A Balaton a pártállam szolgálatában

A Balatont a magyar társadalom döntő többsége szereti, kedveli, hiszen kinek ne lennének kedves emlékei a magyar tengerről. Kisebbségben persze vannak olyanok is, akik az igazi tengerpartok igézetében különböző megfontolások mentén némi arisztokratikus lekezeléssel beszélnek a római korban Lacus Pelsoként emlegetett tóról. A Kádár-korszak-beli, főként a hatvanas-hetvenes évekbeli történetét speciális szemüvegen keresztül Rehák Géza történész, politológus, jogász írta meg Vörös Riviéra – A Balaton a Kádár-korszakban címmel.

A balatonalmádi illetőségű szerző, aki doktori értekezését a XX. század második felének turizmuspolitikájából írta, rövid áttekintést nyújt kötete elején a XX. század első felének történéseiből. Ebből derül ki, hogy a Horthy-korszakban felértékelődött a Balaton szerepe, mivel a trianoni békediktátummal elveszítettük tengerünket. De azt is megtudhatjuk, hogy a két világháború közötti időszak egyfajta iparfejlesztéssel is járt: Mosonmagyaróvárról Balatonfűzfőre telepítették a lőporgyárat (ennek főként biztonsági okai voltak), valamint a monarchia időszakára visszatekintő, 1881-ben egy angol befektető által alapított balatonfüredi hajógyártást is felfejlesztették, aminek később haditechnikai vonatkozása is lett. Szóba kerül az 1929-es, korszakos jelentőségű fürdőtörvény is, amely a gyógy- és üdülőhelyi adottságokat óvandó, belső és külső védőövet hozott létre, lehetővé téve a rekreációs tevékenységeket zavaró tényezők tiltását. Ezenkívül az 1931-ben hozott kormányrendelet létrehozta azt a három kilométer széles sávot a tó körül, amelyen belül lévő területek üdülőhelynek minősültek, és létrehozták a Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottságot is, hogy egységesen lehessen kezelni az itt keletkező ügyeket. A politikai tüsténkedés nem maradt eredmények nélkül: az 1932-es adatok szerinti mintegy ötvenezer fürdővendégből 1937-re háromszázezer (!) lett, 1937-ben pedig már tizenhárom-ezren külföldről (főleg Ausztriából és Németországból) érkeztek ide pihenni. Ekkorra már nyolcezer szoba várta az üdülni vágyókat, amelyek felébe már bevezették a vezetékes vizet, ami messze meghaladta az országos szintet. Aztán a második világháború közbeszólt, és az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb lett annál, hogy a Balaton partjára utazzanak.

A szovjet megszállás után hatalomra törő Magyar Kommunista Párt, amely 1948-ban részint erőszakos úton magába olvasztotta a számukra rivális munkáspártot, a Magyar Szociáldemokrata Pártot, ezzel létrehozva a Magyar Dolgozók Pártját (MDP), a polgárságot tűzzel-vassal igyekezett irtani nemcsak az országos politikában, hanem a tó partjáról is. Jöttek helyükre az üdülni vágyó munkások, akiknek felkarolása a rendszer kimondott célja volt. Rákosiék nem lehettek elégedettek az addigi eredményekkel, mert a Népszava 1946-ban így fogalmazott: „Az üdülőhelyeken még mindig csak a naplopók és nem a munkások nyaralnak”, amire rácsatlakozott Révai József is 1947 nyarán, amikor azt írta a kommunista párt központi lapjában, a Szabad Népben, hogy a balatoni fürdőhelyek „a kárhoztatott polgári életforma várai”, amikbe – maradva a képzavarnál – vasárnaponként akkor már munkások ezrei törtek be. A Jaffa Kiadó által megjelentetett könyvében Rehák Géza rámutat, hogy 1948-ban az MDP programnyilatkozata meghirdette a dolgozók állami üdültetését, amit viszont csak úgy lehetett kivitelezni, hogy a magántulajdonból állami kézbe vették 1948-ban a hoteleket, üdülőket, 1949-ben pedig a panziókat is, így elkezdődött a szakszervezeti üdültetések kissé szürke, ámde nagyon sokakra kiterjedő korszaka. Azt már csak mi jegyezzük meg, hogy bizony az érdekeltség-nélküliség maga után vonta számos szálláshely lassú, de biztos amortizálódását, és azt is meg kell állapítanunk, hogy ezek a férőhelyek – már maga a szó is sokatmondó – bizony mai szemmel vagy az akkori nyugati emberek szemével is meglehetősen puritán, de még inkább kényelmetlen volt, nem beszélve a kelletlen, udvariatlan vendéglátói kiszolgálásról. 

A Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) az ötvenes–hatvanas évek fordulóján jóformán minden nyaralásra rátette a kezét, tervgazdálkodásszerűen osztották be, hogy melyik gyár vagy vállalat mekkora létszámmal képviseltetheti magát egy adott üdülőhelyen, ezekkel az úgynevezett beutalókkal pedig sokszor visszaéltek a bürokrácia útvesztőiben, amit időnként még a sajtó is megszellőztetett. Ráadásul ekkor még csak csoportosan lehetett ideérkezni a keleti blokk országaiból is, a hatékony államvédelmi ellenőrzés biztosítása érdekében. Pozitív példát is lehet azonban hozni: az addig legnagyobb befogadóképességű – hatszáz személyes – Beloiannisz nevű hajó vízre bocsátását 1952-ben. Mindemellett a kommunizmus ártó szelleme még a természetben is megfigyelhető volt a Rákosi-korszakban a Balaton partján, a szőlőművelés fokozatos elgazdátlanodásával és a hozzáértő szakemberek adók általi gazdasági ellehetetlenítésével ugyanis szomorú látványt nyújtottak történelmi borvidékeink, gaz verte fel azokat, mígnem az állami gazdaságok a későbbiekben, a Kádár-korszakban valamelyest rendezték sorsukat. Sztálin halálával (1953) némileg ugyanis normalizálódni látszott a helyzet, az első Nagy Imre-kormány pedig létrehozta az Országos Idegenforgalmi Tanácsot, amelynek egyik célkitűzéseként a kormány azt határozta meg, hogy növelje az ország nyugati devizabevételét.

A kötet egyébként leszámol azzal a hamis narratívával és illúzióval, amit még természetesen a kommunista éra hirdetett magáról, miszerint csak a kommunizmus hozta volna el a széles néprétegek számára világszerte a tömegturizmust, ugyanis világossá teszi, hogy ugyanilyen célirányos intézkedéseket már a két világháború között is hozott a másik két diktatúra, a fasiszta Olaszország és a náci Harmadik Birodalom. A kötet beszámol továbbá a nyugati turisták kezdeti beutazási nehézségeiről a Kádár-korszakban, amit a „fellazító” tevékenységek megelőzésével indokolt a pártállam. A nyugati turisták egyéni beutazása csak 1959-től vált egyáltalán lehetővé, a vízumkiadást pedig végül 1964–1965 folyamán könnyítették meg fokozatosan, mégpedig úgy, hogy a környező szocialista országok mintáját vettük alapul (azaz ekkor még Kádárék sem hirdethették fennen magukról, hogy mi lennénk a „legvidámabb barakk”). Tény és való azonban, hogy volt egyfajta pragmatizmus is ebben a hozzáállásban, hiszen az 1956-os forradalmat és szabadságharcot véres kézzel leverő Kádár János immáron úgy állíthatta be magát a külföldiek szemében is, hogy rugalmasan áll a turistákhoz, s ezáltal a nemzetközi megítélése is pozitív irányban változhatott, ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a turizmus fejlesztése mögött egyértelműen a devizaszerzés növelésének szándéka állt. Ennek érdekében hoztak Kádárék egy sor intézkedést, már 1957 elején újraalapították a Rákosiék által felszámolt Balatoni Intéző Bizottságot, és ezzel egyidőben létrehozták a Balatonkörnyéki Főépítész tisztségét is, amit 1968-as megszűnéséig Farkas Tibor töltött be (ez sem feltétlenül a pártállam ötlete volt, ez a poszt már létezett a Horthy-korszakban), s ezzel együtt fogalmazták meg a később egyre inkább megvalósuló elképzeléseiket: a víz- és csatornahálózat bővítését, a strandkorszerűsítéseket, az útépítéseket, a kereskedelmi és vendéglátó egységek létesítését és a kempingek építését.

A kötet számba veszi egyebek mellett a turisztikai férőhelyek számának növelését, annak minden felmerülő problémájával együtt, kitérve az Onódy-ügyre, a Veszprém és Somogy megyék közötti rivalizálásra, Kádár János témában elhangzó, politikai súllyal rendelkező megszólalásaira, illetve a magánszektor (ebből lett aztán a maszek szavunk, a hagyományok szerint Kellér Dezső elsőkénti interpretálásában) szükségességének a pártállam részéről való felismerésére, melynek egyik gyakorlati megjelenése volt a gebinesek feltűnése. Utóbbiak lényegében magánvállalkozóként működtek az állami vendéglátó szektorban, üzleteket béreltek, amelyek bevételeivel nem kellett szorosan elszámolniuk. Kitér a balatonfüredi Hotel Marina megépítése körüli szakmai és politikai vitákra, melynek eredményeként 1969-ben átadták a 860 férőhelyével az ország legnagyobb ilyen típusú épületévé avanzsáló szállodát. Ami különösen figyelemre méltó a kötetben, hogy az infrastrukturális fejlesztéseket is kellő alapossággal tárgyalja, annak intézményi hátterével együtt. Ennek során Rehák Géza megállapítja, hogy „a hetvenes évek derekára a balatoni fejlesztési programnak az a törekvése, hogy az üdülési és idegenforgalmi igények kielégítését szolgáló műszaki bázis új építési-fejlesztési területek kialakítása révén bővüljön, teljesült,” ami magyarán szólva a partrendezések kivitelezését jelentette. Az öröm azonban nem lehetett teljes, mert – így a szerző – „A nyolcvanas évektől gyakorlatilag mindenki egyetértett abban, legyen szó építészről, urbanistáról, idegenforgalmi szakemberről, hogy a Balatonnál valami el lett rontva, illetve, hogy a dolgok rossz irányt vettek”. Nem javult a helyzet a kötet szerint a rendszerváltozással sem, mert „a megváltozott világ pedig az üdülőtájban is inkább a pillanatnyi érdekek mentén történő rövid távú gondolkodásnak adott teret, és nem a koncepcionális, perspektivikus cselekvésnek kedvezett”. 

Az már egy következő kötet témája lehetne, hogy ezeket az előidézett környezeti és egyéb problémákat hogyan tudták a kádárizmus utáni, azaz a ma élők generációi megoldani, illetve további kérdésként merül fel, hogy milyen lehetőségek rejlenek még a Balatonban mint idegenforgalmi célpontban. Ennek eredményes megválaszolásához kíván minden jóérzésű magyar állampolgár sok sikert a szakértőknek.

Nyitókép: fortepan/Tölg Anna