókat fürödtek, lovagoltak együtt – így válaszol: Nem árullak el téged, mert az ember nem árulja be a barátját. – S miközben az ifjú Márton lelkében megszületik az eddig ismeretlen érzés, a bocsánat, szeretetteljes szívvel, boldogan öleli meg a barátját.

A hittanuló

A [ticinumi (paviai)] püspök ismertette meg az üdvösségről szóló tanítással. Márton gyakran vendégeskedett a főpásztor házában, ahol mindig szívesen fogadták. Az ősz főpap óvatosan, lépésről lépésre vezette be a keresztény hit tételeibe. Egyre növekvő álmélkodással eszmélt rá, milyen drága ékszert bízott rá az Úristen. A tőrőlmetszett katonaivadéknak azonban nemigen volt ínyére az alkalmazkodás. Bár ifjú kora óta férfias erényekre nevelték, gyakran kitört belőle zabolátlan természete. Amikor egy alkalommal azt hallja, hogy Jézus így szól: Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, felpattan és kifakad: hogyan lehetnék én szelíd és alázatos szívű, hiszen én római vagyok! A püspök türelmesen elmagyarázta, mennyivel magasztosabb és nemesebb dolog elviselni a jogtalanságot, mint bőszen kikelni ellene.

Márton hosszas töprengés után bocsánatot kért, de elmondja újra, hogy tőle idegen a szelídség és az alázat, hiszen az apja őt mindig büszkeségre és keménységre nevelte. – Igaza van édesapádnak – így a püspök –, keménynek kell lenned önmagaddal szemben és büszkének is, mert Isten teremtménye vagy, aki szeret téged!

Attól a naptól fogva igyekezett megszabadulni hibáitól, és elsajátítani a keresztény erényeket. Az apja semmit sem vett észre a változásból, mert Márton kívülről olyan volt, mint eddig, szeretett úszni, lovagolni, vívni, íjazni. Édesanyja figyelmét azonban nem kerülte el, hogy fia újabban készségesebben engedelmeskedik, kedvesebb a szolgákkal, s néha még a munkájukat is átvállalja. A változás okáról azonban fogalma sem volt.

A püspöknél töltött tanítási idő után egy alkalommal Márton örvendezve mondja el barátjának, hogy a püspök most már őt is felveszi a hittanulók jegyzékébe. Amikor ezt a püspök egy mise keretében nyilvánosságra hozta, többen elcsodálkoztak, hogy az ezredes fia keresztény lesz. Sokan örömmel fogadták a hírt, és a templomból kijövet többen a kezét szorongatták, és így buzdították: Légy állhatatos! Ettől kezdve Márton az előcsarnokban a hittanulók között foglalt helyet, és áhítattal figyelte a szentmisét.

Egy téli napon új lovat kap az apjától, aminek végtelenül megörül, felismeri, hogy a ló Pannóniából való, Glóriának nevezi el. Aznap este az étkezőteremben ünnepi vacsorára gyűlt össze a család. A vacsora végén az apja kiment Mártonnal az átriumba, hogy a római istenek szobra előtt áldozzanak. Amikor arra kéri a fiát, hogy szórjon ő is tömjént a parázsra, Márton így felel: nem tehetem, mert ezek élettelen vasdarabok, én az élő Isten gyermeke vagyok. Az apja irgalmatlanul leteremti, megtiltja neki, hogy keresztény legyen, s ha nem engedelmeskedik, nem tekinti fiának többé. Márton – ennek ellenére – készül a keresztségre.

Álom a jövőről

Egy alkalommal a bazilikában a diakónus azt a bibliai részt olvassa fel, ahol Jézus így beszél: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben. Ezután jöjj és kövess engem!”

Villámként hasítottak lelkébe ezek a szavak. Vajon Jézus szavai csak annak az ifjúnak szóltak, aki őt kérdezte, vagy neki, a római törzstiszt fiának is? Vajon ez az az út, amelyre Jézus őt vezérelni akarja, hogy koldus szegényen legyen Krisztus követője?

A püspök a prédikációjában két történetet is elmond, hogy voltak, akik minden vagyonukat a szegényeknek adták, és ők a pusztaságban, magányban, remeteségben éltek. Később többen csatlakoztak hozzájuk, és szerzetesi életformában imádták az Istent és szolgálták embertársaikat.

Márton lelkesülten hallgatta a püspök szavait, azok úgy hatottak rá, mintha közvetlenül Isten szavát hallaná; mintha őt is a teljes szegénységben és lemondásban való életre hívná.

Este lefekvéshez készülődve barátjának arról beszél, hogy ő is remete akar lenni a thébai sivatagban, vagy szerzetes az egyiptomi kolostorban. Mindenét elhagyja, s lovával, Glóriával indul el az új élete felé.

Barátja szamárságnak tartja ezt a tervét, hiszen Jézus szavai csak a kiváltságosoknak szólnak. – Jót nevetnének rajtad, ha te, mint római ifjú, beállítanál szerzetesnek!

Márton nehezen tud elaludni, de reggel megnyugodva ébred, úgy érzi, hogy ő még éretlen arra, hogy szerzetes legyen. Barátja mondja ki a jövőjét: Te katona leszel! – s később talán szerzetes is – teszi hozzá Márton.

A csatában

Óriási küzdelem zajlott a római hadsereg és a barbárok között. A csata előtt a római túlerő biztosra vette a győzelmet. Amikor azonban váratlanul óriási nyílzáporral támadták meg a légionáriusokat, nem vették észre, hogy lápos, ingoványos területre érkeztek. A száguldó lovak nem tudtak időben megállni, vergődve küzdöttek az iszapos talajon. Márton éppen leküzdött egy őt támadó ellenséget, kezdte kifújni magát, amikor egy súlyos ütést érzett a mellében, egy nagyméretű nyílvessző találta el. Az eszméletét vesztett Márton mellett harcoló barátjának  szerencsére módja volt a súlyosan sebesült tisztet a csata után egy kunyhóba menekíteni.

Amikor Márton magához tért, az első szavai ezek voltak: – Hol vagyok? Hogy áll a csata? És mi van a lovammal, Glóriával? Barátja elmondta, hogy egy elhagyott parasztházban vannak, a csata már több napja véget ért a rómaiak veszteségével, lovát pedig sikerült biztonságos helyre vinni.

Márton erős szervezetének és a gondos ápolásnak köszönhetően lassan teljesen felgyógyult. Ez azonban csak testi gyógyulást jelentett, lelkében kitörölhetetlen keserűség, nem gyógyuló seb maradt. Az a Márton, aki kora gyermekkorától kezdve a hősies küzdelmek győzelméről álmodozott, most szembesülve a háború borzalmával, életre szóló elhatározásra jutott: kilép a hadsereg kötelékéből.

Innentől kezdve az immár keresztény Márton új küzdelem harcosa lesz. A római hadsereg sas jelvényét Krisztus keresztjével cserélte fel. Először remetei magányban, később kolostori szerzetesközösségben  papként, majd püspökként mindig a szegényeket istápolva, az eretnekeket üldözve, ő maga is példamutató szegénységben – az ifjúi vágyai szerint – győzedelmeskedik Krisztus zászlaja alatt.

Csermely Tibor