Nem tudom, ki hogy van a gyermekkori telek emlékével. Magam, ha rágondolok, a szüleimnek is derékig érő havak jutnak eszembe, vagy a két km-es út az állomástól hazáig, melyen hol az anyám, hol az apám ölében ültem, s araszoltunk az éjszakában és akkora volt a hó, hogy lelógó kezemről lesodorta az egyik kesztyűt.

Olvasom, hogy elárverezték Rippl-Rónainak az úgynevezett „kukoricás” korszakából való első képét, amely 1907-ben készült, s a licitet meghirdető galéria szerint a „kaposvári otthonképek lírai és legfrissebb darabja”. A Piacsek bácsi a sárga szobában című alkotás ötvenöt millió forintos kikiáltási árról indult, s végül nyolcvanmillió forintért kelt el.

Az újságíró már csak ilyen: kérdez, s ha teheti, a mélyre ás. Akár a lélek mélyére, hogy megtudja, interjúalanyának milyen a kapcsolata a Teremtővel.

Nehéz, izgató, talán megválaszolhatatlan kérdés, hiszen a kézenfekvő válasz az volna, hogy magyar az, akinek szülei, felmenői is azok voltak. Ám, ha ez így van, akkor ma a magukat magyarnak vallók jó részét ki kellene zárnunk nemzetünk sorából.

A következőkben – kicsit csúsztatva a történelem idősíkjait – Tiborc, ki tisztességről és becsületről beszél, mi volnánk, mai magyarok. Mátyás pedig a mindenkori hatalom. Panaszainkat kívülről tudjuk, nem sorolnám őket, ám arról a zsinórmértékről, amely bárminő kormány irányadója kellene, hogy legyen, tán ejthetünk néhány szót.