Trianon az egyházpolitika szemüvegén keresztül

A múlt századforduló Monarchiája forrongó közeget képezett, jobb és rosszabb szempontból egyaránt. Nem véletlen, hogy a korabeli Ausztria-Magyarország területén olyan nagy számban és arányban szocializálódtak a következő időszak tudományos és szellemi innovációjának óriásai. Magyarország a gazdasági felzárkózás sikerpályájára állt: növekedés tekintetében minden évben dobogós helyen végzett Európában, és végső soron az akkori fellendülés pótolta ki a központi területek török kori építészeti veszteségét, máig vonzó turisztikai arculatot biztosítva. Sokáig azonban minden tényleges eredmény zárójelbe került azon sorscsapás folytán, ami a dualizmus kor végén mégis különös erővel sújtott le a nemzetre. Közép-Európa kétközpontú birodalma ugyanis geopolitikailag, nemzetiségileg és szociálisan is forró közegbe került, amelynek részévé váltak az itteni egyházak is.

A Habsburg Birodalomban Mária Terézia (1740–1780) volt az utolsó olyan uralkodó, aki soknemzetiségű, a kulturális, társadalmi és gazdasági fejlettség teljesen más fokain álló országaiból és tartományaiból a katolikus vallás és egyház összekötő erejének segítségével kívánt egységes államot formálni. Bár politikája – elődeihez képest – akár türelmesnek is volt mondható, a korábban elindult tendenciák, gyakran 60–80 vagy éppen 100–150 éves távlatokban az ő idején értek be. A katolikus előretörés látszólagos demográfiai sikere azonban súlyos belső ellentmondásokat is tartalmazott. A vallásügy folyamatosan külpolitikai dimenzióba került, és itt nemcsak Poroszországnak a protestánsokra vagy Oroszországnak az ortodoxokra irányuló figyelmére kell gondolnunk, hanem például a jezsuita rend 1773-as feloszlatására is. A görögkatolikus vallásra térített népelemekkel (erdélyi románokkal, felső-magyarországi és galíciai ruszinokkal) kapcsolatban általánossá vált a tapasztalat, hogy „inkább unitusok, mint katolikusok”. Vagyis a Rómához fűződő dogmatikai és egyházszervezeti odatartozás csak külsődleges náluk. Elsődlegesek a vallási unióval a papság számára együtt járó társadalmi előnyök, valamint a népi önkifejezés számára így kieszközölhető nemzeti egyházi különállás. A katolizáló politikával szemben a protestánsok a hitükön maradt nemesség és mezővárosi polgárság politikai, valamint a francia és a német felvilágosodás szellemi oltalmába húzódtak. Ezzel a szigorúan kegyes és erkölcsös királynő – szándékaival szöges ellentétben – hozzájárult a magyarországi protestantizmus fokozódó és lefelé gyűrűző szekularizációjához és elerkölcstelenedéséhez. Nem véletlenül szakított II. József anyja gyakorlataival olyan mértékben, hogy rendszere posztjozefinizmus formájában egészen 1918-ig életképes egyházpolitikai modell maradt. A jozefinista türelmi politika törvényes becikkelyezésére 1791-ben került sor, amikor az ágostai és a helvét hitvallásoknak a vallásbékékben (1608; 1647) rögzített státuszát megerősítették, a főleg szerb vezetésű görögkeleti egyházat pedig a protestánsokhoz hasonló törvényes bevételben részesítették.

A reformkori elit a vallási türelmet már vallásegyenlőség, vallásszabadság, valamint az egyházak és az állam teljes szétválasztásának irányába kívánta továbbfejleszteni. Bár az 1841., 1844., 1848., 1867., 1868., valamint 1894/95. évi törvényekkel sikerült az „ideális”, a „liberális” [értsd: észak-amerikai] állapot felé lépéseket tenni, politikailag sokkal fontosabb volt ennél, hogy az ország templomaiban különböző nyelveken (a templomok több mint 60%-ában nem magyarul) Ferenc József apostoli királyért/alkotmányos királyért/császár és királyért imádkoztak. Mivel a lakosság túlnyomó többsége ekkor még tradicionális (úgynevezett posztfeudális) kistársadalmak tagjaként élt, ez a helyzet az isteni kegyelemből uralkodó „jó felség” és az általa megtestesített állam iránti politikai lojalitást is biztosította.

A katolikus vallás a dualizmus időszakának Magyarországán elméletileg kedvező számokkal büszkélkedhetett. Két rítusa kétharmados társadalmi többséget alkotott, ahol a római katolikus vallás a korszak legvégére (1910-re) egyedül is átlépte az 50%-ot. Mindez azonban nem leplezhette a társadalmi hatóerő elképesztő gyengeségeit. Míg a keleti rítusú katolikusoknak – egy csekély Szatmár környéki rész kivételével – szinte kizárólag nemzetiségi tömegeik voltak, a latin szertartásúakon belül is jelentős volt a szlovákok (tótok) és németek (svábok) aránya. Ráadásul a magyar katolicizmus társadalma az arisztokrácia anyagi ereje és befolyása, valamint birtoktalan paraszti tömegei révén jóval inkább „szélsúlyozottságú” volt, mint a hagyományosan nagyobb középosztályi háttérrel rendelkező magyar protestantizmus. A magyar katolicizmusra bénítóan hatott az (egyre inkább visszaszoruló, de ténylegesen mégis végig megőrződő) uralmi helyzetből eredő „degeneráló versenyelőny” is. Nem véletlenül alakult tehát ki az az általános társadalmi érzet, miszerint a magyar protestantizmus kilenc- tizedannyi anyagi lehetőség és harmadannyi számosság mellett is rendre felülmúlja, de legalábbis paritásban tud maradni „nagyobb ellenfelé”-vel a szellemi erő és a kultúraformálás területén. Ráadásul a klerikális katolikus értelmiség nagyon gyenge hatást tudott kifejteni a világi értelmiségre. Utóbbi úgy érezte, hogy a számára elsődlegessé váló nagy nemzeti célok megvalósításának egyháza nemhogy nem segítője, de avítt, dogmatikus, papi kaszturalmi jellege miatt egyenesen kerékkötője. Ehhez jött még a század végén annak érzete is, hogy a dinamikusan előrehaladó zsidó asszimiláció is főleg a magyar társadalom kultúrkatolikus szellemét erodálja. A katolikus egyházi értelmiség már a korszak elején megdöbbenve érzékelte, mennyire érzéketlenek olyan mértékadó katolikus emberek is, mint Deák Ferenc vagy Eötvös József a hit és a vallás dolgai iránt, a korszak legvégén pedig azért kellett küzdeniük, hogy legalább a katolikus világi értelmiség ne a fővárosi „zsidó liberális” lapokból tájékozódjon.

Az egybeérő folyamatok hatásai 1896-ban és 1901-ben sokká értek. Hiába jött létre a (Katolikus) Néppárt, választási sikerei töredékét képezték annak, mint amire a „jó katolikus vidékek” körzetei alapján elméletileg számíthatott volna. Még akkor is így volt ez, ha a református „dobokai basa” (Bánffy Dezső) kormányzata a kor mércéjéhez képest is visszataszító mértékű karhatalmi erővel és nyomásgyakorlással tett meg mindent a néppárti jelöltek elbuktatása érdekében. A „keresztbotrány” alkalmával, minden ellenkező törekvés dacára sem, még korpusz nélküli formában sem sikerült elérni, hogy a Pázmány Péter által alapított egyetemen visszahelyezzék az 1870-es években először a rektori hivatalból, majd a termekből lopva eltűnt feszületeket. A katolikus sajtó a korábbiaknál erősebb hangon kiáltott „zsidó–protestáns–szabadkőműves összeesküvés”-t. A fő bűnbakká persze az az 1890-es évektől egyre inkább a perifériára szoruló és 1902-ben el is halálozott Tisza Kálmán lett, akire rá lehetett fogni, hogy „mindeneket korrumpáló” [értsd: mameluk] rendszere politikai kineveltjeinek körén át továbbra is érvényesül.

Tény, hogy a császári, valamint az apostoli királyi főkegyúri jogon alapuló prezentációkkal Ferenc József szilárdan kézben tartotta birodalma főpapjainak kinevezését. Ehhez már az első magyar katolikus autonómiakongresszus előestéjén (1870–71 fordulóján) Andrássy Gyula gróf akkori magyar miniszterelnök is állását kötötte. A kormányai meghallgatásával végzett bemutatásai – a kánoni alkalmatlanság okán kívül (amelyre talán az egész korszakban nem akadt példa) – az uralkodói jelöltek szinte automatikus pápai intronizációit vonták maguk után. Az egyháztörténetileg is kardinális jelentőségű 1870-es és 1903-as években olyan bíborosok, akik nem személyes pápai kinevezés, hanem lényegében uralkodói kegy révén jutottak a testületbe, már csak az Osztrák–Magyar Monarchia területén voltak. A tanulmányi és vallásalapok kezelése révén az állami katolikus gimnáziumok tanári stallumaiba való kinevezéseknél is a tudásbeli alkalmasság és a politikai szolgálattétel szempontjai számítottak, a hitbeli pedagógiai képesség harmadlagossá válva teljesen elsikkadt.

Nem véletlenül nevezzük ugyanakkor a Monarchiát újabban a „jól hangolt elégedetlenségek rendszeré”-nek.[1] A birodalmi egyházi befolyásnak politikai ára is volt, mégpedig az, hogy Ferenc Józsefnek az egyház védelmezőjének szerepében kellett fellépnie. Márpedig, ha a Szentszék az 1870-es évektől kezdve folyamatosan úgy érzékelte, hogy Magyarországon a rejtett kultúrharc fontos frontvonala húzódik, ahol nem engedhető meg a németországihoz hasonló elfajulás, akkor az uralkodó már csak a harmonikus együttműködés érdekében is fékezte szabadelvűekből álló kormányainak aspirációit a katolikus alapok, a horvát és a román papság hazafiassága, valamint a házasságjog irányában. Nem véletlen, hogy a vallásilag homogén (tehát kevésbé problémás) ciszlajtán területeken már 1868-ban megvalósulhatott a kikeresztelkedés vagy izraelita hitre térés nélküli katolikus–zsidó vegyes házasság, míg a liberalizmusára oly büszke Magyarországon csak 1895-ben. A görögkatolikus román papság helyzete pedig természetes módon hatott ki a vele 1791 óta nemzetileg hol szorosabban, hol lazábban együttműködő görögkeletiekre. A görögkeleti érdekközösség nem vagy csak nagyon korlátosan működött, hiszen a Bánságot (és benne Temesvárt) 1791 óta mind a szerbek, mind a románok saját potenciális uralmi területüknek tekintették. Ebben a bonyolult, soktényezős játszmában igyekezett mindenki lehetőség szerint több vasat is a tűzben tartani. A nemzetiségi tényezők közül pedig a magyar állammal leginkább együttműködő szerb és román főpapság általában a feléje áramló kettős elégedetlenség össztüzébe került. A magyar politikai elit kétkulacsos megbízhatatlanoknak, saját nemzetiségi középosztályuk kollaboráns nemzetárulóknak tekintette őket.

Utólag könnyű úgy látni, hogy a magyarországi nemzetiségek már az 1890-es években végleg elvesztek egy modernizált hungarus-tudat számára. Valójában a „lelkekért folytatott küzdelem” 1918 nyaráig egyenlő esélyekkel folyt, és még 1918 október-novembere sem hozott feltétlenül tragikus fordulatot. Állításom alátámasztására hadd hozzak két jellemző példát.

Az erdélyi román néptanítók 1918 nyarán még tömegesen jelentkeztek magyar nyelvtanfolyamra. A magyar állam eltűrt (sic!) tizenegy év (sic!) oppozíció után igyekezett eleget tenni a Lex Apponyi azon előírásának, hogy heti kétórás [értsd: idegen nyelvi] órakeretben olyan szinten tudják tanítani a magyar nyelvet, hogy növendékeik alapszinten el tudjanak igazodni magyarul a mindennapi életben. A „magyarosító politika” eme „brutális elnyomásá”-nak is csak akkor engedtek, amikor átmenetileg úgy tűnt, hogy számukra mégsem „kel föl Bukarestben a nap”.[2] A szlovák katolikus pap, Andrej Hlinka (1864–1938) az 1900-as évek elején már szlovák nacionalistaként lépett föl. 1907-ben államellenes izgatásért el is ítélték.[3] Szülőfalujában rendkívül népszerű volt, annak új temploma érdekében is rengeteget tett. Csernova így azt szerette volna, ha a felszentelésénél is ő működne közre. Az előadott követelés annyiban eleve képtelenség volt, hogy a felszenteléssel kapcsolatos rendelkezések kánonjogilag a mindenkori püspök hatáskörébe tartoztak. Ráadásul a helyiek a felszentelés lehetőségével még egy, börtönbe vonulás előtti utolsó demonstrációs lehetőséget kívántak biztosítani Hlinkának. Amikor azt látták, hogy a „magyar püspök” kocsija nem Hlinkát hozza, tülekedés alakult ki, amelyben az egyébként szlovák nemzetiségű, kíséretre rendelt csendőrök a szolgálati szabályzatnak megfelelően fegyvert használtak. Az úgynevezett „csernovai vérengzés” a Lex Apponyi mellett egy Magyarország elleni jól előkészített, mesterségesen gerjesztett nemzetközi sajtóhecc újabb ürügyéül szolgálhatott. A világ újrafelosztására irányuló német követelések (1905; 1911) közepette egybekovácsolódó antant (1904; 1907) számára ugyanis ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy az 1906–1910-es „koalíció” (benne a függetlenségiekkel) sem fogja letéríteni Magyarországot és Magyarország súlya révén a Monarchiát a Német Birodalom szövetségéről. Így másik utat kellett választani: a nemzetiségi kérdés külső (egyelőre informális) támogatásával kellett a főellenség hátországát bomlasztani.

Hlinka egyébként négy év világégés után, 1918 október-novemberében még inkább a kivárásra játszott volna, és a Magyarországon belüli autonomikus megmaradást kívánta volna. Egy korabeli magyar publicista helytálló megjegyzése szerint egy „Magyarország vagy Szlovenszkó” népszavazás eredménye éppúgy nem lenne kérdéses, mint egy „Csehország vagy Magyarország”-é. Bár a nevezett népszavazást hatalmi megfontolások alapján soha nem tartották meg, bizonyos egyenetlenséget a szavazatmegoszlások körül mindenképpen feltételezhetünk. A prágai Károly Egyetem cseh fakultása körül tömörülő, szabadkőműves jellegű kör hatása ugyanis Túróc és Zólyom megyékre, és főleg az ottani szlovák evangélikusokra ténylegesen kisugárzott. Felső-Magyarország középső és keleti megyéiben ugyanakkor valószínűleg jóval nagyobb súllyal esett volna latba, hogy ekkor már „két felcseperedett tót legény”, Csernoch János (1913-tól esztergomi érsek) és Prohászka Ottokár (1904-től budapesti egyetemi dogmatikatanár, 1905-től Székesfehérvár püspöke) a magyar katolicizmus vezéregyéniségeinek számítottak.

Hlinka 1925-ös, az akkori csehszlovák parlamentben elmondott beszédében – némi publicisztikai túlzással – azt állította, hogy a Szent István-i Magyarország ezer éve nem rombolt annyit a szlovákság nemzettudatán, mint a huszita jellegű Csehszlovákia hét éve. E megnyilatkozás hátterében az állt, hogy Tomaš Garrigue Masaryk és Edvard Beneš a cseh történelem huszita [értsd: antikatolikus] hagyományaira voltak büszkék. A katolicizmust történeti Habsburg-hadállásnak tartották, ami a vallástalanság felé terelte őket. A cseh gyarmatosítás már csak a leválasztás önérdeke okán is exportálni igyekezett saját „huszita” nézetrendszerét a meghódított területnek tekintett Szlovákiába. Ahogy a „skizmá”-t [vagyis az ortodox vallásra történő áttérést] állami támogatásban részesítették, az már nemcsak a Munkács környéki „Ruszinszkóra” gyakorolt egyházilag negatív hatást, de a vallási kapcsolatokon keresztül az Eperjes környéki görögkatolikusoknak a dualizmus korában lezajlott szlovák nyelvi asszimilációját is támadás alá helyezte.

Kovács Kálmán Árpád

 


[1][1] Németül: „das System der wohltemperierten Unzufriedenheiten”

[2][2] A Tribuna című lap fejlécén olvasható jelmondata volt, hogy „Minden románnak Bukarestben kel fel a nap”, 1918 májusában éppen a bukaresti béke kemény, de teljesíthető feltételei ütötték ki átmenetileg a Román Királyságot az antant hatalmak mellől.

[3][3] Érdekes tény, hogy sem a román memoranditák, sem Hlinka nem töltötték ki a rájuk szabott büntetéseket, hanem uralkodói kegyelemmel idő előtt szabadultak.

 

 

 

 

2020-06-02

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks