Tartozik és könyörül

Mottó: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Lk 18,38)

A kettős könyvelés két rubrikája ugyancsak meghatározza az életünket: hol tartozunk, hol meg követelünk. Némileg hasonlók vagyunk ama adós szolgához, aki tízezer talentummal tartozott a királynak, neki pedig száz dénárral tartozott a társa. Az ő adósságát egészen elengedték, de ő nem volt hajlandó erre, pedig sokkal kevesebbel tartoztak neki (Mt 18,21–35).

 

Bizonyára elítéljük a kapzsi szolgát, jóllehet a lelkünk mélyén hasonlítunk hozzá, mivel tartozni nem, de követelni szeretünk. Észre sem vesszük, mennyire eladósodtunk, mennyivel tartozunk, miközben egyre jobban követelőzünk. Ha mégis elismerjük a tartozásunkat, akkor sietve hozzátesszük, hogy nekünk is éppúgy tartoznak mások, ahogy mi tartozunk másoknak. Ez a körbetartozás, mely az élet minden területén tetten érhető. Nemcsak a vállalkozók, de a szülők is tartoznak a gyermekeknek, a gyermekek meg a szülőknek. Tartoznak egymásnak a testvérek, a szerelmesek, a barátok, a házastársak, a rokonok, a munkatársak, tartozik egyik ember a másikának.

Az a kérdés, hogy valójában mivel tartozunk mi egymásnak. Olykor anyagiakkal, de még inkább önmagunkkal, tehát türelemmel, megértéssel, megbocsájtással vagy bocsánatkéréssel, elismeréssel, bátorítással, látogatással, jó szóval, hallgatással, okos bólintással, egy érintéssel, netán egy öleléssel, egyszóval a szeretet ezernyi apró jelével. Tartozásunk egyre nő, ezért szorongva gondolunk azokra, akiknek tartozunk, és türelmetlenül azokra, akik nekünk tartoznak. Nemcsak elvárjuk, de követeljük is, hogy adósaink fizessenek, adják meg, amivel tartoznak nekünk. Adjanak türelmet, szerelmet, jóságot, gondoskodást, megértést, szeretetet, egyszóval egy jobb életet.

Sokan úgy gondolják, hogy az Isten is tartozik nekik, és persze ők is tartoznak neki. A tartozás előbb-utóbb követelést szül, mindenki követel valamit mindenkitől. Azonban a jogos követelés sem használ nekünk, hiába van igazunk, végül a követelőzésbe is belefáradunk. Mikro- és makrovilágunk egyaránt hiátusoktól szenved, nagy a körbetartozás, így sem család, sem nép, sem nemzet nem „boldogul” igazán. A mai ember egyre inkább individualizálódik, s az önmegvalósítás csapdájában vergődve egyre több jogot követel magának, miközben kötelességeiről, tartozásáról egyre kevésbé akar tudomást venni.

A nem tartozó, hanem követelő ember zsákmánynak tekinti az életet: önmagát és a körötte lévő világot, s igyekszik mindenből a legtöbbet bekebelezni. Ez a követelőző attitűd teszi aztán kizsákmányolóvá önmagával és másokkal szemben. A fogyasztói társadalom is ennek a mentalitásnak a terméke, melynek mottója: ide nekem az oroszlánt is! A fogyasztás immár lételemünkké vált, így elmondhatjuk: „Fogyasztok, tehát vagyok”. Azonban nemcsak a fölhalmozott árut fogyasztjuk, meg a pénzünket, hanem velük együtt az életet, természeti kincseinket, a vizet, a levegőt, az energiát, miközben egyre több szemetet gyűjtünk magunk köré. Követelő, követelőző magatartásunk, agresszív mentalitásunk keserű gyümölcsei: az elidegenedés, a háborúk, a terrorizmus és a klímaváltozás. (Mintha a természet is tiltakozna a követelőző, kincseit kíméletlenül kikövetelő emberiség ellen.) A fogyasztás a szó szoros értelmében történik, hiszen miközben fogyasztunk, lassan elfogy körülöttünk a levegő és a jövő. Az emberi kapcsolatainkra ugyancsak jellemző ez a követelő fogyasztói magatartás, egyik ember „el-fogyasztja” a másikat. A szerelmesek, szülők és gyermekek, munkatársak, ellenségek és barátok nem csak „kóstolgatják”, de olykor fogyasztják is egymást.

A tartozik és követel kettős könyvelése helyett a jézusi tartozik és könyörül ars poeticáját kellene megtanulnunk, Jézus ugyanis nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő az Istennel, hanem szolgai formát vett fel. „Mert az emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak…” A Názáreti tartozni jött, és nem követelni, Istennek, embernek egyaránt tartozni, adósának lenni: jó szóval, simogatással, kenyérrel, egyszóval kegyelemmel.

Csordultig volt a szíve szeretettel, ezért soha senkitől nem követelt semmit, inkább könyörült a körülötte lévő, sokféleképpen eladósodott embertestvérein. Jézus jól tudta, hogy „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”(Róm 9,16). Sokan úgy vélik, hogy az Isten a tartozik és követel kettős könyvelésének ugyancsak megfelel, de leginkább követel. Azonban ez nem más, mint projekció, kivetítés, hiszen mi valóban ilyenek vagyunk, követelünk, bár gyakran tartozunk. Isten tartozik és könyörül, miként Jézus tette, aki mindig meg tudott indulni az ember elesettségén, gyöngeségén. (A görög Bibliában a splangnidzomai ige van, amely mély megrendülést, belső remegést jelent.) Jézus nem követelt, hanem könyörült, mint a tékozló fiú apja tette, amikor rongyosan hazatérő fiát magához ölelte. Kettőjük kapcsolatában is jelen volt a tartozik és követel, hisz a fiú kikövetelte az örökségét, amivel az apja tartozott neki. Miután hazatért, az apa követelhetett volna tőle, ehelyett azonban könyörült rajta.

Tartozni és könyörülni, elengedni mások s a magunk adósságát ahelyett, hogy követelnénk azokat, ez lenne igazán isteni, krisztusi mozzanat az életünkben. Olykor megrendítő hallani, hogy mihaszna, részeges apákról, anyákról milyen szeretettel szólnak a gyermekeik – vagy megfordítva –, mivel követelés helyett kimondhatatlan szeretet, könyörület van a szívükben. Jogos lenne a követelésük, hiszen a szülők és a gyermekek tartoznak egymásnak, de mindhiába követelőznének, a könyörület többet ér. Mi lesz hát velünk s ezzel a világgal, amelyben élünk, s amely igencsak a tartozik és követel igézetében ég? Nem túl jók a kilátásaink, hacsak nem „krisztianizálódunk”, s a tartozik és könyörül krisztusi módszerét nem kezdjük gyakorolni.

A követelő, követelőző emberiségnek nincs jövője, mert zsákmánynak tekinti az életet, a magáét és másokét, s egyre jobban kizsákmányolja azt. A mi gyönyörűséges világunk a tartozik és könyörül isteni hitvallásának köszönheti a létét és majdan a megmaradását is. „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róm 8, 19). A 24. órába érkeztünk, nincs már más lehetőségünk, mint megérteni és megélni, hogy „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem egyedül és kizárólag, csakis a könyörülő Istené”.

Simon István
lelkész

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks