Vakáció három püspökkel

Székely János püspök atya mesélte egy interjúban, hogy kisdiákként egy nyári vakáció alatt elolvasta az egész Ószövetséget. Sokan vagyunk így nyári olvasmányainkkal. Ha nincs fesztivál, külföldi út, tematikus tábor, akkor egy jó könyv, különösen, ha még vastag is, hosszú heteket tud kitölteni gazdag élményekkel.

 

Nekem az elmúlt nyáron egy hármasinterjú-kötet nyújtott ilyen élményt. Kovács Lajos Péter, az Éghajlat Kiadó igazgatója beszélgetett Fabiny Tamás evangélikus, Kocsis Fülöp görög-katolikus és Székely János római katolikus püspökkel. Példaképeikről, a Szentírásról, családi hátterükről, életútjukról, majd a személyes dolgokon túl magyar hazánk s a világ jelen helyzetéről, gondjairól.

Három püspök három keresztény felekezetből. Bevezetésként mindhárman bemutattak egy-egy szent életű elődöt, akik a kommunista diktatúrában szenvedtek börtönt és vértanúságot. Ordass Lajos, Romzsa Tódor és Meszlényi Zoltán életútját, hitvallását és helytállását ismerhettem meg avatott tolmácsolásban. De mellettük mintegy méltó mellékalakként a történész és teológus Fabiny Tibort is megismerhetjük, továbbá három fiatal hívő ember megpróbáltatásait és lelki fejlődését, nevelőiket és társaikat a hivatáshoz vezető göröngyös úton. Szinte kórusban vonják le a tanulságot: a legértékesebb példa, térítő és nevelő erő a hiteles élet.

A példázatok bemutatása szinte törvényszerű könnyedséggel vezet át saját lelki fejlődésük leírásába. Ők mindhárman nagyon erős családi háttérről számoltak be, ami pályakezdésükhöz szilárd támaszt nyújtott. Megtapasztalták, milyen fontos, hogy tudjon a család együtt beszélgetni, együtt imádkozni. S azt is, hogy a fogyasztás és a wellness nem boldogság! Mai világunknak éppen ez az egyik fő problémája, hogy nincs meg az igazi értékek becsülete, a házasságkötés súlya, az emberek nem látják, mit jelent a család.

Fabiny Tamás mondja: „Annyira vigasztalannak tűnik a mai világ! Könyörögnünk kell a Vigasztaló Szentlélekért. Meg kell tanulnunk újra beszélgetni.” S kifejti, hogy csak bámuljuk a tévét, de véleményt mondani, érvelni nem tudunk. A gyerekek nem tudják az érzéseiket, érzelmeiket szavakba foglalni. (Nagy egyetértéssel, de meglepetés nélkül hallgattam egy este Adamikné Jászó Anna professzor asszony beszélgetését a rádióban Balázs Gézával. Elpanaszolta, hogy a mai diákok zöme közömbös és műveletlen. Még csak nem is beszélgetnek, sőt nem is tudnak beszélni!)

Az istenhit és istenkeresés mindhárom püspök számára a gyermekkorban gyökerező folyamatosság. Különösen Székely János vallomásaiban megragadó az isteni teremtés áhítata. Ahol erről beszél, szinte Szent Ferenc-i magasságokba emelkedik, s olvasóját is ragadja magával föl-föl a kozmosz tökéletességébe. „Az Úr Isten valami gyönyörű rendet illesztett a világba – mondja, s hozzáfűzi: A törvény nem más, mint fölismerni a világ rendjét. Azt a logoszt, azt az Igét, amellyel Isten alkotta a világot. Az erkölcs pedig az, hogy mi rátalálunk erre. A világ olyan, mint egy tökéletes szimfónia. Az embernek meg kell tanulnia, hogy egy tiszta hanggá váljék ebben, és beleilleszkedjék a harmóniába. (…) Kiránduláson gyakran élem át, hogy az Isten által alkotott rend gyönyörű, hibátlan! A fák, a sziklák, a felhők, a patakok tökéletesek; valóban olyanok együtt, mint egy csodálatos harmónia.” Máshol pedig ezt fűzi hozzá: „Erősen halljuk az Úr Isten hangját a természetben, ami gyönyörű. Kristálytiszta hang, ami átmossa az embert.”

Vajon a mai egyháznak (sőt egyházaknak!) mi a szerepe ebben az isteni harmóniában? Őrizni a gyökereket, vagy megújulni? A három püspök válasza itt is egybecseng: Conservando et renovando!

Fabiny Tamás éppen ezt a két szót választotta püspöki jelmondatául. „A Lélek segítségével – mondja – nekünk az őrzésre és a megújításra kell törekednünk. Arra szeretnék figyelni, hogy mi az, amit meg kell őrizni, illetve miben is kell megújulni.”

Az őrzés feladatairól Kocsis Fülöp különösen átgondoltan és meggyőződéssel beszél. „Korunkban az ember eltestiesedik, az életcél kiüresedik. Az ember szinte vibrál, folytonos tevékenykedéssel igyekszik kitölteni napjait. Így elkerülhetetlenül megjelenik benne az éhség, a vágy a csendre és a benső azonosságra. Ez pedig nem más, mint az Istennel való kapcsolat. (…) A cél, az elsődleges feladat az Istennel való közösség megértése.” Személyes hitvallást is tesz: „Minthogy minden utamon, egész életutam minden lépésében ezt kerestem: »Mit akarsz, hogy cselekedjem?« (ApCsel 9,5), mindig arra törekedtem, »Ne az én akaratom teljesüljön, hanem a Tiéd!« (Lk 22,42); »Legyen meg a Te akaratod!« (Mt 6,10) – így hát most is ezt kerestem. És az Édesanyám kezébe kapaszkodva azt mondtam az Isten angyalának: »Legyen nekem a Te szavad szerint!« (Lk 1,38)”

És a megújítás? Fabiny Tamás így teszi fel a kérdést: „Miként végezheti el a Szentlélek az egyházat megújító munkáját?” S válaszként mindjárt egy bájos gyermeki bakit idéz: A sok építkezés és intézményalapítás közben óvakodjunk, nehogy az „állványimádás” bűnébe essünk!

Az evangélikus püspök öt címszó köré fűzve elemzi az egyház megújító teendőit. Első és legfontosabb az ige és a szentségek szolgálata. Hangsúlyozza, hogy a hit és a tudás nem szemben áll, hanem kiegészítője egymásnak. Második helyre az egyház belső közéletét sorolja, kiemelve a belső és külső nyilvánosságot. Ezt követi az egyház és a társadalmi közélet viszonya, mert a vallás nem zárkózhat be a templomok falai közé. Hiszen nem tagadhatjuk meg Nátán próféta, Albert Schweitzer vagy Maximilian Kolbe örökségét. A negyedik témakör az ökumené, mégpedig Jézus főpapi imájának jegyében: „hogy mindnyájan egyek legyenek!” (Jn 17,21) Végül az európai együttműködésnek szentel néhány fontos gondolatot. Hazánk a történelem nagy útkeresztezésében fekszik. Kritikusan és önkritikusan kell vizsgálni múltunkat és jelenünket, mert népeink sorsa együttműködésre kötelez.

A beszélgetőtársak kitérnek az őrzés és újítás kettős és kölcsönös viszonyára is. Székely János emeli ki, hogy a misztikum egyre nagyobb szerepet kap ebben az egyre jobban szekularizálódó világban. Hivatkoznak is Karl Rahner szállóigévé lett jóslatára: „A 21. század kereszténysége vagy misztikus lesz, vagy nem lesz.” Ez a gondolat pedig visszavezet az alapokhoz. Az olvasó újra meg újra eltűnődik: vajon szertartásainkat, templomainkat kell-e a modernitás jegyében megújítani, vagy inkább a hitünket, visszatérve a Szentíráshoz, az egyházatyák és évszázados hagyományok szelleméhez. Vagy ahogy Teréz anya mondta: „Tenni valami nagyon szépet Istenért!”

Ez annál inkább időszerű, mert, ahogy Fabiny Tamás észleli, „a 20. század elején történt valami. Megtört valami. Megtört az egység. Például a természettel való egység. És a Teremtővel való egység. Az, ami a régi agrártársadalmakban, mint amilyen Jézusé is volt, még létezett. Ennek oka nyilván az iparosodás, aminek egyenes következménye lett az elszemélytelenedés.” Már Németh László is arról ír, hogy az ember ezermesternek született, de a munkamegosztás egysíkúvá züllesztette. (A minőség forradalma.) Ady szerint is „minden egész eltörött.”

Székely János úgy véli, „a világ és az ember akkor találná meg a boldogságot, a békéjét, a tartós rendet, ha felismerné a világba beleültetett isteni rendet. Sajnos a mai világ ettől nagyon messze jár. (…) Az egyház örök nagy küldetése, hogy megtanítsa az embert igaz módon élni, hogy meglássa és megbecsülje azt a szépséget, melyet a Teremtő a világba ültetett. Ennek egyik konkrétuma: megtanítani, hogy az emberek értéknek tartsák az életet. A családot, a házasságot, a múltunkat, a kultúránkat. Nagy hiányosságokat kell e téren bepótolnunk. Több generáció nőtt föl anélkül, hogy megismerték volna a hitet. Sokan úgy vélik, hogy hinni lehet a templomban, de a tudományban, a politikában nem. Ezek az emberek nem látják egészben a világot. Nagyon fontos lenne tehát a hitet tanítani. Megértetni ennek a társadalmi, erkölcsi tanításnak, filozófiának az erejét és világformáló lehetőségét.”

[Érdekes párhuzam, amit Barsi Balázs ír legújabb könyvecskéjében: „Az emberi értelemnek kettős szerepe van. Az egyik a praktikus, a számító gondolkodás. Van azonban az értelemnek egy másik funkciója is: rácsodálkozni a létezésre, és kutatni az okokat, keresni a választ a végső kérdésekre. (…) Az a baj a mai emberrel, hogy nem látja, talán nem is akarja látni az egészet. Elvesztette a létezés szemléletét, zárójelbe tette, leszokott róla.”(Barsi Balázs: „Most megmarad e három” 2018.)]

A globalizáció és napjaink liberalizmusa mindhárom püspök számára súlyos kérdés és feladat. Székely János úgy látja, „abban a társadalmi helyzetben, ahol láthatóan minden szétesik, az egyház fő küldetése, hogy szigeteket építsen. Ahogy a Római Birodalom bukása után tették például a bencés kolostorok. Ez egyik nagy küldetésünk: a hitnek, az élő keresztény életnek erős, hiteles szigeteit fölépíteni, mely jól látható, és ahol a kultúra átmenthető.” (Ide is kívánkozik egy párhuzam. Németh László mondta Szárszón 1943-ban: „megfigyelni, a teljes bénaságban, hogy mocordul meg apró szigeteken itt is, ott is a jószándék, hogy találja meg a homályból előtapogatózva jelszavait, s hogyan mozdítja meg fokról fokra az egész társadalmat.”) A szombathelyi főpásztor a tőke és a pénzpiac túlhatalmáról beszél, s a harcról, amit a betegek, az idősek és a munkások jogaiért kell megvívni. A szentatyára, XVI. Benedek pápára hivatkozik, aki szerint szükség van egy nemzetek fölötti erkölcsi tekintélyre, hogy ne csak az erősek joga érvényesüljön (Caritas in veritate).

Modernitás? Útkeresés a jövő felé vagy múló divatok? Kocsis Fülöpnek erről igen sok mondanivalója van: „A nyugati társadalom hanyatlásával az egyház hangja erőtlenebb, bágyadtabb lett. Ezt a nyugati egyház maga is érzi, ezért keresi az új kifejezési formákat. És nehezen találja. Igyekszik minél jobban igazodni a világhoz, akár a képzőművészetben, a zenében, az építészetben. A baj csak az, hogy így nem a világ hangját találja meg, inkább az értéktelenedés felé sodródik. A nyugati egyház nagy útkeresésben van, míg a keleti szinte vaskalaposan ragaszkodik kifejezésmódjában a hagyományaihoz. A kortárs zenét egyáltalán nem engedi be. Az ikonok ábrázolása ezer éve ugyanaz. Az építészek megrökönyödve látják, hogy Romániában, Ukrajnában gombamód épülnek a régi templomok utánzatai, holott szerintük ez már idejétmúlt. Pedig nincs igazuk. A keleti egyház évszázadok óta így építkezik, efölött soha nem száll el az idő. Megvan a szabálya, hogyan kell egy templomot fölépíteni. Emiatt én is állandó harcban állok az építészekkel. Nem tudunk templomot építeni. A mai templomtervek nem fejezik ki a keleti egyház tanítását. Ismerni kell a templomépítés teológiáját, mert a templom is ikon, a teológia tanításának része.” Székely János pedig megjegyzi: „Aki látványosan nagy egyéniséggé akar válni, igen gyakran sematikus lesz, mert a modern divatok szerint fog élni.”

Eddig jutva az olvasásban eszembe jutott régi barátom, Gyukics Péter fotókiállítása idén tavasszal a Magyar Építőművészek székházában. Miután végigfotózta a Tisza és a Duna valamennyi hídját, újabban a modern magyar templomokat fényképezi. S kiállításán az obligát elgyönyörködés közben egyre erősödött bennem valami hiány vagy kudarc élménye: ezek a tetszetős, bravúros épületek valójában nem templomok! Kultúrháznak vagy transzformátor-állomásnak nagyszerűek, de hol lakik bennük Isten? Az Úr azt kérdezte Dávidtól: „Te akarsz nekem házat építeni?” Mit kérdez vajon az Úr mitőlünk?

Az Úr, aki ott volt az égő csipkebokorban és a felhőben, amely leszállott Jézusra és kísérőire. És ott volt a hegyen, ahonnan Mózes lehozta a törvénytáblákat. És ott volt Illés barlangja előtt a langyos szellőben. Ugyan hol van a mi életünkben és a mi templomainkban?

Pedig nemcsak Jézus ígérte meg nekünk, hogy velünk lesz a világ végezetéig, hanem az Atya is!

Fabiny Tamás meséli, hogy egyszer egy ökumenikus összejövetelen valaki megkérdezte: „A te vallásod mit tilt?” S ebből a naiv kérdésből a három püspök nagyon izgalmas következtetésekre jut.

Erkölcsünk alapja valóban a Tízparancsolat tiltásaiból vezethető le. Azonban ezt két szempontból is érdemes alaposabban átgondolnunk, noha a tény is, tartalma is vitathatatlan. Kocsis Fülöp arra figyelmeztet, hogy „nem a tilalmak korlátai terelgetnek minket a mennyországba. Isten országának meghirdetett boldogsága ezt nekünk felkínálja. (…) Az Újszövetség alapnormája a nyolc boldogság: ez adja életünk alapját és hétköznapi magatartásunk mércéjét.” Fabiny Tamás pedig így folytatja: „A Tízparancsolat pontjait sem kell feltétlenül tilalomfákként értelmeznünk. Az eredeti nyelvi gazdagság megengedi, hogy indicativusban, kijelentő módban értsük. (…) Ha Istennel szoros kapcsolatban vagy, akkor eljutsz egy olyan állapotba, amikor mindez már nem is hiányzik neked.” Sőt! Az oly sokszor emlegetett pokol sem úgy értendő, mint Isten büntetése, hanem mint saját bűneink természetes velejárója, egyenes következménye – mint egy hibás mozdulat után a sérülés. Tehát nem Isten büntet, aki maga a szeretet – vétkeink hordozzák magukban a büntetést!

Mit jelent tehát és milyen legyen a bűnbánat?

A depresszió és görcsös bűntudat ártalmas. Ezt ma már nemcsak a pszichológusok mondják, ezt vallja az egyház is. Ám a kyrie eleison valóságos találkozás az Istennel. „Láttam, Uram, a hegyeidet, / S olyan kicsike vagyok én” – mondja József Attila Isten című versében. Ezt a találkozást példázza az is, hogy Székely János a gyóntatószékből nem a bűnökre emlékszik, sokkal inkább az igyekezetre, ami a bűnbánókból sugárzott. Kocsis Fülöp is hasonló tanulságra utalva mondja: „A fohász, hogy »Irgalmazz!«, nem azt jelenti, hogy »Ne sújts agyon!«, hiszen a szó: irgalom héberül »rahamim«, ami anyaöl-t jelent! A fohász igazi jelentése tehát: »Fogadj öledbe Te, aki teremtettél!«”

Vajon elképzelhető-e ennél bensőségesebb hazatérés, mint az Úr ölelő karjaiba érkezni?

A példázat erejével. Manréza Füzetek, Éghajlat Könyvkiadó, 2010.

Molnár László Aurél

 

 

2019-12-06

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks