Visszanéző Bertók Lászlóval

Bertók László szerint a költő addig él, amíg írni tud. A Pécsett élő Kossuth-díjas költőnek – nem tagadja –, ugyan nehezebben megy az alkotás, hiszen 82 éves elmúlt, és titkon szoktatja szívét a csendhez, ám legújabb, a Pro Pannonia Kiadónál megjelent Visszanéző című kötetében az elmúlt évtizedek emlékeit idézi írókról, költőkről, eseményekről.

 

Vése, Nagyatád és Pécs díszpolgára azt vallja: Akkor szabadna verset írni, / ha nem lehet már verset írni, // nyüszítve, mint az Isten öccse / mert jobb világhoz volna kedve…

– Mit jelent szívének Vése, a szülőfalu?

– Nagyon sokat… Verseket, prózai emlékezéseket írtam, dédapámtól kezdve, a családomról s a falumról, ahol nehéz időkben is mindig menedéket találtam. Még a 70-es években megígértem, hogy megírom Vése monográfiáját. Sok anyag a kezembe akadt, kutattam is, de ha időm engedte, akkor mégis inkább verseket írtam. Több dossziéban őrzöm, ami a szülőfalummal kapcsolatos, s legutóbb egy újabbat is nyitottam, s ráírtam: Vése örök… Talán a legfontosabb azok közül, amit kaptam: az újrakezdés képessége. Többször kerültem olyan helyzetbe az életben, amikor külső okok miatt „megfeneklettem”, de mindig újra tudtam kezdeni. Igaz ez a költészetre és az egyetemi tanulmányaimra is. Valószínű, hogy a túlélés és az újrakezdés képességét a szülőfalumból hoztam magammal…

– Első generációs értelmiségiként hogy látja, élete jó irányt vett, amikor Csurgóra jelentkezett?

– A vései evangélikus elemi iskolában kitűnő tanuló voltam, s a tanítóm és a lelkész úr is biztatta szüleimet, hogy taníttassanak. Szőkedencsi nagyanyám már a lányát, édesanyámat, s az öccsét, a nagybátyámat is szerette volna taníttatni, de nem volt erre lehetőségük. Szüleim apai nagynénémhez, Somogyszobra költöztettek 1947-ben, s a hatodik osztály második felétől onnan jártam be Csurgóra, a református gimnázium általános iskolájába. Ahogy nagyatádi, belegi, kutasi, s más, környékbeli osztálytársaim is. Mivel azonban 1948 nyarán államosították az egyházi iskolákat, visszakerültem Vésére, ott végeztem el az általánost. Aztán újra Csurgó. Ott, Csokonai kedves városában voltam gimnazista. Szerettem odajárni, éreztem, jó helyen vagyok. 1952-ben, másodikos korunkban öt iskolatársammal megalakítottuk az Arany János Irodalmi Kört, s nagyképűen hangzik, de Vadvirágok címmel, írógéppel írt „irodalmi folyóiratot” „adtunk ki”. A legvadabb Rákosi korszakban, amikor szakkörök sem működhettek az iskolákban, mi verseinkkel, prózai írásainkkal próbáltunk életjelet adni.

– A versírás okozta a „vesztét”… Érettségi után egy évvel, 1955-ben letartóztatták, börtönbe zárták. A Priusz című kötetében részletesen ír erről, s a sebek, a lélek sebei, úgy tűnik, egész életén át végigkísérik.

– Harmadikos gimnazista koromban, amikor országos folyóiratban először megjelentek a verseim, a történelemtanárunk, Pókos Ferenc, aki az iskola könyvtárát is vezette, megkérdezte, mi akarok lenni. Azt válaszoltam: költő. „Ne butáskodj, abból nem lehet megélni. Válassz olyan hivatást, ami közelebb áll a versekhez! Legyél könyvtáros!” Megfogadtam a tanácsát, az ELTE magyar–könyvtáros szakára jelentkeztem, ahol megfeleltem ugyan, de „hely hiányában” nem vettek fel. Ekkor küldtem el életem első protekciót kérő levelét a pécsi Dunántúl című folyóirat szerkesztőségének, ahol egy évvel korábban a verseimet közölték, s kértem, hogy segítsenek bejutni a Pécsi Tanárképző Főiskolára. Ígéretet kaptam, hogy behívnak pótfelvételire. Aztán jött az újabb levél, hogy nem lesz pótfelvételi. Ekkor fakadt ki belőlem az Átok című versem, amelyben Rákosit, kopasz fejű „vezérünket” is megátkoztam. Egyetemre járás helyett paraszt lettem. Ősszel pedig lesöpörték megint a padlást. Azt a 16 mázsa gabonát is elvitték, amit nyáron Viktor öcsémmel a cséplőgépnél kerestünk. Ekkor írtam a padláslesöprésekről szóló Csendélet című versemet. Aztán, ugyancsak 1954 végén az erőszakos téesz-szervezésekről az Intés címűt. 1955 tavaszán alkalmaztak a marcali postán; „havibéres tiszti munkaerő” lettem, majd újra jelentkeztem továbbtanulni, ezúttal a Pécsi Tanárképző Főiskolára. Fel is vettek. Augusztus 16-án hazaköltöztem Vésére a szüleimhez, hogy a hónap végén jövök majd Pécsre, de három nap múlva megjelent nálunk két ávós, házkutatást tartottak, letartóztattak, s a papírjaimmal, füzeteimmel, verseimmel, „bűnjeleimmel” együtt Kaposvárra vittek. Az evangélikus templom mellett volt az ÁVO-nak a börtöne, a ház pincéjében a cellákkal. Ott vallattak, gyötörtek öt hétig, majd három „bűntársammal” együtt átvittek a megyei börtönbe. 1955. október 20-án ítélt el bennünket a Kaposvári Megyei Bíróság. Három, volt csurgói diákot, akik 1952-ben megalakítottuk a gimnáziumban az Arany János Irodalmi Kört, 1955-ben pedig, egy hozzánk csatlakozó negyedik társunkkal Nagyatádon az Ady Endre Irodalmi Kört. Én nyolc hónap börtönbüntetést kaptam.

– Voltak, akik segítettek?

– A diktatúra idején is volt egy másik Magyarország, és szerencsére ezt a következő időkben megtapasztaltuk. 1955. október 20-án a tárgyaláson, a két hónap előzetest beszámítva szabadlábra helyeztek bennünket, azzal, hogy a hátralévő rész letöltésére majd visszahívnak. Paraszt, a közben erőszakkal megalakított vései téesz tagja lettem, kocsisként dolgoztam. S novemberben máris jött a behívó a börtönbe: töltsem le a hátralévő időt, de a téesz vezetősége, az őszi munkákra hivatkozva kérvényt nyújtott be, s kaptam két hónap halasztást. Aztán megbetegedett a könyvelő, s engem tettek meg a helyettesének, ezért januárban újabb halasztást kaptam. Ám márciusban be kellett vonulnom a megyei börtönbe. Júniusban viszont – mivel a téesz is, én is kérvényeztük –, büntetésem hátralévő részének letöltését három évre felfüggesztették. Húszéves voltam, s mintha össze lett volna hangolva a dolog, azonnal behívtak katonának. Mégpedig az „érdemeimre tekintettel” Pécs mellé, Kővágószőlősre, az uránbányához „munkaszolgálatosnak”. Itt ért az 1956-os októberi forradalom. 26-án bevonultunk Pécsre tüntetni, ahol az ávósok elkaptak, becsuktak bennünket. De két nap múlva ők kerültek a helyünkre. A forradalom után viszont megszüntették a katonai „munkaszolgálatot”, leszereltek. Paraszt, napszámos lettem Vésén megint. Aztán 1959 elején Marek János, volt csurgói osztálytársam, aki közben elvégezte már az egyetemet, beajánlott könyvtárosnak a kaposvári megyei könyvtárba. Az igazgató, Kellner Bernát azzal fogadott, hogy oda nem vehet fel, de Nagyatádon is van egy hely, oda elmehetek. Akkor a megye nevezte ki az alkalmazottakat a járási intézményekbe. 1959. április elején a kinevezéssel a kezemben jelentkeztem munkára a Nagyatádi Járási Könyvtárban, ahol aztán hat évig dolgoztam, s közben levelezőn a tanárképző főiskolát is elvégeztem Pécsett. 1965-ben költöztünk át, már a feleségemmel Pécsre, ahol 31 évig voltam még könyvtáros, s közben, a munka mellett, 1970–73-ban a valaha megálmodott könyvtárosi diplomát is megszereztem az ELTE-n.

– Kik vezették be az irodalmi életbe?

Takáts Gyula már tudott rólam, amikor az 1958-ban a Szépirodalminál megjelent Mézöntő című kötetét vittem el dedikáltatni hozzá az általa igazgatott Somogy Megyei Múzeumba. Zöld tintával azt írta be a könyvbe, hogy: „Bertók Lacinak szeretettel, hogy bátran dolgozzon.” 1959-ben, amikor felvételizni jöttem Pécsre a főiskola levelező tagozatára, két tanszékvezetőnek is írt, hogy támogassanak. Fodor Andrással még 1955-ben, Marcaliban ismerkedtünk össze. Szorosabb kapcsolat a hatvanas évek elejétől lett köztünk, sokat segített az írói pályára kerülésemben. Pécsre költözésünk után először Tüskés Tiborral jutottunk közeli barátságba. Sokat tanultam tőle is, de aztán tíz-tizenöt év múlva lazulni kezdett a kapcsolatunk.

– Pedig Tüskés Tibor egyik írásában a lelkiismeret költőjének nevezte önt, ám nyomban hozzátette: „De nehogy valaki is valamiféle tömjénízű, sekrestyeszagú költészetre gondoljon! Nyoma sincs benne a kegyeskedő jámborságnak, a magamutogató áhítatnak. Bertók egyszerűen ismeri az emlékek értékét, rangját, szükségességét, megtartó erejét.” Mi volt a távolságtartás oka? Szakmai féltékenység?

– Inkább emberi. Jóban voltunk utána is, de nem jártunk össze. Pécsett „íróilag” a legtöbbet az akkor már nagy költő Csorba Győzőnek köszönhetem. Talán emberileg is, hiszen ő győzött meg 1965-ben, hogy maradjak Pécsett, amikor alighogy ide jöttem, pár hét múlva vissza akartam menni Nagyatádra, mert a feleségemnek nem találtunk állást. „Ha költő akarsz lenni, itt kell maradnod” – mondta. Szót fogadtam, maradtam. Később tudtam meg, hogy Fodor András is írt neki, hogy beszéljen le a megfutamodásról. Néhány hét múlva aztán a feleségemnek lett állása, s túléltük a három és fél év albérletet is, sikerült egész életre megkapaszkodnunk Pécsett. Tíz-tizenöt év múlva pedig a város, Csorba Győző, a Pécsre „hazajáró” Weöres Sándor, s a Jelenkor köré csoportosult költők, írók hatására a költészetem is megváltozott, az „ösztönös” versírásból a gondolati költészet irányába kanyarodtam… De ez egy másik történet már…

– Mit érez, amikor meglátja Pécs belvárosában, a Király utcában a négy oszlopot, s rajta a tizenhat gondolatot Janus Pannoniustól Takáts Gyuláig és tovább?

– Örömet, hiszen én választottam a költőket is, az idézeteket is. A négy oszlopra eredetileg nyolc alkotó gondolatát akarták elhelyezni. Én vetettem föl: miért csak nyolcat, hiszen a négy oszlopnak 16 oldala van… Tőlem A város neve című versem két utolsó sora van odavésve: Érzel-e mindenkit, aki egyszer itt élt? / Hiszed-e, hogy ötezerben is lesz Pécs?

– Emlékek választása, Hóból a lábnyom, Kő a tollpihén, Deszkatavasz, Háromkák, Platón benéz az ablakon, Hangyák vonulnak, A város neve, Firkák a szalmaszálra – néhány verseskötete, de a prózai művek közül is hadd említsek néhányat: Így élt Csokonai Vitéz Mihály, Így élt Vörösmarty Mihály, Priusz, Hazulról haza, vagy a közelmúltban a Pro Pannoniánál megjelent Visszanéző, amelyben az elmúlt negyven év pécsi és somogyi témájú irodalmi és „közéleti” írásaiból ad ízelítőt, az itt élő, innen indult vagy a Pannon tájhoz kötődő írók-költők alakjának megelevenítésével. Ez azt jelenti, hogy alkot. Ír, gondolkodik, és próbálja megállítani a múló időt.

– Teszem, amit tudok, hiszen a költő addig él, amíg írni tud. Ez persze a „költői életre”, s nem a fizikális létre vonatkozik…

– Kívánom, hogy Isten adjon sok kegyelmet az alkotáshoz!

– Köszönöm.

Lőrincz Sándor

 

 

2018-02-03

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks