Szeretetbonbonok

Mindenkiben él egyedi képesség – vallja Bajor Péter, a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetségének ügyvezető elnöke, projektmenedzsere. A négygyermekes édesapával családjának történetéről, pedagógusi hivatásról, tehetséggondozásról, hitről, közösségi és társadalmi szerepvállalásról beszélgettünk.

 

– Családjának története meghatározta az életét. Később ezt könyv formájában is megírta. Milyen gyermekkorra emlékszik vissza?

Jellegzetes magyarországi családba születtem. Ez alatt azt értem, hogy sokféle nemzetiség keveredéséből alakuló családunk életét tipikus módon megviselte a múlt század történelme. Felmenőimre büszkén emlékezem. Tisztes polgári foglalkozásokat végző emberek voltak, a postatisztviselőtől kezdve egészen a tábornokig. Családomban a XX. század összes lenyomata megtalálható. Szüleimet az ötvenes években kétszer is sújtotta a vagyonelkobzási határozat… Bár a kitelepítések fő időszakát megúszták, 1953-ban az utolsó ilyen esetek között mégis kiutasították őket Budapestről. Így érkeztek Gyöngyösre, először kényszerlakhelyként a Duranda negyedbe, ahonnan aztán tizenegy év alatt tizenháromszor költöztek. A születésem előtt, 1964-ben térhettek csak vissza a fővárosba, immáron négy gyermekkel. Hitük és küzdeni akarásuk örök példa előttem. Nagy tanulság számomra az is, hogy a fizikai nehézségek nem kell, hogy útját állják az emberi élet előrehaladásának, a gyermekvállalásnak.

– Szülei ezekben a küzdelmes évtizedekben honnan merítettek erőt?

Nagy hit élt bennük. Mátrafüreden találkozhattak egy legendás pappal, Máté Pál atyával, aki támaszt nyújtott számukra a nehéz időkben. Gyöngyösön pedig Takács Nándor atya, aki később székesfehérvári püspök is lett, kísérte őket lelki vezetőként. Prohászka Ottokár modern hitét, gondolkodását továbbélve végezték mindennapos feladataikat. Egyszerűen, nagy szegénységben éltünk. Édesapám a kitelepítés után ismét építészmérnökként dolgozott, édesanyám pedig adminisztrátorként a KSH Történeti Kutatócsoportjában, ami egy izgalmas gyűjtőhelyként szolgált, az értelmiségi létüket itt megélő történészeknek. Az elszenvedett igazságtalanságok miatt tartós bánat vette őket körül, ugyanakkor mégis vidáman, emelt fővel viselték sorsukat. Ez a szüleimtől látott emberi tartás, keserű, de mégis optimista látásmód, erős vallásosság mélyen meghatározta az egész életemet.

– Ma már születnek arra kimutatások, hogy a gyermekek továbbviszik szüleik fájdalmas sorsát. Erről mit gondol?

Igen, úgy vélem ez örökletes. Szüleim sorsa és története a saját életemben is továbbgyűrűzött. Viszont legkisebb fiúként én már eltérhettem testvéreim hivatásától, akik mindnyájan műszaki egyetemet kellett végezzenek. Osztályidegenként ugyanis nem mehettek humán vagy pedagógusi pályára. A 80-as évekre ez megváltozott, így tanulmányaimat az ELTE történelem-magyar szakán végezhettem. 

– Ebben mi a sorsszerű?

Így megírhattam, amolyan elégtételként, anyai nagyapám történetét, aki tábornokként szolgált a doni hadseregben, a VII. hadtest parancsnokaként. Neki telefonálta meg Jány Gusztáv hadseregparancsnok azt a tragikus végső parancsot 1943. január 16-án este, hogy „kitartani az utolsó emberig”. Először szakdolgozat formájában, majd később Nemeskürty István támogatásával, Requiem egy tábornokért címmel jelent meg. A 2008-ban kiadott könyvben nagyapám életrajza és személyes naplója mellett leveleit, dokumentumait fűztem össze. Úgy érzem, ezzel a kiadvánnyal tehettünk pontot családunk XX. századi hosszú történetére. Hiszen nagyapám története a Monarchiától kezdődően a két világháborún keresztül a börtönben igaztalanul elszenvedett évekkel, és az azt követő családi hányattatásokkal együtt végre nyilvánosan kibeszélhető lett, és ezáltal az utódok számára lezárulhatott.

– Mi szükséges ahhoz, hogy egy család legkisebb fia szembenézzen a múlttal, s egy egész évszázadot átölelő igazságtalanságra pontot tegyen?

Úgy érzem, ez személyes indíttatásból fakadt. Gyermekként sokszor láttam édesanyám könnyeit, mikor a kitelepítésre, ávós zaklatásokra vagy az Andrássy út 60.-ban megkínzott édesapjára emlékezett. Később ezért is kezdtem el kutatni s keresni az igazságot. Szerettem volna megérteni az őseim fájdalmát.

– Azért a mai felgyorsult és fogyasztói világunkban ez egy letűnt kor dokumentumának tűnhet…

Lehet, de ez a valóság értékes része, amiről beszélni kell. A mostani egzisztenciális jóllétünkben ilyen nehézségekkel nem kell megküzdenünk. Talán ezért is keresünk önmegvalósítást célzó és a saját mindenhatóságunkat meghatározó ideológiákat. Az élet nem afféle közömbös lelki fáradtság. Ennél sokkal értékesebb!

– A nevelő, jobbító szándék vezérelte a pedagógusi hivatás felé is?

Ez biztosan közrejátszott a választásban, s az is, hogy otthon a testvéreim folyamatosan tanítgattak engem, mint legkisebbet. Aztán iskolásként felfedeztem, hogy hatással tudok lenni a környezetemre, s szerettem volna ezt minél szélesebb körben hasznosítani. A 90-es években anyagilag sajnos olyan szinten ellehetetlenült ez a szép hivatás, hogy már többgyermekes családapaként váltásra kényszerültem. Ezután kiadóknál kezdtem el dolgozni, többek között az Akadémiai Kiadó tudományos szerkesztőségének vezetőjeként, amihez a tudományos folyóiratok menedzselése is tartozott. A publikációkon keresztül beletekinthettem a tudományos közéletbe, illetve a multinacionális világ magyarországi megjelenését is közelről láthattam.

– A régi bölcsek azt mondják, hogy a megtalált utat sosem hagyjuk el, csak néha lekanyarodunk róla, hogy aztán egy másikon újra visszatérhessünk rá…

Egyetértek. Velem is így történt. A nevelés, tanítás, az irodalom szeretete, a közösségépítés, az emberekkel való kommunikáció mindig is közel állt hozzám. Igazából minden tevékenységem eköré épült. A pedagógusévek és a menedzsertapasztalatok mind jótékonyan beépültek az életembe, így nagy izgalommal töltött el, amikor 2009 tavaszán a Csermely Péter professzor úr által vezetett tehetséggondozó mozgalom projektmenedzsert keresett. Köznevelési és menedzsmenttapasztalatokra volt szükség, éppen nekem való projektek megvalósítása érdekében… Ebben a szerepkörben ismét magamra találtam. 

– Így lett a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége, a Matehetsz ügyvezető elnöke és projektmenedzsere. Az iskolák, diákok és pedagógusok felé való érzékenység mennyiben segítette a kezdeti munkáit?

Tevékenységemre misszióként tekintek, úgy érzem, őszintén adni, csak küldetéstudattal lehet. Fontos kiemelnem a Magyar Tehetséggondozó Társaságot Dr. Polonkai Mária és Dr. Balogh László vezetésével, akik erős szakmai hátteret biztosítottak számunkra. Közös munkánk a mai napig töretlen. Technikai feltételek szempontjából szinte a semmiből kezdtünk el építkezni, s már 2010–2011-ben két év alatt tizennégyezer pedagógus vehetett részt az akkreditált pedagógus-továbbképzéseinken. Nagyot fejlődött a Csermely Péter professzor úr által megálmodott tehetséghálózat is, amely Kárpát-medencei kuriózumnak számít. Ma már ezernégyszáz tehetségpontunk működik. Iskolai műfajjá emeltük a tehetségnapot mint rendezvénytípust, és bekerült a Köznevelési Törvénybe a tehetséggondozás, mint jog, kötelesség és teendő az iskolák számára. Megerősödött a Nemzeti Tehetség Program is. Látványosan javulni kezdett a tehetséggondozás minősége és aktivitásainak volumene is. Tevékenységeinket jelentős társadalmi bizalom veszi körül.

– A tehetséggondozást sokszor összetévesztik az elitképzéssel. Kapott olyan visszhangokat, hogy miért is van erre szükség?

Igen, folyamatosan. Ezért is kezdtünk országjárásba Polonkai Máriával és Balogh Lászlóval. A tehetség nem tör utat magának. Mindenkiben van egy egyedi „képesség-csomag”, ennek az elemei és hatásfoka szerint vagyunk különbözőek. Van, akinek a tehetsége országos eredmények létrehozását rejti magában, s akad olyan ember is, aki ezáltal a személyes boldogságát kell, hogy megvalósítsa a maga mikrokörnyezetében. A tehetséggondozás ezért is érint mindenkit. A tehetséggondozásba nemcsak a három színjeles tanulót kell bevonni, hanem mindenkit segíteni kell, hogy megtalálhassa a saját adottságait, képességeit és ezeknek a terén tudjon kibontakozni. Ez egyfajta személyre szabott pedagógia az iskolákban. Másrészről a tehetséggondozás felzárkóztatást is jelent, hiszen sokszor előfordul, hogy egy különleges adottságú fiatalnak bizonyos területeken felzárkóztatásra van szüksége. Minél nagyobb a lángja valaminek, annál nagyobb az árnyéka is. Ez a közjót szolgáló segítő munka különleges öröm munkatársaim számára is.

– Tevékenységére élethivatásként tekint?

Igen, klasszikus értelemben vett missziónak érzem. Ez az a terület ahol a képességeimet a leginkább hasznosítani tudom. A fiatalokat is arra biztatjuk, hogy a bennük rejlő tehetséget a saját maguk, s a közösség javára fordítsák. Ez a Biblia tanítása is: Tegyétek termékennyé a Földet! Ez a természet lehetőségeire és az emberi képességekre is vonatkozhat. Ez a lelki üzenetünk a tanárok felé is szól, hiszen az ő munkájuk felelősséggel és pozitív nevelési célokkal jár együtt. Gyakran tartok tanártovábbképzéseket egyházi iskolákban is. Egy képzés, ami a tehetséggondozásról szól, tulajdonképpen egy lelkigyakorlat része is lehetne.

– A személyes hite ebben is segíti?

Igen. Hiszem, hogy itt a földön meg kell valósítanunk a mennyei létünket. „Mert az Isten országa közöttetek van.” (Lukács 17,21) Úgy gondolom, akkor járunk helyes úton, ha gyarapítani tudjuk azoknak a szeretetbonbonoknak a számát, amelyekből majd a mennyei létünk összeadódik. Az Agymanók az egyik kedvenc animációs filmem, amiben a főszereplő kislány emlékei és élményei kis gömbök formájában gyűlnek egy nagy raktárban. Ezt én is így képzelem. A szeressétek egymást fő parancsa is pontosan ezt jelenti. Ezeket a bizonyos szeretetbonbonokat gyűjtögetjük, s jó esetben gyarapítjuk az itteni létünk során. A bennünk rejlő transzcendens utáni vágy is azt igazolja vissza, hogy a szeretet megélése a legfontosabb. Azt gondolom, hogy a földi életünk végén ezeket a lelki élményeinket visszük majd tovább az öröklétbe. Ettől lesz egyedi és személyes, testünk és lelkünk szerinti a túlvilági létezésünk. Az általam nagyra tisztelt Henri Boulad jezsuita szerzetes is sokszor beszél erről tanításaiban.

– Az egyház életébe hogyan kapcsolódik?

Nem szeretném relativizálni a kérdést, de valójában minden, amit teszek, azt az egyházban teszem. A tehetségsegítés, a pedagógus-továbbképzések, a Matehetsz munkája mind ennek a része. Közvetlenebbül pedig: Budaörsön húsz éve tartunk jegyesfelkészítő alkalmakat, amik az önismeret, az együttműködés, a konfliktuskezelés és a házas élettel kapcsolatos mentális és személyes élet témaköreit bontogatják ki.

– Hogyan látja a jövőt, s benne a személyes életét?

Az életem mostanra már-már összeolvadt a Matehetsz tevékenységeivel. A személyes missziómat és a hatékony társadalomépítést próbálom továbbra is megvalósítani, megtartva azt az erős civil szervezeti egységet, amelyet az elmúlt tizenkét évben társaimmal felépítettünk. A tehetségsegítés az egyik legemberibb tevékenység, ezt szeretném a jövőben még hatékonyabban, körültekintőbben tenni, szervezni.

Lonkay Márta

 

 

 

 

2021-07-31

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

NEK2020

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks