Tartalom és forma

„Forma dat esse rei” – mondja a latin mondás, miszerint a forma adja a dolog lényegét. Ily módon a látható forma, amely a szemünk előtt van, a számunkra láthatatlan tartalomról tanúskodik. Mert a tartalom és a forma olyanok, mint a sziámi ikrek, szinte elválaszthatatlanok egymástól.

 

Kettős veszélye van ennek a különös egységnek. Az egyik a formaság, amikor a forma már elfedi a tartalmat, a lényeget; vagy ha oly szegényes, hogy nem derül ki, milyen gazdag tartalommal bír. Egyszerű példa lehet erre az öltözködésünk. Ha mindent magunkra szedünk és hivalkodóan, netán ízléstelenül öltözünk, az éppolyan helytelen, mintha nem adunk magunkra és kopottan, elhanyagoltan jelenünk meg valahol.

A teremtett világot szemlélve ugyancsak láthatóvá lesz a tartalom és a forma egysége, jelesül Isten gazdagsága és szépsége. A teremtett világ szép, sőt gyönyörűséges, akár az eget kémleljük, akár a földet szemléljük. Ilyenkor ősszel még egy lehullott, aranysárga falevél is szép, miként a színek kavalkádja vagy az avar puha bársonyszőnyege. A teremtett világ szépsége, a tartalom és forma egysége teremtő fantáziára és a Teremtő szépségére utal. Szép az Isten, és szép ez a világ is, jóllehet nehézségekkel és szenvedéssel teli. Aki képes a természetben akár egy szál virágban is elgyönyörködni, az Isten szépséges arcát fedezheti föl benne, akinek legkedvesebb teremtménye az ember, aki az ő képmására teremtetett, ezért szintén szép lehet.

Idekívánkoznak Babits Mihály sorai: „Mindenik embernek a lelkében dal van / és a saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép a lelkében az ének, / az hallja a mások énekét is szépnek.” Mert az igazi szépség, az emberi tartalom, a lélekben lakik, onnan sugárzik harmóniát, békességet. Az örökkévaló Istennel is csak úgy találkozhatunk, ha a Lélekre, az ő Lelkére hagyatkozunk, arra, ahogyan hat ránk, emberekre. Amikor Áron és a nép aranyborjút öntött, akkor nem a Lélekre figyelt, csak a saját vágyaira és félelmeire, s ezekből formálta istenszobrát. Mert az ember szemében az Isten gyakorta hatalmas és diadalmas uralkodó, aki minden ízében aranyból-gyémántból való, mozdulatlan szoborként regnál alattvalói fölött, akik látszatra alázatosan szolgálják őt. Azonban a valóságban ezek a bálványok „halott istenek”, akik nem tehetnek mást, mint kiszolgálják az őket imádók kívánságait. Ezek a bálványok nem uralkodnak, hanem szolgálnak, szolgálják az őket formáló kezeket és szíveket, amelyek által testet öltöttek. A tartalom és a forma itt is találkozik, csak itt a bálvány nem isteni, hanem emberi tartalommal terhes, vagyis az ember félelme, önzése és hatalomvágya jelenik meg általa.

„Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot” – inti Mózes által népét az Isten a Tízparancsolatban. Ne formálj magadnak istent a magad képére és hasonlatosságára, hanem engedd, hogy ő formáljon téged a Lelke és szeretete által, miként egyszülött Fiát formálta istenarcú emberré. A szeretet nem uralkodni, de szolgálni akar, amint a Názáreti Jézus tette, akinek ez volt az ars poeticája: „Az emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, s életét adja váltságul sokakért.” Az Atya szeretett Fiaként csordultig volt a szíve szeretettel, ez a szeretet öltött testet benne, ez formálta lényét. Amikor Jézus megszületett, az Ige testté lett, a tartalom és a forma eggyé vált, teljes egységet alkotott. Bizonyság lehet erre a Szeretet himnuszának és az Evangéliumnak összevetése. Pál apostol ezt írja a szeretetről a korinthusiaknak: „A szeretet türelmes, jóságos… Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik” (1Kor 13).

Az Evangélium tanúsága szerint Jézus életében és halálában ez az isteni szeretet öltött formát, testesült meg. Amikor az utolsó vacsorán megtöri a kenyeret, és eledelül adja a tanítványainak, mondván: „Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem, ami tiérettetek megtöretik”, ugyancsak ennek az odaadó szeretetnek a bizonyságát adja. A szeretet itt kenyér formájában jelenik meg, mint hajdan, amikor még házanként sütötték, s a gazdasszony szívét-lelkét is „belegyúrta” a nagy, kerek házi kenyérbe. Jézus esetében nem csak metafora volt a kenyér, de véres valóság, hiszen az életét áldozta népéért, értünk. „Mert ő Isten formájában lévén, nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett föl, emberekhez lett hasonlóvá, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,5-8).

Jóllehet: forma dat esse rei, végső soron mégis a tartalom határozza meg a formát, mert a látszat megcsalhat minket. Léteznek báránybőrbe bújt farkasok, de létezik báránybőrbe bújt Messiás is. „Íme az Isten báránya!” – mutat Jézusra Keresztelő János. Az álruhás Mátyás király vagy a koldusnak öltözött királyfi és a vándortanítóként ténykedő Isten fia látványa könnyen megtéveszthetett bárkit. „Mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, az Isten pedig azt, ami a szívben lakik.” A szív teljességéből szól a száj, ezért érdemes figyelni egymás szavára, mert csak a hiteles beszéd igazíthat el minket a tartalom tekintetében. A mézesmázos szavak üresen konganak, s a nagy ígéretek végül mindig füstbe mennek. „Mindig több légy a látszatnál, szólj kevesebbet, mint mondhatnál” – inti Polóniusz a fiát a Hamletben.

Virtuális világunk látszatvilág, amiben a tartalom és a forma igencsak elválik egymástól, igazi tartalmas emberi kapcsolatok helyett formális dolgok történnek, „üzik” azaz üzenetek jönnek-mennek, talán talizások, találkozások is vannak, de az igazi találkozások elmaradnak. Némelyek minden mozdulatukról tájékoztatják ismerőseiket, posztolnak, képeket küldenek magukról s a dolgaikról szerte a világba. Sajnos ezek csak formaságok, igazi tartalmuk nincsen. Azonban a látszattól csupán karnyújtásnyira van a valóság, amelyben a közelség, az érintés, az ölelés, a jó szó, a szeretet gesztusai mind-mind mélyről, a szív mélyéről jöhetnek elő.

„Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent” (Mt 5,8). Akinek lelkében szépen zeng az ének, Jézus éneke, irgalmas szava, az megláthatja a láthatatlan Isten arcát. A végtelen isteni tartalomnak, a szeretetnek emberi formát öltött alakja Krisztus, akiben az Isten minden szépsége és gazdagsága megjelent, akiben a teremtés teljessége elrejtetett. Nabukodonozor babiloni király istene egy hatalmas aranyszobor volt. Mivel Dániel barátai, Sadrak, Mésak és Abédnego nem voltak hajlandók imádni ezt a bálványt, tüzes kemencébe vetették őket. A király megdöbbenve látta, hogy a tűzben nem hárman, hanem négyen vannak, szabadon járnak, és nem esik bántódásuk. „A negyedik pedig olyannak látszik, mint valami isten” (Dán 2, 25). Ekkor megértette, hogy halott arany istenénél százszor nagyobb a zsidók istene, aki él és kész tűzbe menni az övéiért, hogy megmentse őket a haláltól.

Az értünk is tűzbe menő Isten irgalmas szeretetében gyönyörködve hálás szívvel mondhatjuk ki a Jézus által oly gyakran elhangzó, mindennél szebb szót és imát: Atyám.

Simon István
lelkész

 

 

2019-11-25

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks