Az év elején érdemes elgondolkodnunk, hogy mit jelent számunkra a remény, ami nem puszta optimizmus, nem csupán vágyakozás jobb körülményekre, hanem mélyebb, szilárdabb valóság: Isten ígéreteibe vetett bizalom.

Azt vallja: élj méltósággal, dolgozz szépen, járj templomba, egyél finom ételeket és rendben lesz az életed. Balázs Zsuzsa vendége Kavalecz Imre, akinek a hangját hosszú évtizedekig hallhattuk a Magyar Rádióban és a Mávinform híreiben.

Alaposan megleptek bennünket az utóbbi hónapok természeti csapásai. Először a szeptember 30-i, 6,9-es erősségű földrengés, amely az utóbbi évtizedek legnagyobbja volt. Követték az utórengések, majd november 4-én a tájfun, amely nem a szél erejével, hanem a betörő víz soha nem tapasztalt mennyiségével okozott irtózatos károkat.

Nálunk, magyaroknál az ősz és a tél nemzeti gyásznapok sorozata is. Az aradi vértanúk emléknapját hamarosan követi az 1956-os szovjet invázió évfordulója, majd január 12-én az 1943-as doni áttörésre emlékezünk.

Egyik ilyen évben vízkeresztkor, amikor a pap már végzett a házszentelésekkel a faluban, sorban vette a tanyákon élő híveket. A csattogó januári hidegben, lovas szánnal, a vidimuszok hangos csengettyűi kíséretében érkeztek, hírt adva a környező tanyáknak, hogy közel jár már a Jézuska.

Olyan korban élünk, amely fél a csendtől. A közélet állandó hangossága folyamatos nyomást gyakorol az emberre. Ez a zaj nem semleges háttér, hanem erőszakos hatás: présként nehezedik a lélekre, tompítja az ítélőképességet és megnehezíti, hogy a másik embert ne ellenfélként, hanem személyként lássuk.