Szerencsétlenekből sikeresek

Egy Fülöp-szigeteki gyermekotthon reménységei

Csaknem tizenöt éve, amikor a verbita testvérjelöltek prefektusa voltam itt, a Fülöp-szigeteken, a képzési program része volt, hogy minden hétvégén meglátogattunk egy fiúotthont. Korrepetáltuk a fiatalokat, kikérdeztük a leckét, és mindig beszéltünk velük hitünk fontos kérdéseiről is.

 

Amikor már nem én voltam a prefektus, továbbra is rendszeresen ellátogattam hozzájuk. Vasárnaponként hitoktatást szoktam tartani nekik, és a rendtársaimmal együtt sok más programot is szervezünk nekik. Legutóbb Valentin-napi partit tartottunk, ahol egy vendég atya beszélt a szeretetről és a szerelemről ezeknek a gyerekeknek, akikkel a szülők nem beszélgetnek ilyesmiről, mert vagy meghaltak, vagy nem törődnek a fiaikkal. Sokszor tartottunk már lelki napot, a félévközi szünetekben pedig sátortáborba szoktunk indulni együtt. Így jól ismerem őket.

Most arról szeretnék beszámolni a Jel olvasóinak, milyen remény van arra, hogy ezekből a fiúkból boldog és sikeres emberek lesznek. Előtte hadd mutassak be két fiatalt, akik az otthonban nevelkednek.

A tizenöt éves Anthon arcvonásai eltérnek a Fülöp-szigeteken megszokottaktól. Nem véletlenül. „Apám ausztrál volt” – emlékezik vissza a családban, jómódban eltöltött éveire. „Ide nősült, a Fülöp-szigetekre. Két gyermek volt a családunkban: az öcsém és én. Akkor következett be a tragédia, amikor apám elhagyott bennünket, és visszament Ausztráliába. Az öcsémet is magával vitte. Most Vietnámban vannak, ahol apám egy újabb nőt szedett fel. Én az anyámmal maradtam, aki viszont állandóan nyugtalan volt. Nem tudta megszokni az új helyzetet. Rám haragudott apám helyett. Mindig ütött, vert. Drótból készített ostort, azzal kínzott. Beíratott egy magániskolába Lapu-Lapu városban, de ott nem tudtam megmaradni, mert egy-egy alapos verés után nem engedett iskolába, nehogy a tanárok meglássák súlyos sebeimet és feljelentsék őt. Rettenetes volt.

Amikor nyolcéves voltam, átköltöztünk egy másik szigetre, Boholra. Ott kisebbek a települések, jobban ismerik egymást az emberek. Egyszer a verés elől átszöktem a szomszédokhoz, akik nagyon kedvesen fogadtak. Utána egyre többször mentem hozzájuk. Sőt arról is volt szó, hogy örökbe fogadnak, pedig anyám ott élt mellettük. Egyszer azonban azt mondták ezek a szomszédok, hogy többet már nem jöhetek. Anyám ugyanis bejelentette, hogy mindenkit feljelent, aki engem befogad, és megakadályozza az örökbefogadást.”

Ehhez tudni kell, hogy a Fülöp-szigeteken nagyon szigorúak az ifjúságvédelmi törvények, mert sokszor előfordultak visszaélések. Egy kiskorú csak akkor lehet felnőttek társaságában, ha közeli rokon jelen van, vagy hivatalosan ezekre a nagykorúakra van bízva. A törvény a szülő oldalán áll, ezért adták fel a harcot a jótékony szomszédok.

„Ekkor végleg otthagytam anyámat. Elmenekültem. Tudatosan az utcára kerültem. Mivel jó erőben lévő gyermek voltam, munkát találtam egy építkezésen. Megismerkedtem több hasonló sorsú fiúval. Keveset kerestünk az építkezésen, de legalább nem kellett ételt lopni. Szállásunk azonban nem volt. A Cebu város közepén lévő Fuente Osmeña nevű parkban aludtunk. Ez így ment, amíg elérte a várost a járvány.”

A Fülöp-szigeteken a világ egyik legszigorúbb kijárási tilalmát vezették be. Különösen figyelt a rendőrség arra, hogy a kiskorúak otthon töltsék az éjszakát. „Mivel anyám mindig ütött és vert, nem hozzá vittek a rendőrök, hanem ide, a gyermekotthonba. Itt nagyon hiányzott a szabadságom, de idővel megértettem, hogy itt enni adnak, gondoskodnak rólam, és iskolába is járhatok, ami az építkezési munka miatt lehetetlen volt.” Hálásan mosolyog.

Egy másik növendék, Joseph is itt ül előttem. E tizennégy éves fiú sorsa egészen másképp kezdődött. Ő soha nem tapasztalt meg emberhez méltó életkörülményeket. „Tíz gyermek volt a családunkban. Apám ácsként dolgozott. Egy apró kis sufniban éltünk, amit apám eszkábált össze, amikor vidékről felköltöztünk ide, a nagyvárosba. Anyám Bohol, apám Negros szigetéről származik. Én csak arra emlékszem, hogy éheztünk, nem volt mit felvenni, hiszen apám nagyon keveset keresett ennyi gyerekre. Néha volt munkája, néha nem. Alkalmi munkákat végzett. Iskolába sem tudtunk rendszeresen járni, ezért nyolcévesen abba is hagytam. Akkor határoztam el, hogy elmegyek otthonról.

Három évet töltöttem az utcán. Nem voltam egyedül, többen voltunk. Koldulásból éltünk. Sokszor megtörtént, hogy amikor a gyorsétterem előtt kéregettem, valaki rendelt nekem is, és amikor kijött, odaadta. De nagyon sokszor éheztünk. Amikor egy gyerek éhezik, akkor vágyik a rugbyra (toluol), ami a szegény ember kábítószere, hiszen utána jóllakottnak érzi magát. Az utcán aludtam, az árkádok alatt, egy-egy kartonpapírlapon. A kéregetés nincs megengedve Cebuban, de régebben eltűrték, hiszen sok utcagyerek kóborolt Cebu utcáin. Viszont a járványhelyzet idején ezt is komolyabban vette a városvezetés, és akkor behoztak ide, az otthonba. Nem volt könnyű megszokni...”

Milyen jövőt képzelsz magadnak? Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezem Josephet. Habozás nélkül válaszol: „rendőr!” Miért? – tudakolom. „Láttam, hogy a rendőr mennyi jót, de rosszat is tud tenni.”

Anthon arcán néha átvonul egy-egy borús arckifejezés, utána aztán ismét elmosolyodik. Josephről időnként nem tudom, mire is gondol, összehúzza a szemeit. De ha kérdezem, kedvesen elmosolyodik. A gyermekotthon zenekarában mindketten szívesen játszanak. Amikor sportra kerül a sor, mindketten jól teljesítenek. Vajon mi lesz belőlük? Lehet-e látni valamilyen haladást a fejlődésükben?

– A változás már a bevonulás utáni első napokban szembetűnő – mondja Pablita Toring, a gyermekotthon vezetője. – Megtanítjuk őket mosakodni, fogat és hajat mosni, kanállal és villával enni. Ezekre őket otthon már csak azért sem tanították meg, mert az az életmód teljesen rendezetlen volt, csak a napról napra való túlélésre gondoltak. A legtöbb gyereknek itt vannak ugyan szülei, de nem gondoskodnak róluk. Vannak olyanok is, akiknek meghaltak a szülei.

Legfontosabb azonban Pablita szerint az erkölcsi tartás. Ez ugyan egy állami otthon, de mi hitre neveljük a gyerekeket, hogy észrevegyék a maguk helyét a világban. Reggelente rádión keresztül misét hallgatunk a verbita misszionáriusok stúdiójából. A hitoktatás is sokat segít, mert mindezeket tudatosítja bennük – teszi hozzá az intézet vezetőnője.

Ki a jó példa, akire büszke lehet az otthon? Vannak diplomások, sőt van egy katolikus pap is az otthon volt növendékei között. Pablita azonban mégis Ronaldot tartja az igazi fejlődés legmeggyőzőbb példájának. Ronald nyolcéves korában hagyta el a családját, és sokkal több időt töltött az utcán, mint az előbb említett két fiatal. Kábítószerélvező lett. Zsebtolvajlással könnyített az éhezésén. Egy verbita atya vette észre az utcán kóborló Ronaldot, és szeretettel bekísérte a gyermekotthonba. Hosszú utcai múltja miatt nagyon későn került az iskolába. „Ronald azért lett sikeres, mert el tudta fogadni, hogy nagyfiúként, utcai vagányként kisgyerekekkel jár egy osztályba az általános iskolában. A legtöbb volt utcagyerek esetében ez a legnagyobb akadály – magyarázza Pablita. – Szégyellik ugyanis a múltjukat. Ronald felismerte, hogy szégyenkezés helyett igyekeznie kell, akkor kap esélyt az élettől.”

Amikor tizenkilenc évesen elvégezte az általános iskolát, tanulmányi kitüntetést kapott. Szülei még erre a jeles alkalomra sem jöttek el, mert részegen fetrengtek otthon. Így Ronald engem kért fel arra, hogy szülőpótlékként felkísérjem a pódiumra, hiszen a többi kitüntetett a szüleivel együtt lépett az igazgató színe elé. Ronald szakmát tanult, főiskolát végzett és ma sikeres üzletember, szép családdal.

Ronald öccse, James már nem ilyen sikeres az életben. Bátyjával együtt került az otthonba, ahol sok jót kapott, mégis megszökött. (Ez nem büntetőintézet, bekerülés után két hónappal nem kényszerítik azt, aki nem akar maradni. James bejelentés nélkül egyszer csak eltűnt.) Azt hallottam, hogy visszakerült az utcára és lezüllött. Bátyjától úgy tudom, hogy James egy hosszabb zavaros idő után kezd magára találni. Nemrég találkoztam is vele az utcán, kedvesen üdvözölt. Dolgozik, van három gyereke, de csak élettársi viszonyban él. Kerékpáron közlekedik a munkahelyére, mert másra nem futja. Valahol segédmunkás és valamilyen betegséggel is küzd. Nem tudott kiemelkedni a szegénységből, de ha szerényen is, gondoskodik a családjáról. Ez jó jel. Vannak azonban olyanok is, akik miután távoznak az otthonból, börtönbe kerülnek, vagy nem tudják megőrizni testi és lelki egészségüket.

Hála Istennek azonban az otthonban kapott szeretet és az elsajátított fegyelem erősebbnek bizonyul, mint a fiúk születési környezetéből származó rossz beidegződések. És ez a legjobb hír, hiszen a fiúk nagyon veszélyes helyzetekből, gyakran egyenesen az utcáról kerülnek ide. Néha egész kicsik, néha kamaszok. A szeretetteljes, megértő légkör segít abban, hogy maguk mögött hagyják a múltat és megtalálják önmagukat. Legfontosabb annak megértése, hogy az élet több mint a puszta túlélés. Köszönjük mindenkinek, aki ehhez hozzájárul.

Lányi Béla SVD missziós testvér

 

 

2022-03-23

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks