Születés és pusztulás párbeszéde

Az idei adventre nagyszerű lelki vezetőt adott nekünk a Gondviselés: a száz éve született Pilinszky Jánost. Ki lenne alkalmasabb, hogy szavakba öntse és megmutassa a fájdalommal vajúdó világ vívódását és reménységét, mint ez a csöndes szavú, szelíd költő, akinek cigarettát tartó hosszú ujja mindig fölfelé, a csillagok és az Úr trónusa felé mutat.

 

Szent II. János Pál pápa mondja: „Sok eszközünk van, hogy legyőzzük a világban a rosszat és a szenvedést. És csodálatosak azok az emberek, akik ezért küzdenek.” Ilyen ember volt Pilinszky János is. Egész életében ezért küzdött. Tizenöt évesen találkozott Dosztojevszkij regényeivel, s ettől kezdve mintegy megbűvölte a szenvedés élménye. Igaz, ő erre bizonyára eleve érzékeny volt. Lám, már egyik legkorábbi versében, az Éjféli fürdésben is „mindent elöntve valami időtlen sírást hallani”. De ezt a mélyen érzékeny, gyönge testalkatú fiatalembert egy életre bilincsükbe verik a borzalmak, amivel 1945-ben Németországban találkozott: a koncentrációs táborok szörnyűsége. Így lett belőle a kommunizmus évei alatt „antifasiszta költő”, bár költészetét, költői eszközeit a hivatalos kultúrpolitika sosem fogadta be, idő múltával is legfeljebb megtűrte. Az ő fájdalomélménye azonban sokkal mélyebbről fakad, s bár beletartozik az antifasizmus is, valójában annál is sokkalta tágasabb és súlyosabb.

Pilinszky János – ahogy Simon István írja – azok közé a költők közé tartozik, akik fiatalon átélve a szörnyű háborút és a fasizmust, rádöbbentek, hogy az végső veszélybe sodorta az emberiség erkölcsi és kulturális értékeit. Nemes Nagy Ágnes, Rákos Sándor és a többiek ezeknek az értékeknek a helyreállítását, az emberi szolidaritást, a részvétet hirdették, és minden emberi szenvedéssel szemben az értelem és a szabadság eszményei mellett tettek hitet. Pilinszky költészete is a szenvedés megrendítő élményét fejezi ki végsőkig letisztult, artisztikus formában.

Versei és prózai írásai egyaránt a létezés és fájdalom szükségszerű viszonyát kutatják. Mindig nagyon pontosan és szikáran fogalmazott. Nincs egyetlen fölösleges szava sem. Sőt minden szava egy-egy gránitból hasított sarokkő. A fájdalomról ír és a szeretetről, s befejező szavai úgy koppannak, mint utolsó kalapácsütés a koporsószegen. Végkövetkeztetése: „Magunknak muszáj végül is / a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk / a mondatot.” (Címerem)

Versei valami meghatározatlan, kozmikus térben, „foszló csillagok” alatt, „csillagöves éjszakában”, „csillaghálóban hánykolódnak”, mint „partravont halak. Szájuk a semmiségbe tátog, száraz űrt harap”. Olyanok ezek a versek, mint Chagall képei. Nagy-nagy szeretettel szólnak valakihez, akit sosem nevez meg, de akiben teljesen megbízik. Mégis a magányt és kiszolgáltatottságot ábrázolja a végtelenségben, ahol semmi sincsen, csak az ember és Isten. „Mezítelen sírkő a hátad” – írja egy helyütt. Máshol: „izzó mezőbe tűzdelt árva lécek”. És: „Fejem fölé a csillagok / jeges tüzet kavarnak.” Chagallnak egész életében sem volt annyi látomása, amennyit Pilinszky egy-egy versébe belezsúfolt.

Pilinszky a meglepetések költője is. Verseiben gyakran hosszú előkészítés, léten túli képek sora után a végén valami döbbenetesen más, valami letaglózó meglepetés következik, mint sivatag homokjába leszúrt véres kard.

Látomásain átbotorkálva eljut A pokol hetedik körébe is. Oda megérkezve ezt írja:

Itthon vagyok.
Engedd, hogy lepihenjek
és meggörbülve elaludjak végre,
hiszen itt is jelen vagy.

Vajon kihez szól ez az utolsó mondat? Eltűnődünk: kihez is szólhatna? Csak aki ott is jelen van: Istenhez. A költő íme, őhozzá érkezett.

Ez a találkozás igazolja, hogy Pilinszky adventi költő. Barsi Balázs szeret elmélkedni arról, hogy a karácsony húsvét előünnepe, a kereszthalálé és feltámadásé. Pilinszkyt is élénken foglalkoztatja a megtestesülés, az inkarnáció misztikája, s ez nála is a feltámadásba torkollik, amint a Harmadnapon kivételesen felsugárzó híres verssorai igazolják:

„Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.”

Az adventi várakozástól a Feltámadásig egyetlen szerves egész a Megváltás-történet. Kettős zár őrzi a Messiást szemlélő ember életét. Az egyik zár kulcsa a bűnbánat, a másiké a kegyelem. A megváltást csak e kettő együtt hozhatja el. Pilinszky Dosztojevszkij leckéibe kapaszkodik. Egyik cikkében hosszan boncolgatja a férjgyilkos asszonyt gyóntató öreg sztarec, Zoszima atya vigasztaló szavait: „Ha megbánod a bűnödet, akkor szeretni is tudsz. És ha szeretsz, akkor már Istené vagy. (…) Ne félj! Isten bűnöddel együtt és bűnödben is szeret.

Majd verseiben is ide tér vissza.
„Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörül a félelem
zátonyai ragyognak.
Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledre.” (Panasz)

A fájdalom, az öröklét s az Isten… – „A világ tenyerébe kalapált szeg, / holtsápadt, / csurom vér vagyok.” Máshol: „...bűn és imádság két szava”. Mik ezek a szavak? „...ember és Isten, / pusztulás és születés párbeszéde”. A Golgota három keresztje és a szálkák...

S mindez hová vezet?

„Végül mindig Isten útját követtem,
bár színem fekete.
Ezért, ha egyszer elfogadtatom,
úgy leszek az üdvözültek sorában,
mint leeresztett sötét zászló,
becsavart lobogó,
szótlanul és jelentés nélkül,
és mindeneknél boldogabban.” (Bár színem fekete)

Az abszurditásból tehát, mint örömteli meglepetés, itt is kivillan az üdvözültek boldogsága!

Prózájában – cikkek, tanulmányok – Pilinszky ugyanezeket a léten túli kérdéseket feszegeti. Megint az öreg sztarec: „Az elhunytnak bocsásd meg mind azt, amivel megbántott, békélj meg vele őszintén.” Pilinszky lecsap erre a mondatra és rákérdez: „Kinek is kell az asszonynak megbocsátania? – Annak, akit megölt! – Döbbenetes szavak és mindannyiunknak szólnak.” Pilinszky tehát figyelmeztet, legnehezebb annak megbocsátani, akit megbántottunk, de csak ha vele megbékülünk, akkor juthatunk el a szeretetig! Így jutunk el Zoszima talán legsúlyosabb mondatához: „Ha egyszer én, egy ugyanolyan bűnös ember, mint te, meghatódtam sorsodon és megsajnáltalak, mennyivel inkább megszán az Isten.”

Isten és ember – ember és Isten… Pilinszky örömmel idézi fel Jákob történetét. Látja a létrát az ifjú pusztai fekhelye mellett, amelynek hegye az eget éri. Fölötte ott áll az Úr. És angyalok járnak föl-le a létrán. Az út tehát fölfelé és lefelé is járható. Csak neki kell vágni a létrának fokról fokra! És akkor ég és föld között létrejön a személyes kapcsolat.

De az ember lakhelye, a föld, ahol Jákob vándorol, kietlen, s a vándor maga is magányos, kiűzetett. Ars poetica helyett című tanulmányában Pilinszky – kedvelt hősének, Sziszifusznak sorsát elemezve – arra a tanulságra jut, hogy „a világ abszurditásának felismerésén túl, épp a menekülés irányában, van egy még következetesebb lépés, a világ képtelenségének a vállalása.” Ezen a módon jutunk el a szegények és megnyomorítottak életéhez, ismerjük meg az ártatlanok szenvedését, amit a gazdagok éppen levetni törekszenek „a gazdátlan abszurditás gazdátlan terhét zúdítva a világra. Ha a szegények tehervállalása az isteni megtestesülés időtlen előképe, a gazdagok a deincarnatio kezdetét jelentik.”

Iszonyú ez a félszáz évvel ezelőtt formába öntött kozmikus vádirat! Vádirat a beesett arcú, őszülő költőtől, amint ablaka előtt, emblematikus foteléből előrehajolva éneklő, vékony hangján szinte kántálja: „Ők, a szegények azok, akik mintegy incarnálták a világ rájuk eső, lényege szerint elviselhetetlen, fokról fokra megsemmisítő nehezét. Ettől olyan nyugodtak szívükben, s érezhetik maguk körül egy isteni mindenség jelenlétét.”

Végül „az írnok” maga is színre lép, és összefoglalja személyes élményeit, hogyan tapasztalta meg ő is „a már elfelejtett szavak – mint éhség, szomjúság és hazátlanság – elemi jelentését, úgy ahogy azt az írás mindenkori aranykorának szerzői használták. Ismeretlen ellentmondásokat éltünk meg. Látszat és valóság helyet cserélt. Ideig-óráig mindannyian szegények lehettünk. (…) Személy szerint ekkor ismertem meg először a békét. (…) A tények mögül száműzött Isten időről-időre átvérzi a történelem szövetét.”

Pilinszky ezután haláláig ezeket a vérző kérdéseket boncolta. „Nem akarok más lenni – mondta egy interjúban –, mint tanúságtevő arról, hogy egyek vagyunk.” És mindennapos derűvel várta a Születés misztériumát, miközben lelkében szüntelenül ott élt a Golgota három keresztje, de azt is tudta, hogy „resurrexit tertia die”!

Molnár László Aurél

 

 

2021-12-20

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks