Új bort új tömlőbe

Az új esztendő küszöbéhez érve úgy toporgott, mint első nap a kisdiák az iskola kapujában. Volt valami riasztó abban, ahogy a már megszokott esztendő utolsó napjait fölváltotta egy új, ismeretlen év első napja, mely meglehetősen idegennek tűnt számára. Mint amikor valaki új lakásba költözik, munkahelyet vált vagy új életet kezd egy idegen világban. Ilyenkor minden komfortérzése megszűnt és szorongva gondolt az ismeretlen jövendő rejtőzködő veszélyeire, történéseire, kihívásaira.

A homeosztázis az állandóság, a megszokott dolgokhoz való ragaszkodás, a szokás hatalma teszi otthonossá az amúgy folyton változó, idegen világot – szokta mondogatni. Mert a kiszámíthatóság bizonyossággal tölti el az embert, s máris jobban érzi magát ebben a bizonytalan világban. Emlékezett rá, hogy Immanuel Kant mindig ugyanabban az órában és ugyanazon az útvonalon sétált végig naponta Königsberg utcáin, s tette ezt oly nagy pontossággal, hogy az emberek hozzá igazították az órájukat. Kedvenc írója, Mándy Iván is eszébe jutott, aki annyira tartott az ismeretlentől, hogy szinte sohasem hagyta el szeretett városát, Budapestet, melynek egynéhány szegletén, például a Teleki téren s a kávéházakban érezte csak otthon magát. Így volt ő is az elmúlt esztendőkkel, melyek kezdetben az ismeretlentől való idegenkedés jegyében teltek. Azonban hamar kiderült, igaz a salamoni bölcsesség, miszerint nincsen új a nap alatt, egyik esztendő olyan, mint a másik, kivéve, ha nem történik valami olyan esemény, amelyre még álmában sem gondolna az ember.

Most viszont megtörtént, amire senki sem számított, az egész világon egy covid nevű vírus garázdálkodott és szedte áldozatait. Így az elmúlt év egészen más volt, mint a többi, ugyanis ez a láthatatlan ellenség kíméletlenül foglyul ejtette az emberiség nagyobb részét, kit karanténba, kit kórházba, kit pedig a temetőbe kényszerítvén. Az emberiség történetéből oly ismerős pandémia tehát ismét fölütötte a fejét, mérhetetlenül megviselve az emberek materiális és mentális tűrőképességét.

A kötelező karantén az ő türelmét is jócskán próbára tette. A folytonos bezártság, a magány órái, a vírus első majd második hullámverése egyre nehezebb helyzetet teremtett, a fiataloknak a megélhetésük, az idősebbeknek az életük került veszélybe. Lassan lakatlan szigetté lett számára is a világ, hiszen a szűk családot kivéve (két fő), senkivel sem találkozhatott. „Akik Istent szeretik, minden javukra szolgál”, vagyis minden rosszban van valami jó, valami, ami hasznunkra válhat – elmélkedett magában. Valóban egészen elcsöndesedett a világ, kitisztult fölöttünk az ég, s a föld is föllélegzett, a környezet megkönnyebbült, s az emberek otthon lévén végre ráérnek többet törődni magukkal és egymással, a szeretteikkel. Kívánhatnánk-e ennél jobbat mostanában? Természetesen neki is több ideje maradt magára, fölhalmozódott restanciáinak pótlására, saját lelkének karbantartására. „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” (József Attila) – jutott eszébe olykor magánya sivárnak tűnő perceiben.

Ilyenkor imádkozni kezdett vagy felhívott valakit, akit már régen nem láthatott. Az érintésnek, az ölelésnek, a közelségnek, egyáltalán a másik ember számára is nagyobb értéke lett, mint eddig volt. Fürdőzött ugyan a bezártsággal együtt járó szabadságban, de csak egy darabig, majd elkezdtek hiányozni neki az utcák, a terek, a városka, amelyben élt, s az emberek, az ismerősök és ismeretlenek, akikkel oly szívesen találkozott volna csak egy köszönés vagy egy kézszorítás erejéig. Erről azonban szó sem lehetett, mert a vírus még mindig serényen terjeszkedett, a fertőzöttek száma egyre növekedett.

Így köszöntött rá az új esztendő, mely most különös módon nem okozott neki annyi fejtörést, mint máskor. Nem siratta a régit, a megszokottat, az óévet, amely igazán szokatlannak bizonyult, alig várta, hogy vége legyen s jöjjön az új. Most nem szorongott az ismeretlen jövő miatt, mert tisztában volt vele mi következik. Tudta, hogy az új év egyelőre nem hoz semmi újat, egy darabig marad minden a régiben. Ám reménységgel várta a tavaszt meg a vakcinát, amellyel legyőzhetik ezt a láthatatlan ellenséget. Várta, hogy minden újra a régi legyen, bár tudta, semmi sem lesz már olyan, mint régen. Ha egy vihar elmúlik, a megsebzett táj, a kiszaggatott fák, a földön heverő ágak és gallyak még sokáig emlékeztetnek az égzengésre és a földindulásra. Egyszer majd begyógyulnak a sebek – gondolta –, de akkor sem szabad elfelednünk, ami történt. Mert az nemcsak ellenünk, de értünk is történt, valamire figyelmeztetett bennünket.

Valamikor színházban dolgozott, díszítősködött mint Petőfi, s ott sokszor hallotta a felvonások előtt az ügyelő hangját: első figyelmeztetés, második figyelmeztetés, harmadik figyelmeztetés. Mindhárom figyelmeztetés háromszor hangzott el, nehogy valamelyik színész lekésse a jelenetét vagy a díszítő az átállást. Azon tűnődött, hogy a járvány vajon hányadik figyelmeztetés lehetett immár az éghajlatváltozás és a sokféle természeti csapás mellett. Jó lenne komolyan venni ezeket a figyelmeztetéseket, mint hajdan a színházban az ügyelő szavát. Majd Pál apostol jutott eszébe, aki ezt írta a rómaiaknak: „A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését… Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.” (Róm 8,19; 22) Meg volt győződve róla, hogy a járvány nem az Isten büntetése, nem is az ördög cselvetése, hanem a meggyötört természet sóhaja, jajszava, figyelmeztetése, hogy ne pusztuljon el a világ, s ne kelljen a sírjára virág.

Tudta jól, hogy az új esztendőnek másnak kell lennie, mint az ónak, hogy okosabban kell ezután élni, és persze másként. Most nem félt az újtól, a szokatlantól és a mástól. Hóseás próféta jutott eszébe, aki így biztatja népét: „Szántsatok magatoknak új szántást”, vagyis éljetek másként, mint eddig. Az okosok már régóta hirdetik, hogy paradigmaváltásra, „új szántásra” lesz szükség. Eközben baljós sejtelmei támadtak az istenadta népet illetően, ugyanis mérget mert volna venni rá, hogy az embereket nem fogja érdekelni más, csak az, hogy az életük visszatérjen a régi kerékvágásba, az örökös rohanás és a szüntelen fogyasztás fárasztó, mégis oly élvezetes hajszolásába. Ettől elkeseredett és dühös lett, aztán belátta, hogy semmit sem tehet, felelős sem lehet az egész világért, csak annak egy szegmenséért, egy darabjáért, amely éppen rá bízatott, a kezébe adatott. Mert azt a bizonyos „gyümölcsfát” akkor is el kell ültetni, ha itt a világvége vagy nekünk érkezett el az utolsó óránk – gondolta. Különben is, a teremtett világ Isten fiaira vár, olyanokra, akik Krisztust követvén képesek a természet és a lélek sebeit begyógyítani. „Mi arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk akkor is, ha fáj” – dúdolta magában a Képzelt riport egyik jól ismert dalát.

Ebben az új évben igenis új életet kell kezdeni, mert az újbort új tömlőbe kell tölteni – idézte magában Jézus szavait. Isten bora a jó hír, az örömhír az Úr kedves esztendejéről, gyógyító szeretetéről, valóban új tömlőbe, új formába kívánkozik. A régi, görcsös megfelelni akarás helyett derűs, szerető szárnyalás és bátorítás szükséges gyógyírként a lélek sebeire. Az újbort új tömlőbe tölteni nekem azt jelenti – morfondírozott magában –, hogy tanítványként lehet élni, az Isten borából lehet inni, s másokat is megitatni, akik szomjaznak. Ez a bor a Názáreti Jézus vére, mely kiontatott értünk a bűnök bocsánatára, mert irgalmas Istenünk van, aki föláldozta magát értünk. Az igazi szeretet szinonimája ugyanis nem más, mint áldozathozatal, önmagunk föláldozása. Ezzel szemben a mi meggyötört világunk nem a szeretet, hanem a tartozik és követel parancsának kénytelen megfelelni. A teremtett világ csak tartozik, mert jobbára csak követelnek tőle, ezért sóhajtozik és sóvárogva várja Isten fiainak a megjelenését.

Új esztendőt kezdeni, új világot építeni, a Teremtő munkájában részt venni, munkatársának lenni érdemes és érdekes lehet. Többé nem uralkodni, bár „uraktól nyüzsög a végtelenség” (Weöres Sándor), hanem szolgálni, óvni egymást és a természetet, ahogy csak lehet. Szeméthegyek helyett hasznosítani a szemetet, nem szennyezni többé a vizeket, kímélni a környezetet, vagyis elkezdeni élni egy másik életet. Lehet, hogy már késő – gondolta – a járvány ugyan föltartóztatható, leküzdhető, de sok folyamat vissza már nem fordítható. Akkor sem lehet és szabad másként élnünk, mint okosan, takarékosan és szeretettel. Megbecsülve magunkat és egymást, minden érintést és ölelést, amiben csak részünk lehet ezután.

Új esztendő egy új világban, tudta, hogy ez olyan szép, hogy nem is lehet igaz, mégis remélte, hogy egyszer majd igaz lesz. Az unokái fogják igazán megtanulni és gyakorolni ezt az új életet, amely sem az Istent, sem az embert, sem a természetet nem zsákmányolja ki többé. Az Isten fiai majd búvópatakként lesznek jelen a teremtett világban, hogy a szomjazó, már-már kiszáradó földet és lelkeket megitassák. Az új esztendő remélhetőleg véget vet majd a járványnak, de nem vet véget a teremtett világ kihasználásának, tékozlásának. Újbort új tömlőbe kell tölteni, Isten borából minden szomjazónak inni kell adni, hogy ez a világ legalább egy hajszállal jobb és élhetőbb legyen.

Ilyen elszántan gondolt az új évre anélkül, hogy különösebben szorongott volna a jövő miatt. Tudta, hogy keveset tehet, de amit tehet, azt meg kell tennie, mint a történetbeli ifjúnak, aki egy szerzetes mellé szegődött tanítványnak, s megkérdezte, hogy mit kell tennie, mi lesz a dolga a világban. „Fogd ezt a kosarat és hozzál vizet a patakról!” – mondta neki a mester. A fiú elcsodálkozott, de nem szólt semmit, többször is megmerítette a kosarát, de mire fölért vele, a víz kifolyt belőle. Végül nem állta meg szó nélkül. „Látod, hiába igyekeztem, semmire se mentem, mindössze néhány csepp vizet sikerült gyűjtenem” – mondta panaszosan. „Az bizony lehet – válaszolt csendesen a szerzetes –, de nézd meg a kosaradat, hogy milyen tiszta lett!”

Én is így teszek majd az új esztendőben, csak néhány cseppet fogok gyűjteni, de a kosaram, én magam tisztább leszek, mint voltam. Aztán mosolyogva csak ennyit mondott: viszont az újbort új tömlőbe kell tölteni.

Simon István
lelkész

 

 

2021-01-30

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks