Von Alexander, a csirkefogó

- regényrészlet -

Alexander von Galbavy tíz éven keresztül nem ment a lányaihoz, a nővéréhez, az édesanyjához, és házuk előtti, henger alakú hirdetőoszlophoz. Így érezte jól magát. Nem is titkolta, hogy vannak az életben különös fémhengerek, és ezekhez szervesen hozzákapcsolható családi terhek, amelyeket csak így lehet elviselni. „Meg különben is, mit ér a Sas tér, ha nincsenek benne sasok!” – gondolta huncutkodva. Ilyenkor arra is gondolt, és azt is érezte, hogy a nővérkéje, meg az anyja csak a bajt erősítik, az otthoni grimbuszt a végletekig képesek felfokozni. Hiába mondják, időnként hangtompító nélkül harsányan sipákolják a fülébe, hogy ők állandóan békítenek, ők mindig elsimítanak minden göröngyöt, kigyomlálják az összes gazt. Ennek pontosan az ellenkezője igaz von Alexander szerint!

Ezek a találkozások mindig balul sültek el számára. Minden egyes meghittnek tervezett viszontlátásból mindig ő húzta a rövidebbet, ő maradt alul. Különös kudarcként élte meg ezeket a családi összeruccanásokat. Előre érezte és tudatosodott benne, hogy így lesz. Készült is rá, de valahogy mindig összekavarcolódtak a folyton kikerekedő, huncut lelkében a gondolatok, mert minden tényleg úgy történt, ahogyan nem akarta. Ilyenkor nagyon gyorsan önigazolást keresett az időtlenül hosszú távolmaradásra. Óturára, a hajdanvolt, szebb időket megélt kastélyukba már nem mehetett. A tótok ugyanis a háború után betelepítettek néhány, a hajdani Nyitra vármegyéből odacsalogatott, dolgosabb parasztcsaládot, akik szívesen jöttek, mert új otthont kaptak, méghozzá ingyen. Lajtaszentmiklósra pedig nem kívánkozott a nemes Galbavy família távolabbi ágához, mert ott az asszony vajúdott harmadik gyermekükkel.

Alexandernak megint az örökifjú Bécs maradt.

A Rathaus mögötti keskeny utcában, a Tulpengasse 8-ban volt bérlakásuk. Otthonnak persze nem nevezte, inkább csak menedéknek. A ház utcafrontján a földszinti ablakok alig kaptak napfényt. Deleléskor sem simogatta a fehér, labanc falakat fénysugár, mert közel voltak egymáshoz, csaknem egymásra estek a halálsápadt falú házak. Tán haragban is lehettek egymással, miként kuruc a labanccal. Alexander belépett a hausmeisterhez, elkérte a lakás kulcsát. Ha nem tartózkodott a sógorok fővárosában, akkor mindig leadta, mert félt, hogy elhagyja valahol. Aztán lassan fölkocogott a második emeletre. A folyosó, mint mindig, most is sötét volt. Épphogy beszökött egy kevéske fény, csupán annyi, hogy megtalálja a saját menedéke ajtaját. Csönd honolt az egész házban. Amikor belépett az előszobába, tompán nyomasztó áporodottság, még ennél is nyomasztóbb levegőtlenség fogadta. Fél éve senki sem járt ebben a lakásban. A nagyobbik szobában mindkét ablakot kinyitotta, széttárta a spalettákat. Fiákerfogat lovainak patái pattogtak a macskaköveken. Néha a kocsi hátsó kerekei is kattogásba kezdtek, ha gyors trappban keresték helyüket a megfáradt, kopottas hintókat hordva a hátukon. Odalenn, végig az utcán visszhangot vertek a patkók. Ütemesen zengték a tamtamot, ami hasonlított a Radetzky-Marschra, Johann Strauss örök halhatatlanságára, no meg – nagyon mélyen az emlékezetében – arra, ahogy a lovak a kastély felhajtójára trappoltak a hintóval. Gyerekként rögzültek agyában a paták dobogásai. Ugyan már nem sokat utazott hintón, de emlékezett a kocsis hangjára, ahogy esténként megkérdezte a nagyapjától:

– Vihetem, kérem, a lovakat az istállóba, vagy készülnek még valahova, méltóságos úr kérem? – nézett az urára, de a választ meg sem várta, s már indult a pajta felé. Tudta, hogy mindig ezt kell tennie.

Bécsben gyakran ebből a lakásablakból nézett ki Alexander. A szemközti ház mögött látta a városháza hófehér, varázslatosan karcsú főtornyát, mellette mindkét oldalon két-két kistestvérével. Nem tudta, hogy Európa legmagasabb épületegyüttesének büszkesége ágaskodik a magasságos és hatalmas ég felé. Különös érzés fogta el, mert ez a toronyegyüttes családja hajdani dicsőségére emlékeztette. Ha valaki megkérdezi tőle, hogy milyen volt az a hajdani dicsőség, biztosan nem tudott volna válaszolni rá, de jólesett legalább gondolni rá. Érezni az ismeretlent, ahogy szolgálják, ahogy tisztelik, vagy egyszerűen csak félnek tőle. A tornyok láttán arra vágyott, amit sohasem tapasztalt meg, mert az első nagy háború nemcsak a Monarchiát mosta el, hanem a kékvérük megkopott, suta ázsióját is. A labanc-kuruc szövetség bukása nem nagyon zavarta, mondhatni érdektelenül vette tudomásul az összeomlást, ám a család dicső múltjának eltűnését nehezen viselte. Pokoli volt érezni, hogy nincs, hogy minden elveszett, a talaj megcsúszott alatta, rengésszerű gyorsasággal süllyedt egyre mélyebbre az egész família. Minden ág, minden rokon elpocsékolta az életét, beleolvadt saját, elherdált világába. Mindegyikük csak magát igyekezett menteni és védeni. Alexander azt is olyan ügyetlenül tette, hogy a hozzá legközelebb álló Galbavy gúnyolta ki legelőbb, megelőzve a tőle távolabbi kékvérűeket. Egyedül az eltótosodott Jan von Galbavynak sikerült Isten szolgálatában egy csipetnyi halhatatlanság. Utóbbi az esztergomi ferenceseknél tanulta a papi hivatást, szerzetesrendbe lépett, és verseket írt. Igaz, azt is tótul, reverendába bújt atyafiként. Ő lett az első és egyben az utolsó, örökös nélküli szlovák Galbavy.

A Tulpengasse 8. második emeletéről lenéző Alex jól érezte magát. Szeretett itt lenni, ahogy a paták tamtamját is szerette hallgatni, melyek különös muzsikája felpezsdítette közelmúltbéli emlékeit. Koraifjúsága minden pillanatát az öreg császár udvarában, ahol mindent komótosan kellett csinálni. A saját írnokságát is ugyanilyen szorgalommal kanyarintotta a Kancellárián. Ferenc Ferdinánd határozott volt vele. Gyakran mondogatta neki, nagyon igyekvő magyarsággal:

– Sokra vinni, ha te szorgalmat csinálni! – veregette meg a vállát, mert biztatni akarta. Négy évtized telt el a kiegyezéstől, minden bajt elsimított a hosszú béke. A császár hivatalában tényleg sokra viheti az ember, ha alázatos, és a „Sárfeszesszeket” is jól tudja kanyarintani. A trónörökös biztatása azonban csak biztatás maradt, mert lelőtte egy szerb diák. Tulajdonképpen Alexander sem szerette skribolni a hagyományőrző, könyörtelenül kanyargó gót betűket. Adtak neki valami titulust, ami kevéske járandósággal is párosult, de nem marasztalták, hiszen már kimúlt a Monarchia, szétfeszítették az összeboronált nemzetek. A havi pénz arra elég volt, hogy eljárjon a dóm melletti kávéházba, kérjen magának Kaiser smarnit, és igyon egy igazi tejeskávét.

Von Alexander figyelte a széles tomporú lovakat, ahogy megálltak a ház előtt. Egy rendőr egyenruhás férfi szállt ki a kocsiból. Valamit magyarázott a kocsisnak, majd bejött a házba. Biztosan meg kell várnia, gondolta Alex, valami üzenetfélét hozhatott valakinek, vagy lehet, hogy attól vár választ. Talán tegnap is itt lehetett, mert a házmester fél évvel ezelőtt is mondta neki, hogy sokat járnak ide a Políciáról. Amióta a császárság elbukott, a rend őrei azóta jobban vigyáznak Ausztriára. Minden megváltozott. Mintha erősödött volna az osztrák öntudat. Az emberek ráébredtek arra, hogy egyedül maradtak. Ebből következett, hogy büszkébbek lettek. Így védekeztek az elárultsággal szemben, a magára maradottságuk félelmével szemben, de ezt csak itt, Bécsben érezte Galbavy, mert ha elvitette magát a közeli Semmeringre – a Pan Hans szállodába, ahol mindig ugyanazt az apartmant kérte, ahonnan rálátott a keleti Alpok gyöngyszemére, a Schneebergre –, ott oldottabb népekkel találkozott. Az ottaniak kedvesek voltak, nem bizalmatlankodtak, szívesen leültek beszélgetni a vendég városiakkal. Sisi, a magyarok királynéja is ebben a szállodában lakott, amikor már kellőképpen elhidegült az idősödő császártól. A szállodában többen úgy mesélték, hogy fiatal korában is szívesen kocsizott ide, ha megorrolt rá az anyacsászárné. Persze Alexander csak később tudta meg, hogy akár a szomszédjában is lakhatott a gyönyörűséges Kaiserin. 

A helybéliek szigorúan csak este vagy késő délután ültek le beszélgetni, mert napközben dolog volt, errefelé sem lehetett lopni a napot. Ha akadt ilyen naplopó, azt kiközösítették. Addig molesztálták, amíg magától el nem hagyta ezt a tüchtig, néhány száz lelket számláló települést.

Alexander von Galbavy behajtotta a spalettákat. Várt még néhány percet, majd fölkapcsolta a csillárt, csak ezután csukta be az ablakokat. Amióta idejárt, mindig így csinálta. Nem szertartásszerűen, de pontosan. Mielőtt leült a gyönyörűen faragott, de már nagyon megkopott biedermeier asztalhoz, a kabátját a fogasra akasztotta, és készített magának egy nagyon gyenge spriccert. A szódásüvegről Ferenc József szigorú tekintete nézett rá. „Belőle is csak egy szódásüveg lett!” – nevetett maga elé. – „Noha mekkora birodalmat épített magának!” – konstatálta hangos iróniával. Tetszett a saját véleménye, elégedetten ivott a széles hasú fröccsöspohárból. Nem igazán érezte a bor ízét, inkább szomjas volt. Kegyetlenek ilyenkor a nyári esték, gondolta, mert a magas házak között elveszik a fény, fullasztók az éjszakák, mert beszorul az épületek közé a tikkasztó meleg. Megitta az egész pohár fröccsöt. Már éppen készíteni akart még egyet, amikor kopogtak a bejárati ajtón.

– Herr Galbavy! Itthon van? – hallotta a házmester hangját. – Levelet hoztak magának a rendőrségtől. Kérte az őrmester úr, hogy azonnal adjam át önnek, mert sürgős! – mondta izgatott, de nagyon tudálékos hangon.

– Jól van, megyek már! – válaszolta Alexander, de csak az ajtón lévő kisablakot nyitotta ki. Érződött, hogy a házmester be akart jönni, de hiába várakozott, mert nem nyitott neki ajtót.

– Adja ide! – folytatta rezignáltan. – Köszönöm, hogy felhozta! Jó éjszakát!

– Valami baj van? – próbálkozott tovább a ház töpörödött mestere.

– Az már nem magára tartozik, Neumann úr! Mondtam már, hogy jó éjszakát! – nézett keményen a másikra, és becsukta az ajtó tejüveges kis ablakát.

– Jó, jó! Hát én csak felhoztam, kérem, mert a rendőr erre utasított – hallotta még a házmestert, de már bontotta is a levelet.

A lajtaszentmiklósi rendőrőrs bélyegzője volt a borítékon, de a kismartoni kapitányság vezetője írta alá az idézést, amelyben a következőről tájékoztatták:

„Tisztelt Uram! Folyó év augusztus 16. napján, az ön feleségét lajtaszentmiklósi otthonában holtan találták. Eddigi vizsgálódásunk és a boncorvosi halottkém jelentése alapján az önkezűség lehetőségét kizártuk. Néhai Mária-Magdolna von Galbavy holtteste mellett egy élettelen, kb. nyolc hónapos fiúmagzatot is találtunk a vizsgálati helyszínelés folyamán. Kérem, hogy kapitányságunkon haladéktalanul, de legkésőbb augusztus 20-án 10 órakor jelenjék meg személyesen. Amennyiben az idézésnek nem tesz eleget, úgy a bécsi központi, császári nyomozóhatóságot kérem, hogy vezessék elő kihallgatásra.”

Von Alexander letette az idézést. Hamar készített magának egy második fröccsöt és azonnal megitta. Azután a harmadikat is leöntötte, és a meisseni üvegpoharat földhöz vágta. A pohár szilánkokra tört, csak a talpa maradt egészben.

– Gyönyörűséges Úristen! Mit tehetett magával az asszony?! – kiáltotta kivetkőzve önmagából. Magánkívül maga előtt látta a feleségét. – Miért nem vigyázott magára? – fogta könyörgőre.

Fohászra kulcsolta a kezeit, a csillár fényébe nézett. A nagy szoba zárt ablakain áthatolt a Stephansdom harangjainak hangja. Egyre kegyetlenebbül, egyre mélyebben zúgtak. Különös fájdalmat érzett a mellkasában, de ennél sokkal erősebb tanácstalanságot a lelkében.

Az meg sem fordult a fejében, hogy ő is hibás lehetne, talán ott kellett volna maradnia az asszony mellett. Két hónappal ezelőtt járt nála. Szegény asszonynak a hasában már hatodik hónapja gömbölyödött az a fiúgyermek…

Zentai László

 

 

 

2022-09-08

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

      Önnek ajánljuk

 

 

   Tegyünk a békéért!

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks