Tedd a jót!

Tedd a jót, s beszélj róla! Ezt a gondolatot kötötte lelkünkre egyik regionális összejövetelünkön Osztie Zoltán, a KÉSZ egykori elnöke. Akkor nem igazán tudtam azonosulni a gondolattal, hiszen miféle dolog az, hogy teszek valami szerintem jó dolgot, és még el is dicsekszem vele: hadd tudjanak róla minél többen. Lehet, hogy mások nem is tartják jónak?

Eszembe jutott, hogy egyszer Szent Pál azt mondta: „Ha dicsekednem kell, erőtlenségemmel dicsekszem…” Ő sem azt mondta el, hogy mennyi jót cselekedett! Akkor én miért tegyem? Aztán eltelt néhány év, már el is feledtem ezeket a szavakat.

Néhány héttel ezelőtt történt, hogy egy áruház parkolójában hirtelen megállt mellettünk egy fekete luxusautó, kiszállt belőle egy átlagosan öltözött, ápolt férfi. Elmondta, hogy a Vajdaságból jött, most indul vissza, de van néhány dolog nála, amit nem akar visszavinni. Arrafelé most nagy gondok vannak. Megkérdezte, akarunk-e a vajdaságiaknak segíteni. Rögtön elő is vett valami csomagot – látszólag pléd volt benne –, és felkínálta, vegyük meg valami nevetségesen alacsony áron, ezzel is segítünk a kintieken.

Mivel nem kértük, megpróbált még néhány egyéb árut is eladni, de mondtuk, vigye inkább oda, ott erre is szükség van, segítsen vele ő az ottaniakon. Elindultunk az üzlet felé. Tett még egy kísérletet, eredménytelenül, aztán beült az autóba és elment.

Ma délelőtt hazafelé jöttünk, és az utcánkban, ahol mindenki ismer mindenkit, éppen néhány házzal a mi lakásunk előtt egy másik fekete luxusautóból kiszáll a mi emberünk és nagy csomagokkal vonul be annak a lakásnak a kapuján. Tudtuk, hogy ott egy nyugdíjas házaspár lakik. A feleség szinte heti rendszerességgel jár Budapestre a lányának segíteni, ilyenkor pár napig nincs itthon. Most is ilyen időszak volt.

Kicsit távolabb megálltam. Arra gondoltam, hogy miért pont oda és éppen most akar bemenni? Vajon a mi utcánk idős, jóhiszemű lakója mit kezd ezzel az emberrel? Támadt egy gondolatom: bekopogtam és bementem hozzá, hogy szeretnék vele valamit megbeszélni. A „kereskedő” azonnal mondta, hogy beszéljük meg, és elindult kifelé, mire én mondtam, ráérek, intézzék el az ő dolgukat. Közben csak inteni tudtam ismerősünknek, hogy ne vegyen semmit. Az „úr” azonnal felkínálta, hogy nekem is mutat valamit, de elhárítottam, mondván, semmire nincs szükségünk. Pár perc alatt rájött, hogy ebből semmilyen üzlet nem lesz, összefogta a holmiját és elment.

Ekkor mondtam el ismerősünknek, hogy nekem semmit sem kell vele megbeszélnem, de láttuk, hogy ki ment be hozzá. Korábban mi már találkoztunk vele, óvatosnak kell lenni. Tudtuk, hogy egyedül van otthon, és ha nem figyel oda egy pillanatra, a „vendége” a szétpakolt holmijával bármit össze tud fogni a lakásból és elvinni. Ettől akartuk megkímélni.

– De jó, hogy itt voltál, köszönöm! – mondta. Aztán röviden elbúcsúztunk egymástól. Ő megnyugodott, mi is hazamentünk.

Otthon eszembe jutottak Zoltán atya szavai: Tedd a jót, s beszélj róla!

Hogy mégis miért beszélek róla? Azért, mert bár hétköznapi történet, de ilyenekkel is lehet segíteni egymáson. Lehet, hogy más is találkozik hasonló helyzettel. Azt kérem, mindnyájan vigyázzunk az idős, egyedülálló, talán kissé meglassult embertársainkra, ne csak „ilyenkor decemberben”.

Keresztes Dénes