Szolgálni születtünk e világra...

Dobozy Borbála csembalóművész, a Liszt Ferenc Zeneakadémia professzora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja azt vallja: most a befelé fordulásnak és a lelki megújulásnak van itt az ideje. A Liszt-díjas csembalóművészt édesanyjáról, a száz éve született Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutatóról, a családból hozott tartásról kérdeztük, s fogódzókról, misszióról, igazodási pontokról. A művésznő életében, pályaívében kitüntetett szerepet kap Bach muzsikája, mely a tökéletes rendet jeleníti meg, s amelyre szívünk mélyén mindannyian vágyunk.

– Száz esztendeje született az édesanyja, Erdélyi Zsuzsanna Kossuth-díjas etnográfus, aki az archaikus népi imádságot mint műfajt vezette be a köztudatba. Aki ismerte, az tudta, hogy fáradhatatlan volt, és a végsőkig védte az igazát. Leányaként hogy gondol vissza az alakjára, a gesztusaira, az intelmeire?

– Maga volt az élő példa, hogyan lehet határtalan intenzitással az élet minden területét a maga teljességében megélni. Hozzáteszem, hogy ilyen szinten erre, azt hiszem, nők nagyon kevesen képesek. Hiszen négyen vagyunk testvérek, édesanyám a nagycsalád mellett is hatalmas és jelentős életművet hozott létre. Lázas munkatempója sem akadályozta abban, hogy mindenre legyen ideje, aktívan kivegye részét a baráti és társadalmi életből egyaránt. Nagyon szerette az embereket, szívesen látott vendégeket és ő maga is eleget tett minden meghívásnak. Páratlanul gazdag, de küzdelemmel teli élete volt. Kezdetben a gyalázatos trianoni békediktátum nyomta rá bélyegét nagyszüleim, így az ő életére is, majd jött a fasizmus, utána pedig a kommunizmus nem éppen vidám évtizedei. Mivel sem ő, sem kardiológus édesapám nem volt a hatalommal együttműködő, ez ugyancsak megnehezítette a helyzetüket. Szerencsére mély hite és lenyűgöző vitalitása minden megpróbáltatáson átsegítette.

Ha rá gondolok, elsőként a helytállás jut eszembe, amely annyira jellemezte őt. Helytállás a családban, a munkában, felelősségvállalás a rábízottakkal, a feladatokkal szemben. Gyermekkorában édesapjától egy életre szólóan megtanulta: „Nem azért vagy a világon, hogy jól érezd magad, hanem hogy szolgálj!” Mindig a nehezebb utat választotta, és hangoztatta is, hogy csak az visz előre az életben, csak az hozhat eredményt. Bevallom, volt olyan eset, hogy egy megterhelő feladatot kizárólag azért vállaltam el, mert fülemben csengtek szavai…

Nagyon erős magyarságtudattal rendelkezett. Egyébként a naplójából kiderül, hogy már 22 évesen úgy érezte, küldetése van, és a nemzetért valamit tennie kell. Erdélyi János unokájaként, Erdélyi Pál leányaként ezt a szemléletmódot hozta magával és örökítette ránk. Ezért is volt bennem mindig az az érzés, hogy ilyen felmenők utódjaként méltónak kell lenni – ez persze egyáltalán nem könnyű…

– Hagyott-e valamiféle testámentumot a családjára? Vagy: egész élete az volt?

– Igen, valójában egész élete az volt, és példája rajtunk kívül másokra is erőteljesen hatott. Engem megrendített az a szeretet és tisztelet, amely feléje áradt, és amelyet elhunyta alkalmából még inkább megtapasztalhattam. Sokan írtak vagy hívtak fel telefonon, és szinte kivétel nélkül mindenki az iránta érzett háláját, köszönetét hangoztatta. Nagy népszerűsége mély emberszeretetéből, humánumából eredt, és hiszem, hogy enélkül életműve sem születhetett volna meg. Ha valakire, akkor édesanyámra igazán illik a költő D’Annunzio mondása: „Annyim van, amennyit adtam.”

– Hat esztendeje már az égiekkel parolázva jár közbe értünk, akik örömmel, de szívünkben megrendüléssel térünk be az esztergomi Keresztény Múzeumban rendezett, az általa gyűjtött relikviákból nyílt állandó kiállításra. Önben milyen érzéseket kelt e gazdag tárgykollekció látványa?

– Jó kifejezés, hogy megrendülten tér be az ember a kiállításra. Én tudom, hogy édesanyámnak milyen szívügye volt ez a gyűjtemény, amely 1980-ban Lékai László bíboros úr támogatásával jöhetett létre és 2017-ben Erdő Péter bíboros úrnak köszönhetően kelt új életre. Gyakran mesélte, hogy „szent öregei” legszebb, legkedvesebb tárgyaikat, féltve őrzött relikviáikat adták oda, hogy megőrződjenek az utókor számára. A magas és a népi kultúra csodálatosan szép darabjait, imakönyveket, feszületeket, szobrokat, képeket, textíliákat és más, Istenhez és a Szűzanyához fűződő kapcsolatuk bensőséges tárgyait csodálhatjuk meg Esztergomban. Édesanyám szavaival: „Az emberhez méltatlan valóságot népünk emberhez illő méltósággal tudta végigélni. Tette ezt oly módon, hogy míg a földi sarat tapodta, az ég peremét markolászta. Ebbe kapaszkodva menthette át magát annyi értékkel, szépséggel.” A mélységes szeretet kézzel fogható bizonyítékait mutatja be e gyűjtemény, amely megújulása óta édesanyám nevét viseli.

– Gondolom, örül a szíve akkor is, ha kézbe veszi a közelmúltban Medgyesy S. Norbert gondozásában, a Szent István Társulat kiadásában megjelent Mária Anya – Mária Anyánk. Szűz Mária élete és alakja a magyar népi Mária-költészetben Erdélyi Zsuzsanna gyűjtése szerint című kötetet…

– A Mária-kötet egy külön fejezetet jelentett édesanyám számára. Aki ismerte őt, tudja, hogy központi gondolata volt, és ha megélhette volna megjelenését, egyik főművének tartaná. Utolsó éveiben két hatalmas gyűjteményes köteten dolgozott, az egyik, a Századokon át paptalanúl… tartalmazza mindazon gyönyörű írásokat, amelyek az elmúlt évtizedek alatt megjelentek az archaikus népi imádságokról és az egész kutatásról, valamint a Múltunk íratlan lírája, amely valójában egy életműkötet, benne az ő saját írásaival, interjúival. Ezek összeállítása sok év munkáját jelentették, a Mária-kötet végül is elmaradt. Viszont annak anyaga már teljesen elő volt készítve, olyannyira, hogy a pontos tartalomjegyzéket is megírta hozzá, tehát a könyvet ennek alapján be lehetett fejezni. Hála Medgyesy S. Norbertnek, aki vállalta egy nagy tanulmány, az összekötő szövegek és az óriási lábjegyzet-apparátus elkészítését, az egész anyag sajtó alá rendezését, valamint Németh Istvánnak, aki a mellékletben található több mint kétszáz tételből álló zenei CD-romot elkészítette, külsejében csodálatosan szép, tartalmában pedig egyedülálló, ezer oldalas könyv született és jelent meg egy évvel ezelőtt. Köszönet illeti még Havas Gyöngyvért is, aki az impozáns képanyagot válogatta, sokat közülük éppen az esztergomi kiállítás tárgyairól. A Magyar Művészeti Akadémia nagyvonalúan támogatta a könyv megjelenését, amiért szintén hálásak vagyunk.

– Hogy lett csembalóművész? Miért e szép zengésű hangszert választotta?

– Mindkét oldalról örököltem a zene nagyfokú szeretetét – engem a szüleim valójában kezdettől fogva zongoristának szántak. Ezen az úton haladtam egészen addig, amíg a zenegimnáziumban megismertem a csembalót, és ennek hatására irányt változtattam. Mindig J. S. Bach zenéje állt hozzám legközelebb, és amikor szembesültem azzal a ténnyel, hogy az általam eddig zongorán játszott művei valójában csembalóra készültek, nem volt kérdés, hogy ez az én hangszerem. A továbbtanulás viszont gondot okozott, mert akkoriban Magyarországon még nem létezett önálló tanszak. A szocializmus évtizedeiben nyugati zeneakadémia szóba sem jöhetett. Viszont szerencsére a közeli Pozsonyban tanított a 20. század második felének egyik legjelentősebb előadóművésze, Zuzana Ruzicková asszony, aki felvett engem az osztályába. Az úgynevezett „baráti”, szocialista országokba lehetett ösztöndíjat kapni, így elkezdhettem felsőfokú tanulmányaimat a korabeli Csehszlovákiában. Pozsonyból átkerültem Prágába, ahol aztán megszereztem első diplomámat. Utána már enyhült a helyzet, és két év nyugati posztgraduális képzésen is részt vehettem; először a salzburgi Mozarteumban, ahol a régizenei mozgalom egyik legnagyobb hatású, legjelentősebb személyisége, Nikolaus Harnoncourt óráit is hallgathattam egy éven át. Itt szintén diplomát kaptam, majd az ugyancsak különleges művészegyéniségnél, Johann Sonnleitnernél képeztem magam tovább a zürichi zeneakadémián. Felejthetetlen hat év volt ez az életemben. Világhírű mesterek alakították zenei fejlődésemet, és ezt kiváltságként élem meg. Sokat köszönhetek nekik, mindig mély hálával és szeretettel gondolok rájuk.

– Rajtam mindig édes-bús nosztalgia vesz erőt, ha csembalómuzsikát hallok. S még ha vidám is a zene, kastélyok díszes termeiben érzem magam gondolatban. Önben mi játszódik le, ha odaül a hangszere elé, hogy kedves darabjait játssza? A muzsika missziót is jelent, nem?

– Igen, feltétlenül, hiszen mi, előadók tolmácsoljuk az elmúlt évszázadok nagy mesterei örök értékű remekműveit a hallgatóságnak, és nem mindegy, hogyan. Ez felelősség is, törekedni kell arra, hogy egy zeneszerző stílusát és szellemiségét alaposan megismerjük, valamint az adott művel kapcsolatban a lehető legtöbb információt összegyűjtsük, hogy azt minél hitelesebben tudjuk közvetíteni. Abszolút autentikus interpretáció nem lehetséges évszázadokkal ezelőtt született alkotások esetében. Minél régebbi egy kompozíció, annál nehezebb a dolgunk, hiszen a barokkban és az azt megelőző korszakokban előadásra utaló jelet egyáltalán nem, vagy csak alig találunk, általában a csupasz hangokból kell megfejtenünk a komponista szándékát, elképzeléseit, ami nem mindig könnyű. Szerencsére ebben sok korabeli elméleti munka, hangszeres iskola van segítségünkre, amelyek állandó tanulmányozása elengedhetetlen. E hosszú bevezető után a rövid lényeg: mindenekelőtt a zeneszerzők iránti alázat vezesse a művészt, az ő szellemisége legyen a legfontosabb, ne az előadó tolja magát előtérbe. Manapság ez sajnos nincs mindig így…

– Egyik kedvence Bach – Istenhez emelő muzsikájával. Hangszerén Ön is imádkozik…

– Bach számomra sokkal több, mint kedvenc: miatta lettem csembalista, és életműve művészi tevékenységem középpontjában áll. Külön kegyelme a sorsnak, hogy egész életemben a legmagasabb rendű művészettel foglalkozhatok, ráadásul hivatásszerűen. A mai világban, amikor a régi értékrend teljesen felborulni látszik és mindent eláraszt a silányság, a bóvli, az abnormitás, akkor ennek még nagyobb a jelentősége. Mostanában szinte mindig a Wohltemperiertes Klavier című gyűjteménnyel foglalkozom, amelyet nem véletlenül nevezett Hans von Bülow a billentyűs játékosok Ótestamentumának, és amelyből készült felvételem a közelmúltban jelent meg a BMC Records gondozásában. Ez olyan lélekemelő zene, amely már valóban imádságnak is tekinthető. Érdemes idézni a csodálatos Albert Schweitzer gondolatait, hiszen nála jobban kevesen tudták megfogalmazni Bach zenéjének lényegét, amelyre manapság különösen nagy szükségünk van:

„E művek esetében nem a forma és nem a darabok felépítése a megragadó, hanem a világszemlélet, amely belőlük tükröződik. A Wohltemperiertes Klaviert az ember nem élvezi, hanem gyönyörködteti őt. Öröm, fájdalom, sírás, panasz, nevetés, mind árad belőle, de úgy, hogy az ember az ezeket kifejező hangokon keresztül a nyugtalan világból a béke világába lép be, s a valóságot úgy látja, mintha tengerszemnél ülne, s a hegyeket, erdőket, felhőket egy nyugodt, kifürkészhetetlenül mély áradatban szemlélné… Aki e csodálatos megnyugvást egyszer átérezte, az megértette a világszemléletét a hangok titokzatos nyelvén közzé tévő talányos lelket, és köszönetet mond neki azért, ami csak a legnagyobb lelkeknek adatik meg, hogy az embereket sorsukkal ki tudja békíteni, segít megtalálni a lelki békéhez vezető utat.”

– Szükség is van erre, hiszen meggörbült „a világ gyémánttengelye”; nemcsak most, a karantén idején, hanem jóval korábban. Ön külföldön tanult, s diplomázott. Mit tapasztalt a világban?

– Valóban, három különböző országban éltem hosszú éveken át, és ez nagyon hasznos tapasztalat volt számomra. Nemcsak azért, mert – ahogy korábban már említettem – rendkívüli mestereim voltak, akiknek közelében huzamosabb időt eltölteni, kivételes ajándéka a sorsomnak. Több szempontból is tanulságos, ha az ember külföldön élhet egy darabig: mindenekelőtt játszva megtanul különböző idegen nyelveket, ami nagy előny. Teljesen önállóvá válik, az otthoni védett környezet után csak magára számíthat, mindent egyedül kell intéznie, helyt kell állnia. Alkalmazkodnia kell egy nép másfajta gondolkodásmódjához, szokásaihoz, életviteléhez. Közelebbről megismerkedhet különböző nagy kultúrákkal, azon belül az egyes művészeti ágakkal. Kitágul a horizont, az ember egészen más perspektívában szemléli a világot, mintha otthon lenne. Egyúttal azonban felelősség is, mert nagy szavak nélkül, külföldön a hazánkat is képviseljük, a helytelen viselkedés a magyarokra általánosságban rossz fényt vethet.

Nekem az is érdekes tapasztalat volt, hogy négy évig Csehszlovákiában, majd két évig Ausztriában, illetve Svájcban éltem, tehát nyugati országokban is, és a szocializmus idejében még hatalmas volt a különbség mentalitásban és persze életszínvonalban is. Szerencsére mindenhol jól éreztem magam, és arra törekedtem, hogy a legtöbbet profitáljak az adott helyzetből, hogy minél többet tanuljak mestereimtől és mindenből, amit az élet nyújt. Külön előnynek tartom, hogy először szláv nyelveket sajátítottam el, hiszen körül vagyunk véve szláv népekkel, így nincs gondom a velük való értekezést illetően. Egyébként mindegyik országban sok kedves barátra tettem szert, és annyi évtized után is, akik még velünk vannak, azokkal rendszeresen tartom a kapcsolatot. E sok pozitív tapasztalat birtokában ma már tanárként is feltétlenül támogatom, ha egy fiatal valamennyi ideig külföldön szeretne tanulni, ami most az Erasmus-program keretén belül aránylag könnyen megvalósítható.

– A zene élő vízforrás, lélekelixír, kapaszkodó a Teremtőbe. Teltházas koncertjei mellett a Zeneakadémia tanára is. Megfelelő az utánpótlás?

– A Zeneakadémián a csembaló az úgynevezett kis tanszakok közé tartozik, nem is veszünk fel minden évben új hallgatót, ha a színvonal nem megfelelő. Egyébként ez így volt már annak idején Prágában is. Valójában nincs szükség tömegképzésre, hiszen ezzel a hangszerrel behatároltak a lehetőségek. Nem lesz mindenki szólista, azonban a 17-18. századi zenekari és kamaraművekben mindig szükség van csembalistára. Ez komoly elméleti tudást feltételez, hiszen csak a basszus szólam van leírva, felette pedig számok jelölik a zeneszerző által megkívánt harmóniát, amelyet quasi improvizálva kell megszólaltatni. Ebben az az izgalmas, hogy mindenki más módon kelti életre a számokat, még ha vannak is szigorú szabályok, előírások ezzel kapcsolatban. Ezt hívják continuózásnak, amelyet magas szinten művelni ugyancsak nehéz feladat. Ilyen közreműködésekre aránylag sok lehetőség van, de a szólista karrier csak a legkiemelkedőbbeknek adatik meg. Vannak szerencsére nagyon tehetséges fiataljaink.

– Most a pandémia hónapjait éljük, s ez sok mindenre jó. Az imára, az elmélyülésre, a kiengesztelődésre, de annak is örülhetünk, hogy szellemi inspirációt kapunk a Szentlélektől. Önnek mit súg a Lélek?

– Valójában én nem élem meg rosszul ezt a helyzetet, sőt! Az online tanítást ugyan szívesen felcserélném már a jelenlétivel, mert a művészeti oktatás ily módon kisebb hatásfokú, de azért igyekszem ebből is a lehető legtöbbet kihozni. Hiányzik a társasági élet is, amelyben máskor bőven van részem, de ettől eltekintve sok előnyét látom ennek a visszavonultságnak. Jelentősen több időm jut például az olvasásra. A Bibliából tudjuk, hogy mindennek ideje van. Most a befelé fordulásnak, a lelki megújulásnak van itt az ideje. Erre nagy szükség van e teljesen feje tetejére állított világban, amelyben egyre kevesebb a normalitás és az igazodási pont. Nagy bajban vannak azok, akiknek nincs hazulról hozott stabil értékrendjük, mert könnyen megzavarodhatnak.

Hiszem, hogy Bach muzsikája azért is vonz annyi embert, mert művészete az eredeti, isteni, tökéletes rendet jeleníti meg, amelyre a szíve mélyén mindenki vágyik. A létezés egyetemes, örök értékeinek kinyilatkoztatásával műve a zene szférája fölé emelkedik, ezért nem korhoz kötött, évszázadokon átívelően mindig aktuális, mindig megszólít. Zenéje a hit beszéde, kifogyhatatlan erőforrás, amelybe mindig kapaszkodhatunk. Ha szól: hallgatni, gondolkodni és hinni kell.

Lőrincz Sándor

 

 

Névjegy

Dobozy Borbála felsőfokú csembalótanulmányait Zuzana Ruzicková vezetésével a pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán kezdte, majd a prágai Zeneakadémián folytatta nála, ahol kitüntetéssel diplomázott. A következő években a historikus előadói gyakorlatot tanulmányozta; először a salzburgi Mozarteumban Nikolaus Harnoncourtnál, majd Johann Sonnleitnernél a zürichi Zeneakadémián. Európa legtöbb országában és az USA-ban koncertezett, rádió-, TV- és lemezfelvételeket készített, kurzusokat tartott. Repertoárja szinte az egész csembalóirodalmat felöleli, beleértve a 20. századi és a kortárs zenét is. A Magyar Bach Társaság egyik alapító tagja. 1993-ban az ő irányítása alatt jött létre a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Szegedi Tagozatán a csembaló főtanszak, ahol az első években tanított. 1992-ben elnyerte a Hamburgi Német Lemezkritikusok Díját. 2013-ban Summa cum laude minősítéssel DLA doktori fokozatot szerzett. „Georg Anton Benda és csembalószonátái” című disszertációja magyar és cseh nyelven könyv alakban is megjelent a Magyar Kultúra Kiadó gondozásában.

 

 

2021-03-10

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

       1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks