Tánc egy életen át

Pártay Lilla a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas táncművész, koreográfus. A Művésznővel otthonában beszélgettünk a táncon túl, családi örökségről, kitartásról, az alkotás gyönyörűségéről, művészi hitvallásról.

 

– Művészdinasztiába született. Hogyan hatott ez a gyermekkorára?

Az egész életemet átszövi a művészet, mondhatni beleszülettem. Képzeljen csak el egy családot, ahol az édesanya és az édesapa is festőművész. Sőt! Az anyai nagyapám, Éber Sándor egyházfestő volt. A dél-magyarországi freskófestészet kiemelkedő alakja. Édesanyám ágán inkább a festők és a zeneművészek domináltak, míg apai nagyapám irodalmár volt. A II. világháború idején gyermekeskedtem, ami sok nehézséget gördített elénk, de mindezek ellenére nagyon szép gyermekkora emlékszem vissza. Igaz, korán lettünk felnőttek. Egy L-alakú lakásban laktunk a Teréz körúton. Édesanyám az utcai fronton festett, az udvari oldalon volt a gyerekszoba, legvégén a konyha. Főzés közben ezt a Futrinka utcát kellett megtegye, miközben portrét festett. Mondanom sem kell, néha úgy belemélyült az alkotásba, hogy a család ebédje bánta. Így testvéreimmel csakhamar megtanultuk a háztartással kapcsolatos teendőket elvégezni. Szép emlékek a Balatonon töltött nyarak is, nagyapám kis vízparti házában. Teljesen nomád életformát kell elképzelni, de közben rengeteget tanultam. A természetben éltünk. Szabadok voltunk, játszottunk, lepkét fogtunk. A napi munkát viszont előtte el kellett végezni. Ebédet főztünk, mosogattunk, harisnyát stoppoltunk.

– Unatkozni nem is lehetett?

Nem bizony. Mi ezt a fogalmat nem is ismertük. A házimunkák elvégzése után rajzoltunk, olvastunk, sportoltunk. Megtanultuk fiatalon, hogy a munkát el kell végezni, csak úgy nem jár semmi. Az emberségen túl kitartásra neveltek. Ennek a felnőtt életemben rengeteg hozadéka lett. Tízéves lehettem, mikor egy nyáron ráleltem édesapám könyvtárában Dosztojevszkijre és Tolsztojra. Csak úgy faltam a könyveket, Háború és béke, Anna Karenina…

– Nem éppen könnyű darabok…

Meglehet, de ettől csak épült szellemileg és lelkileg is az ember. A mai fiatalok már egy Jókait sem képesek végigolvasni, tisztelet a kivételnek. Pedig onnan ismernék meg, hogy a magyar világ milyen sokszínű és gazdag volt. Manapság nincs szókincs, nincs fantázia. Nemcsak a könyvek területén, de a színházban is olyan nagyságokat láthattam fiatal koromban a színpadon játszani, mint Bessenyei, Sinkovits, Básti, Kiss Manyi, Latinovits vagy Ruttkai. A szüleim révén rendszeresen jártunk tárlatmegnyitókra is. A Nagymező utcai Ernst Múzeumban rangos kiállításokat rendeztek, amelyek máig bennem élnek. A negyedik pillér pedig a zene volt. Ráadásul a Zeneakadémia sarkán laktunk, így rengeteg nagy koncert részese lehettem.

– Mindent említettünk már csak a balettot nem…

Tizenhárom évesen kerültem az Állami Balett Intézetbe. Közben az Operaházban a Diótörőben, a Coppéliában vállaltam gyerekszerepeket, de statisztáltam más operai előadásokban is. Nekem még megadatott, hogy igazi nagymesterektől tanulhattam a szakmát, amiért nagyon hálás vagyok. 1961-ben végeztem, s ezután szerződtem a Magyar Állami Operaházba. Kartáncosként kezdtem, aztán a Várnai Nemzetközi Balettversenyen elért bronzérem után meghívást kaptam a berlini Komische Oper társulatához, mint vendégművész. Ez a várnai verseny nagy mérföldkő és próbatétel is volt egyúttal a művészi pályámon, mert megkaptam a legjobb koreográfusnak járó díjat is az erre az alkalomra készült Manon-kettőséért. A verseny után a korszak egyik legnagyobb nyugat-európai koreográfusa, John Cranko meghívott Münchenbe A hattyúk tava főszerepére. Bizony nagy bátorság volt úgy kimenni, hogy bár tudtam a szerepet, de előtte itthon még sosem táncoltam színpadon.

– Bele sem gondolt, hogy mire vállalkozik?

Bevallom, nem. Hályogkovács módjára cselekedtem, s csak mentem előre. Gondolják csak el, akkoriban tizennégy vezető szólistája volt az Operaháznak. Ki kellett törni ebből a közegből ahhoz, hogy az első vonalba kerüljek. Mikor visszatértem, már itthon is én táncoltam A hattyúk tava főszerepét.

– A balettben mindenki hátulról kezdi…

Való igaz. A ranglétrát meg kell mászni, de ezzel nincs is semmi baj. Sok munka, míg az ember az első vonalba küzdi magát, ha egyáltalán sikerül odaérnie. Ehhez azért nemcsak kitartás, hanem tehetség, fizikai alkat, lelki erő, művészi kifejezőképesség is szükségeltetik. Nekem hét évembe telt. Utána viszont egyik szerep követte a másikat. A szabadság fogalmát elfelejtettem jó pár évre vagy inkább évtizedre. Két hétnél több kihagyást sosem engedtem meg magamnak. A pihenőidőben is beiktattam futásokat, úsztam és felvettem a spicc cipőt is, hogy a bokám erős maradjon. Az izomállapotot fent kell tartani. Minden szépség ellenére nem könnyű pálya, az egyszer biztos. Közben hullámhegyek, hullámvölgyek, mind lelkileg, mind pedig fizikailag. A táncművészként eltöltött huszonöt évem nagyon széles skálán mozgott. Az orosz balettektől egészen a modernekig.

– A Művésznőhöz melyik stílus állt közel?

Mindig is szerettem a történeti táncokat. A Spartacus Flaviájával teljesen tudtam azonosulni. Szenvedélyes női alakítás, s ezeket ki kellett táncolnia magából az embernek. Ilyen és ehhez hasonló darabokban nagyon éltem és ez vitt előre. A kizárólagosan száraz technikára alapozott koreográfiák, mint amilyen a Csipkerózsika, nagy kihívások elé állítottak. Egyébként a Csipkerózsika a balettirodalom egyik legnehezebb balettje. Ezután az ember úgy érzi magát, mint egy kicsavart törölköző. A száraz klasszikus balettben nincs művészi szabadság, de ezen minden táncosnak végig kell mennie, mert ez az iskola. Ha az ember itt képes mindent elsajátítani, akkor kvalitásos táncművésszé válik.

– Ha már így belemélyedtünk a táncba, sokan úgy tartják, hogy a pillanat művészete. Ezt hogyan látja?

Férjem, Nagy József operatőr, a Magyar Televízió alapító tagja volt. 25 évvel ezelőtt hirtelen költözött el ebből a földi világból. Nagy szeretetben és békességben éltünk. Azóta egyedül vagyok. Ő mondta mindig, hogy két rettenetesen nehéz szakma létezik. Az egyik a táncművészet, a másik a színház. Mindkettő elillan. Hiába veszed fel és rögzíted, az nem ugyanaz. Felmegy a függöny, és élőben kapod az előadást. A művész a lelkét adja minden este, ezt a közönség érzi, és hazavisz ebből a varázsból valamit, ami nem kézzel fogható. Ezek illékony munkák. A csoda viszont a pillanatban születik.

– Pályafutása befejeztével koreográfus lett. Ennyi mondanivaló maradt még bent?

Mindig is élt bennem egyfajta hiányérzet. Inspirált, hogy olyan darabokat találjak ki, ahol emberi témákról van szó. Az Anna Karenina az első gyermekem, most már több mint huszonhét esztendeje a színpadon él. Nagyjainak közül Munkácsy Mihály és Bartók Béla élete is megihletett. Az Othello drámája is foglalkoztatott, de említhetném még az Elfújta a szél vagy az Amadeus c. darabot is.

– Jelenleg születőben van újabb nagy balett?

Igen, A Mester és Margarita. Egy ilyen monumentális darab három-négy évet is igénybe vesz. Fel kell építeni a dramaturgiát, keresni kell rá zenét, díszletet, jelmezeket, világítástervezést. Ezek után következik csak a koreográfia és a balett-terem. Ez mind az én dolgom. Hat nagy balettet koreografáltam, ez lesz a hetedik. Azért esett A Mester és Margaritára a választásom, mert összefoglalja a világlátásomat és azokat a tapasztalatokat, amelyeket ezalatt az igen gazdag pályafutás alatt sikerült összegyűjtenem. Úgy érzem, ebben a darabban olyan válaszokat is tudnék adni, ami a világ politikája, az emberiség átka, az hogy nincs nyugalom, kihalófélben a becsület és a tisztesség. Nem hiszünk, eltávolodtunk Istentől. Tulajdonképpen ez egy Faust-történet, Bulgakov tollából. Megmutatkozik benne a fiatalság, a szerelem, az Istentelenség, a sátán tánca, Krisztus és Pilátus találkozása, a megtisztulás, a végén pedig a megbocsájtás és a megváltás. Csodálatos történet, amelybe a mai világot is bele tudom helyezni. A koreográfia tekintetében több dimenzióban tudok dolgozni. Azokat a figurákat ugyanis, amelyeket a próza szó szerint leír, egy harmadik dimenzióban elő lehet adni. Úgy érzem, ha ez színpadra kerül, akkor elmondtam mindent, amit szerettem volna.

– Egy ilyen páratlan életúttal a háta mögött még mindig tele van ambíciókkal, tervekkel. Honnan ered ez a belső erő?

A hitből fakad. Anélkül semmi nem megy. Megtartó erő számomra. Ugyanígy a bibliaolvasás és az ima is. Tudni kell köszönetet mondani. Hálát adni a jóért és a rosszért is. Tudva azt, hogy semmi sem történik véletlenül az életünkben. Minden nehézség ellenére a reményt sosem szabad elveszíteni. A mindennapjaim alkotó munkával telnek. Napközben zenét hallgatok, de szeretem a kertemet, a virágaimat és a vizslakutyámat is, aki hűséges társam. Szüleimnek nemcsak az emlékét, hanem a hagyatékát is őrzöm. November 8-án, az édesapám születésének 115. évfordulóján, Kaposváron rendezünk majd egy gyűjteményes kiállítást a Művelődési Házban. Amíg az Isten engedi, teszem a dolgom, pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen. Mert hát úgy érdemes.

Lonkay Márta

 

 

2019-08-16

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks