Egész életünket jelek között éljük. Minden jellé válik, ami önmagán túlmutató jelentést nyer. Az útbaigazító nyilak, a közlekedési táblák, kézmozdulataink mindenki által értett jelek. A közös élet szüli őket, nélkülük nem is lennénk közösségben élő emberek. De vannak események, jelenségek, amik az „értő szem” számára jelekké válnak, míg a „nem-értő szemek” csak a történést látják.

Nem lehetett sehová besorolni, beskatulyázni műfajilag, külön „intézmény” volt. Saját, maga teremtette stílusában egy szál gitárral hódította meg a zenehallgatás mellett gondolkodni is vágyókat, azokat, akik a kádári összekacsintás mellett valami teljesen másra vágytak: őszinteségre, egyenes beszédre.

Mi tette éppen a Kölcsey-verset nemzeti jelképversünkké? Önazonosságunk, együvé tartozásunk, közösségtudatunk legfőbb tárgyiasulásává? Miért ez a vers választódott ki? És miért tudtak rárakódni azok a jelentésrétegek, amelyek ma is képesek hatni?

Madách Imre irodalmi művet írt, s bár a végső válaszokat keresi – vezet-e valahová az emberi történelem; van-e értelme az életnek; együtt lehet-e élnünk bűneinkkel és újra meg újra megismételt hibáinkkal – nem engedett a filozófia csábításának, hanem képekben és történésekben fogalmazza meg a dilemmáit.

Engem leginkább talán az ragadott meg, milyen emberi módon, s mégis milyen eltökélten törekedett korszerű lenni, napjainkba illeszkedni, egyúttal felmutatva és megőrizve vallásunk ősi, alapvető tanításait. „Ne féljetek!” – mondta legelső pápai szózatával. Hányszor ismétlődik ez a biztatás a Szentírásban, de zsigereinkbe mégis milyen mélyen és milyen korán beivódott a görcsös félelem!

Szüntelen süvít az asszonyi szó, mint forgószél aratás után a végtelen rónán – őrült erővel továbbgörgetve egy-egy szalmabálát. A hőségtől lángra kap a tarló. Izzik a lég, száll a pernyemaradék. Felperzselt föld mindenütt, és sűrű fekete füst.