Verseny a lehetetlennel

A lehetetlen nem létezik – vallja Vanek Ákos. A világbajnoki harmadik helyezett triatlonistával az élsport emberi határokat feszegető pillanatairól, választott magányról és megnyert igazságról, Isten hívó szaváról és megkeresztelkedéséről a pandémia idején, továbbá a mentős mindennapok szolgálatáról beszélgettünk.

 

– Kisgyermekként hogyan került a sport világába?

A sport mindig is meghatározó volt a családunk életében. Szüleim atletizáltak, nagypapám pedig többszörös magyar bajnok 400 méteres gátfutásban. Az FTC úszószakosztályában kezdtem, ami gyermekkoromban egy igen kemény és zárt világot jelentett. Öt évig úsztam versenyszerűen, de ez az időszak is elegendőnek bizonyult ahhoz a felismeréshez, hogy érezzem, hosszú távon nem ez az én utam. Az úszás mellett az atlétikát is kipróbáltam, amiben több iskolai és mezei futóversenyt is megnyertünk a csapattal.

– Jól tudom, hogy a váltó utolsó embereként gyakran Ön hozta vissza lehetetlen helyzetből a csapatot?

Igen, ez a küzdésvágy gyermekkoromtól kezdve jellemző rám. Szerettem a lehetetlennek tűnő kihívásokat, sőt ezek motiváltak a leginkább. Versenyek során sokszor felismertem, hogy emberi képességeimmel esélytelen egy jóval előttem futót beérni, mégis az az eufórikus állapot, amibe ilyenkor belehelyeztem magam, átlendített az elérhetetlennek tűnő akadályokon. Leírhatatlan az az érzés, amikor az ember felülmúlja önmagát. A versenyzői karrierem esszenciája is ebből a hozzáállásból fakadt.

– Tizenhárom éves korában kezdte a triatlont, ami úszásból, kerékpárból és futásból áll. Mi szükséges ezen igencsak összetett sportág világszintű képviseletéhez?

Az élsportolói lét nemcsak a napi edzésmunkából és versenyekből áll, hanem a gondolatok összességéből is. Eszembe jutnak Pócsföldi Ottó kerékpáredzőm szavai, aki mindig azt mondta: „Nekem van egy szemüvegem, amivel máshogy látom a világot”. Ez a bizonyos másfajta látásmód rávezetett arra, hogy miként kell a sportról gondolkodni. A közös beszélgetések később nagyban formálták a sportolói léthez való hozzáállásomat is. Az a szenvedély, amivel Ottó bácsi rendelkezett, megértette velem és a társaimmal is, hogy nemcsak teljesítmény, hanem érték is, amit képviselünk.

– Ezt még ma is így tanítják?

Manapság már egyre kevesebbszer hallani hasonló útravalókat. A minket körülvevő kommunikációs áradatban sajnos a fontos tanítások is elmorzsolódnak. Úgy érzem, akkor váltam igazán profi sportolóvá, amikor a gondolataimban is élt már a „soha ne add fel” bölcsessége. Bárhol versenyeztem a nagyvilágban, ezt próbáltam továbbörökíteni. Az élsport valóban teljes embert igényel, amihez nagyban hozzátartozik a kitartás, az önuralom, a tudatosság és az alázat is.

– Alázat?

Igen. Több példát is tudnék mesélni. Az egyik leggyakoribb, országúti kerékpáros edzéseken fordult elő. Sokszor kötöttek belénk száguldozó, terhelt autósok. Ilyenkor könnyen belekeveredhettem volna egy verekedésbe vagy minimum egy szópárbajba, de az önuralom és a hitem arra tanított, hogy ne támadjak vissza akkor sem, ha bántanak. A versenyeken hasonló helyzetek sokaságát éltem át. A triatlon nyíltvízi úszással kezdődik, ahol bizony gyakran szembe kell nézni a saját félelmeinkkel is. Versenyen előfordul, hogy lenyomják az embert a víz alá és a mezőny szó szerint átúszik felette, miközben ő a levegőért küzd. Ilyenkor nem túlzás a halálfélelem érzése sem. Ezeket a szituációkat csak úgy lehet kezelni, ha megállítod a folyamatot és megpróbálod megérezni a külső tényezők hatásait. Hullámok, sodrás, versenytársak taktikája. Megesett, hogy egy verseny közbeni jó döntésemnek köszönhetően a 20. helyről elsőként értem partot. Egy ilyen küzdelmet nem lehet csupán izomból megoldani. A fizikai és mentális felkészültség mellett mindig nagy segítséget jelentettek számomra a belső sugallatok is.

– A 2014-es Tiszaújvárosi Világkupa mérföldkő az életében. Milyen érzés volt hazai pályán elsőként célba érni?

Felejthetetlen, annak fényében még inkább, hogy az elvárások szerint a 30–40. hely környékére várták a magyar versenyzőket. Ez a győzelem részben egy másfajta „taktikának” is köszönhető. Egyébként a sportpályám során sokszor választottam a járatlan utat. Kiszakadni a megszokott közegből és egy légüres térbe helyezkedni, olykor fájdalmasan érinti az embert, de azt mondom, megérte. Ezen a kissé magányos úton a családom és az edzőim mindig mellettem álltak, ami erőt adott a fontos döntések és nagy vívódások idején.  

– 2014-ben még egy kimagasló eredményt ért el a társaival. Hamburgban a világbajnokságon harmadikok lettek a csapattal, ami a mai napig a magyar triatlon sportág egyetlen felnőtt világbajnoki érme. A sikerért nagy árat kell fizetni?

Ez nézőpont kérdése. Nem bánom, hogy nem szórakoztam minden este, s az időmet és az energiáimat nem pocsékoltam felesleges és mulandó dolgok hajszolására. Szépségek és hullámvölgyek is megadattak ebben a több évtizedes sportolói pályafutásban. Biztosan történhetett volna másként is, de az adott lehetőségekből mindig igyekeztem a legjobb tudásom szerint a legtöbbet kihozni.

– Többször említette a belső sugallatot. Ez az érzékenység vezette a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre?

Részben igen. A MOME-n vizuális kommunikáció szakon szereztem diplomát. Az alkalmazott művészet, azon belül is az építészet érdekelt. Az élsporttal párhuzamosan nehéz volt összeegyeztetni, de fontosnak véltem nemcsak a belső motiváció miatt, hanem a sport utáni „civil” élet szempontjából is. Pár éve, amikor befejeztem a triatlont, óriási űr keletkezett az életemben. A mindennapi sport által olyan koncentrált életet éltem, érzelmi magasságokkal és mélységekkel teletűzdelve, ami után bármi, ami a hétköznapokban következett súlytalannak bizonyult.

– Mi adott mégis súlyt a továbbiaknak?

A mentőzés. A sportolói pályám utolsó éveiben egyre többször éreztem, hogy helyem van a mentős hivatásban. Ma már tudom, hogy ez Isten hívó szava volt. Ha az embernek élő kapcsolata van a Teremtővel, akkor tudja, hogy semmi sem történik véletlenül az életében. Igyekszem a jeleket észrevenni, s ezek mentén élni. Az isteni sugallatok sosem vezettek még tévútra. Ezt senki sem tudhatta előre, de a belépésem után alig fél évvel kitört a világjárvány, korunk egyik legnagyobb egészségügyi katasztrófája. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ezt a modern „háborút” az egészségügyi frontvonalon dolgozók vívták a legintenzívebben azzal, hogy harcba szálltak mindennap az életekért. Napi szinten éltük át élet és halál küzdelmét, amiben mi magunk is folyamatos veszélynek voltunk kitéve. Igyekeztem félelem nélkül szolgálni és segíteni a bajbajutottakon, de azért ez nagy lelki kiképzést jelentett.

– 2020 húsvétján bejárta egy nem mindennapi fotó a világsajtót, amelyen egy mentőtisztet, a koronavírus járvány idején, az üres templomban éppen megkeresztelnek…

Szüleim nem neveltek vallásosan, így hitünk titkai után felnőttként kezdtem el érdeklődni. Pál Feri atya előadásai, a korombeli fiatalokkal való közös imádságok és az előadások utáni baráti beszélgetések megerősítettek abban, hogy igazi erő és belső béke, ha valaki hívő keresztényként él. Ezért a harmincas éveim közepén jelentkeztem a pasaréti ferences templomba, a katekumenek közé. A pandémia miatti zárlatban Kálmán Peregrin ferences szerzetes atya – mentős szolgálatomra tekintettel – külön engedélyt adott arra, hogy egyedül keresztelkedjek meg a templomban. Egy ismerősöm jött el megörökíteni ezt a különleges lelki élményt, aki nem mellesleg a Reuters hírügynökségnél dolgozik. S mivel a vírusidőszakban nem történtek események, a mentőtiszti ruhában való megkeresztelkedésem a The New York Times-tól kezdve egészen a Vatican News-ig bejárta a világsajtót.

– Felnőtt megtérőként hogyan lelt élő kapcsolatra a Jóistennel?

A személyiségünk olyan, mint egy hagyma, ami rétegekből áll. Ha igazán őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor egyre beljebb kerülhetünk a rétegekben. Ennek a körnek a legbelsőbb pontjában ott van az Isten. Amikor őszintén imádkozom, fellelhetem őt. Bár még az út elején járok, tapasztalom, hogy az igaz emberek ösvénye igencsak göröngyös, de megéri a nehezebb utat választani. Isten tudja, hogy mit miért tesz az életünkben. Aki ezt elfogadja, úgy vélem, boldog ember.

– 2021-ben Csík Ferenc-díjjal tüntették ki. Ez a kiemelkedő teljesítményt nyújtó sportolók és életművük elismeréseképp adományozható egyik legmagasabb magyar sportkitüntetés. A díjjal járó pénzjutalmat mentős társainak ajánlotta. Mi áll e nemes gesztus hátterében?

A mentőállomáson hivatalosan bajtársnak szólítjuk egymást, ami egy régi szó, de csak addig, amíg nem töltjük fel a jelentését tartalommal, s ezt a tartalmat úgy gondolom, a tetteinken keresztül jeleníthetjük meg a leginkább. Most már több mint két éve szolgálunk együtt a bajban, s azt, hogy társak is legyünk, olyan pozitív üzenettel kell megtölteni, ami erősíteni tudja ezt az összetartozást. Mivel mentősként nap mint nap megtapasztalom, hogy a fizikai erőnlétünk legalább annyira fontos, mint a szakmai tudásunk és felkészültségünk, ezért a közös sportolás lehetőségével ajándékoztam meg a bajtársaimat. A jövőben is célom a mentősök sportolását támogatni és elősegíteni, a bajban lévő embereket pedig szolgálni a legjobb tudásom szerint, hittel és szeretettel.

Lonkay Márta

 

 

2022-05-31

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks