Zsip-zsup, kender zsup

Kenderfeldolgozás Türén

„Zsip-zsup, kender-zsup, / Ha megázik, kidobjuk, / Zsupsz!”

Kisiskolásként mindenki lelkesen énekelte e dalocskát, miközben vidáman pörgött a körtánc. Minden falubeli kisgyermek pontosan tudta, miről is szól ez a dal. Ismerték a kendert meg a kenderáztatást is! Később is volt a kenderhez kapcsolódó nótájuk!

„Este van már, késő este, fél nyolcat ütött az óra.
Az én kedves kis angyalom mégsem jön el a fonóba.”

A fonókban, ahol hasonló dalokat énekeltek, olykor még táncra is perdültek. Játékok és fársángosok is fokozták a jókedvet. Ezért aztán szívesen jártak télvíz idején a népek ide. A fonó, mely minden kalotaszegi korosztálynak téli, főleg farsangi kedvence, olyan prózai, olykor embert próbáló paraszti tevékenységsornak az egyik szakasza, melynek során a kenderből, ruhát és számos más, a gazdálkodásban nélkülözhetetlen eszközt készítettek maguknak az emberek. A fonóban készült el a szövéshez szükséges fonal.

Kalotaszeg és benne nádasmenti szülőfalum, Türe is férfiközpontú világ volt, a földműveléssel és állattartással járó nehéz döntések az ő vállukat nyomták. De akadt néhány olyan női terület is, ahol a férfiak kénytelenek elviselni a szebbik nem elsőbbségét. Kelengye, cifraság és háztartási ügyekben az asszonynépség viselte a kalapot! Kimondottan ilyen terület a kendertermesztés is. A „bonyók” (öregasszonyok) és menyeik tartották számon milyen állapotban is vannak a család vászonneműi, az abroszok, a lepedők, a zsákok, a „hammasok”, és a még kitudja hány, kenderből készült fontos háztartási eszköz. Ők tudták, mikor kell elkezdeni készíteni, szép rendben egymásra rakosgatni a cifra ládába a leány kelengyéjének vászon darabjait. Éveken át szőtték, gyűjtögették, míg kész nem lett minden, mert a türei (kalotaszegi) leány, ha férjhez ment, az igényesen elkészített abroszoktól az utolsó elemózsiás vászontarisznyáig mindent vitt magával! Egy életre ellátták vászonfélével.

Ezt is mérlegelték az asszonyok, amikor eldöntötték, több vagy kevesebb kendermag kerül a földbe az adott évben. Kendert csakis a kenderföldekbe lehetett vetni! Ezek csupán zsebkendőnyi parcellák a gabonaföldekhez képest, és többnyire a falu szomszédságába helyezkednek el.

Minden család vetett kendert és minden család ásott magának kenderáztatót! A tavakat is egy körültekintően megválasztott, alacsonyan fekvő, forrásos határrészbe ásták, jól kihasználva a helyet. Olyan szorosan lapultak egymáshoz a kis víztükrök, mint a lépes méz sejtjei.

A kender sűrűn vetett növény, kapálást, gyomlálást nem igényel. Ha éppen arra jártak a bivalyszekérrel, vetettek rá egy pillantást, amúgy a Jóistenre bízták… Mint minden más kultúra, a kender is meghálálta a gondoskodást. Ha eljött az ideje, szépen megnőtt, kinyűtték. Markokra rakták le, majd ezekből laza „kívéket” (kévéket) kötöttek, a gyorsabb száradás érdekében. A kéve alsó részét szoknyaszerűen széthúzták, a kévék így „lábra állítva” olyan látványt nyújtottak, mint megannyi táncoló bálkisasszony! Néhány napot ebben a pózban száradtak áztatás előtt.

Először a virágos kendert nyűtték, úgy július tájékán. Nem nehéz megkülönböztetni a magos kendertől, mert külső megjelenésében lényegesen eltér a társától. Magasabbra nő és a száron csokrosan helyezkednek el a levelek. Vékonyabb és finomabb rostjai miatt ezt a kendert kedvelték leginkább az asszonyok. De nem csak emiatt! A virágos kender nyáron került az áztatóba, kellemes meleg időben, gyorsan kiázott, két-három hét alatt, egyszóval könnyebb volt vele a munka. A magos kendert, akkor nyűtték (nyár végén), amikor beérett a magja, amit áztatás előtt „kivertek”. Ekkorra hidegebb lett a tavacskák vize, az áztatás, de főképp a „kivetés” (kiszedés) meg a mosás a patakban, olykor jó kis megfázással végződött.

A kicsépelt kendermagot a következő évi vetéshez tették félre, a tyúkok csak akkor részesültek ebből a csemegéből, ha nagyon sok termett belőle. Inkább csak a mesében etették kendermaggal a tyúkokat.

A nyolcvanhét éves édesanyám egy harmadik kenderfélét is megnevez, a „háldurt”, ami tulajdonképpen nem egy további fajta, hanem csak a termesztési technológiából eredő különbségről van szó. Ezt a kendert a kukorica közzé vetették, nagyon ritkán, csak itt-ott hagytak meg kapáláskor egy-egy szálat. Ebből kifolyólag óriásira nőtt, ujjnyi vastagságúra erősödött a szára, bebokrosodott, és rengeteg magja termett. Még kukoricatörés előtt kivágták, kihordták, szekérre rakták, otthon a portán szárították, kicsépelték. Aki kötelet akart készíteni, ezt a kendert használta fel, egyébként kidobták vagy elégették.   

Áztatás előtt kitakarították a tavakat, kiszedték az algát, a békanyálat, meg az aljáról a nyomtató köveket és fákat, amelyeket szép rendben körberaktak a tó partján. Hatvan-hetven centis víz lehetett a tavakban, mert az asszonyok úgy combközépig merültek el benne. A kenderkévéket szép rendben, akár több rétegben is, a mennyiségtől függően, jó helykihasználással helyezték el a vízben, ezekre kerültek a nyomtató fák, majd a legvégén a kövek. Az áztatás időtartama a víz hőmérsékletének a függvénye, jellemzően néhány hétig pihent a kender a víz alatt, miközben fontos biokémiai folyamatok mentek végbe. A nyári áztatás rövidebb, az őszi áztatás hosszabb ideig tartott. Közben a szárak felpuhultak, a fás rész és a rostok elváltak egymástól. A nők időnként megvizsgálták a beáztatott kender állapotát, és a „kivetés” kérdésében is ők döntöttek. A férfiak csak a szállításban segédkeztek. A szénásszekeret ilyenkor kétoldalt rudakkal megtoldották, kiszélesítették, így a kévéket könnyebben el tudták helyezni.

A kender kivetése a tóból gusztustalan munka, bűzös, gyomorforgató tevékenység. A békanyálas, algás, a rothadástól nyúlóssá vált vízből kell kicibálni és partra vetni a kicsit sem esztétikus, csöpögő, nyálkás kévéket. Ha a tó az úthoz közel helyezkedett el, még csak hagyján, mert mindjárt szekérre is lehetett rakni, de ha távolabb, még ki is kellett hordani az út szélére. Ha a kender a szekérre került, mindannyian elindultak a falut kettészelő kis patakra, annak falun kívül eső valamelyik szakaszára. A kendermosáshoz a mélyebb vizek alkalmasak, így rendszerint a hidak melletti kimélyített patakszakaszokat választották. Itt a kévék egyenként a patak vízében kötöttek ki, ahol az asszonyok addig merítették a víz alá, addig fürdették, míg minden felesleges rárakódás el nem tűnt a szálakról. A szép tisztára vikszolt kender ismét szekérre került, majd a gazda portáján következett a szárítás. Száradó kenderrel telt meg az udvar, de még a kert is. Kerítésekhez, épületekhez, fákhoz támasztották a szétszedett kévéket, s így a nyári napsugár gyorsan átjárta a most már fehér színű kenderszálakat. Úgy nézett ki egy ideig a porta, mint valami elvarázsolt mesebeli táj.

Az őszi kender áztatása, mosása sokkal kínosabb munka volt. Olykor a jeges tóból vetették ki és a jéghideg patakvízben mosták tisztára. Természetesen ennek a kendernek a szárítása is nehezebben ment. Tilolás előtt még a sütőkemencébe is begyújtottak, úgy melegítették fel a kendert. Egyetlen előnyéről azért mégsem feledkezhetünk meg: sokkal könnyebben vált el a pozdorja a rosttól, mint a nyári kender esetében!

Nos, akár nyári, akár őszi a kender, a tiló segítségével, tilolással választották el a hasznosat a haszontalantól, a rostokat a „pozdorjától”, a kender megszáradt fás szárától. Valóságos művészet a tilolás, mint egyébként az azt követő műveletek mindegyike is, és ezeket a falubeli lányok, asszonyok, köztük édesanyám és nővérem is, magas szinten művelték. Elbűvölve néztem gyermekkoromban, milyen gyorsasággal, milyen harmonikus, begyakorolt mozdulatokkal tilolta édesanyám a kendert. A felemelhető, fel-alá mozgatható karral, amelyik a tiló hosszanti testébe kiképzett hasadékba illeszkedik, apróra végigropogtatta a nyalábot, majd a tiló testéhez ütötte. Csak úgy röpködtek a hófehér pozdorjadarabok, megcsillanva a szikrázó napfényben. Máskor meg csak végighúzta a nyalábot a félig leszorított kar alatt. Addig ismétlődtek a műveletek, mígnem az összes pozdorja földre nem került. A pozdorját később tűzgyújtóként hasznosították, s jellemzően a disznópajta „híján” (padlásán) tárolták.

A kinyert finom rostkötegeket viszont megkötözték, és tiszta helyre gyűjtötték távol a tilótól.

Több minőségkategóriába sorolták a feldolgozott kendert, ami későbbi felhasználását is meghatározta.   

A tilolással a kenderfeldolgozás durvább műveletei véget értek, de még nagyon messze járunk attól a pillanattól, amikor magunkra ölthetünk egy házi készítésű vászonruhát!

A falusi asszonyok életében – a fő foglalatosságok mellett – mint kiegészítő háziipari tevékenység, a kenderfeldolgozás gyakorlatilag egész éven végighúzódik, kitölti a mezei munkák közötti hézagokat. A durvább műveletek a melegebb évszakokra, a finomabb műveletek a hidegebb évszakokra estek.

A kitilolt kenderre még számos elvégzendő művelet várt, még mielőtt guzsalyra került volna.

„Gerebeneléssel”, „heheléssel”, „pácolással” és „ecseteléssel” finomították tovább a rostokat. A felsorolt eszközök mindegyike ugyanazon célt szolgálja, és egyre jobb minőségű szálat eredményez. A durvább kendert, a szöszt, ahogyan a türeiek mondják, csak gerebenelték, mert zsákvászonnak így is megtette. A finomítási műveletekkel keletkezett összegubancolódott, csomós, keszekusza rostok, a „csepű” sem veszett kárba, az ő sorsa is a guzsalyon teljesedett be. A durvább csepűfonalból is zsákvászon készült, de ilyenekből szőtték a „hammast” (nagyméretű kerti lepedő, amelyben füvet, szénát hordanak az állatoknak), és a „surgyét” is (szalmazsák, amelyet az ágy bélelésére alkalmaztak, erre tették a derékaljat majd a lepedőt).

A finomabb vászonhoz a rostokat a „hehel” (héhel) fogazatán áthúzva tovább tisztították. A „pácoló” a „hehelhez” hasonló eszköz, azzal a különbséggel, hogy tüskéi rövidebbek, sűrűbbek és finom acéldrótból készültek. Az „ecset” disznósertéből készült rostkefe. Ezzel tovább finomították a szálakat, hosszában osztották, hasították. Az ecsetelést általában az istállóban végezték, páradús környezetben, ami ugyancsak szükséges ehhez a művelethez, és közben a portól is megkímélték a lakóházat. Madzaggal átkötötték, ezzel az istálló mennyezetgerendájához rögzítették, úgy fésülték a kefével.

A legjobb minőségből, a „szálából” szőtték a „vetettágy” (díszes, emeletes ágy) „háromszéllepedőjét” (nagyméretű csipkebetétekkel gazdagon díszített lepedő, amely a vetett ágy hosszanti oldalát takarja a párnáktól a földig), a „párnacsúpokat” (a párnahuzat díszített része), a női és férfi fehérnemű-vásznat. Ezeket olykor kékítették is, enyhébben vagy hangsúlyosabban, az egyik háznál így a másiknál úgy!  

A különböző minőségű rostokat, fonásra alkalmas formára, „darabokra” alakították, és a szellős padláson tárolták. A darabok aztán a havas hónapokban egyenként, szép sorjában guzsalyra kerültek. Az idősebbek valamilyen kiselejtezett pertlivel vagy madzaggal, a leányok jellemzően piros „pándlikával” (pántlikával) rögzítették a guzsalyhoz. Mi is illett volna más a cifra, madaras, talpas guzsalyokhoz?!

A durvább fonalat orsóra, a finomabbat „fonókerékre” (rokka) sodorták. A fonás tudománya nemcsak mesterség a türeieknél, hanem az eladósorban lévő lányok megítélésének egyik fontos kritériuma is. „Ne akarjon férjhez menni az, aki még az orsót sem tudja megpörgetni!” – szólt az íratlan törvények egyike. Hinni kell a mondásnak, hiszen a fonókban, „léányok” és „leginyek” együtt vigadoztak, és olykor-olykor incselkedtek is egymással! A nősülő korba érkezett, katonaviselt, „öreg” legények itt alaposan szemügyre vehették a szépség és cifraság mellett a kiszemelt leányzó ügyességét, életrevalóságát is! Ha minden feltételnek megfelelt a „galambocska”, csókért akár ki is válthatta az elcsent orsóját, fonószékét, zsebkendőjét! Ha elfogadta a kihívást, már nem igen volt visszaút, hiszen kiderült, számára sem közömbös az a legény!

A megfont fonal az orsóról, az orsótartó segítségével a szabvány szerint készített „matollára” (motolla) került. Innen kezdve matematikai pontossággal számolják a szálakat az asszonyok. A szálak számától függően változnak az elnevezések is.

Harminc szál kellett egy „pászmához”, öt pászma alkotott egy „darabot”. Ez változhatott a szál minőségétől, így a finomabb fonal esetében lehetett akár nyolc pászma is egy darabban.

A darabok útja ezek után a „szapuló kád”, ahol szép fehérré varázsolta a szürke kenderszínt a hamulúg (a hamuból forró vízzel kioldott maró folyadék). Hosszasan és óvatosan szapulták a darabokat, nehogy foltosak maradjanak! A szapuláshoz két-három vödör hamut használtak. A szapulókádat a délelőtti órákban a „széklábra” (háromlábú szék) helyezték, telerakták a fehérítésre váró fonallal, letakarták egy vászonlepedővel, arra került a hamu, úgy húsz-harminc centi vastagságban. A hamut időnként forró vízzel locsolták, amit a kád mellett felállított üstben melegítettek. A kád alján kialakított nyíláson a lúg lassacskán kifolyt, ezt az üstben újra melegítették. Ez a körforgás estig tartott. „Ha a darabokat még mindig foltosnak találtuk, akár este tíz óráig is eltartott a szapulás!” – mondta édesanyám.

A kiszedett fonalat a patak vizében „sulykolták” tisztára. A „mosószéket” (keményfából készített négylábú, hosszúkás, derékig érő szék) beállították a patak vizébe, arra helyezték egyenként a darabokat, és ide-oda forgatva addig ütögették a szépen faragott sulyokkal, míg a lúgtól teljesen meg nem tisztult.

Szárítás után a fonal a „tekerő” keresztjén folytatta átalakulását. Ahogy forgott a tekerő, és fogyott róla a fonal, úgy hízott a „gombalyig” (gombolyag). A fonal hosszú útja most már a vége felé közeledik. A szép, kerek, szabályosan gombolyított fonal, most a „vetőkaró” (függőleges, embermagasságú, központi tengely körül forgó szárnyas eszköz) segítségével olyan rendszerré állt össze, amely a leendő vászon egyik alkotóeleme. A gombolyagok fonala az ügyes ujjak irányításával sebesen tekeredik a forgó szárnyakra (négy szárny), melyek fogazata aszinkron módon helyezkednek el, így a fonalvetés nagy szakértelmet igényelő művelet. Nem mindegy, melyik fogra kerülnek a szálak! Egyre emelkedő, spirálos utat követnek a vetőkaró szárnyain! A nyújtót húzták fel a szövőszéken hosszanti irányba, ez haladt át a nyüstökön, aztán meg a bordán. A leendő vászon hosszát és szélességét is a fonalvetéssel lehetett meghatározni. A fonalvetésnél is számoltak az asszonyok. Három szál adott ki egy „igét”, tíz ige egy „pászmát”!

Az észtováta (szövőszék) felállítása nagy élmény a korabeli gyerekek számára, számomra is az volt. Alkatrészeit, amelyeket rendszerint a padláson tároltak, a férfiak hordták le a tornácba. Mivel általában télen szőttek, az észtovátának is a fűtött helyiségben kellett helyet szorítani. Mikor használatba került, érdekes és izgalmas játékszert jelentett számomra. Folyton ott bujkáltam alatta, édesanyám bosszúságára, mert valamimet akár oda is csíphette munka közben a gépezet!

Az észtováta „felhúzása” (felvetése) nagy türelmet igénylő munka. Két asszony összehangolt munkája kellett hozzá. A szálak átvezetése a nyüstökön és a bordán olyan tudást igényelt, melyet generációról generációra adtak át egymásnak az asszonyok. Az anyák átadták lányaiknak, az anyósok menyeiknek. A felhúzás kényes műveleteit az idősebb, tapasztaltabb irányította. Az évenként ismétlődő munkát idővel a fiatal is megtanulta, majd az idő múlásával az idősebbtől átvette, hogy aztán ő maga is továbbadja.

Bányai nagyanyámnak Muri Ides, vagyis az édesanyja, az én dédnagyanyám segített felhúzni az észtovátát, meséli a most nyolcvanhét éves édesanyám. Ha barackmagos zsákvásznat akartak készíteni, mindig ezt ismételgette: „Hét szál erre, hét szál arra!” De így is előfordult, hogy eltévesztették, ki kellett húzni a szálakat és kezdeni elölről. Ezret is ásított, úgy unta csinálni, de azért mégis mindig azt mondta, hogy a szövésben ezt a műveletet, a „nyüstbe fogást” kedveli a legjobban – meséli az unoka, aki egykor ugyanúgy lábatlankodott a varázslatos észtováta körül, mint jómagam. Alaposan meg is tanulta a mesterséget!

Az ötvenesek-hetvenesek között akadtak még Türén asszonyok, akik értettek a szövéshez, fel tudták húzni az észtovátát, és gyönyörű kalotaszegi mintás szőtteseket készítettek. Jó lenne, ha ez a generáció is tovább tudná adni, lenne kinek továbbadnia a mesterséget. De kenderfonalat, s abból kendervásznat már senki sem készít. A kenderfeldolgozás nehéz feladatait már senki sem vállalja, a kendervászon szerepét olcsóbb tömegtermékek vették át.

Ha mégis kendervászonra lenne szükség, és bizony ez gyakran előfordul, hiszen az írásos díszpárnákat ma is erre varrják, a ládában lapuló vászonlepedőket, zsákokat veszik elő kis falumban és Kalotaszegen is általában.

(Türei) László István Jánoska

 

 

2018-05-17

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1 %

 

 

 

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks