A Duna nem játszópajtás

Belvárosi gyerek voltam, a Dunát ismertem, de elég ritkán láttam. Fizikailag alig-alig találkoztam vele. Egy télen aztán létrejött az első erőpróbás találkozó.

Zimankós délután volt, a Duna zajlott. Öt óra tájban egy barátommal, két tizenkét éves fiúcska, kiléptünk a Sport uszoda kapuján. Az a szürke fény borult ránk, amiről decemberben nem lehet tudni, egyszerű borulat-e vagy már a korai alkony. Sétálni indultunk a parton, s figyeltük a zajlást. Eljutottunk egészen a szigetcsúcsig. Mint egy nagy hajóorr, úgy nézett szembe a Margit-sziget a hatalmas folyóval. Leóvakodtunk a kőlapokkal burkolt lapos rézsün. A víz ereje a jégtáblákat szinte a cipőnkig fel-feltaszította, hogy aztán elfordítva a táblát jobbra vagy balra félresodorja. Köd ereszkedett le. A szürkületben a budai oldalon felsejlett a Hajógyári-sziget, de minden más irányban csak a sodródó-tülekedő, fékezhetetlen jégtáblák sokaságát láttuk. Jöttek felénk ellenállhatatlanul, mély és baljós morgással. Lenyűgözve álltunk. Végre úrrá lett rajtunk a nyomasztó félelem, és egymás előtt kissé szégyenkezve visszavonultunk.

A Dunával a jóindulatú, majdnem baráti találkozóig még évekig várnom kellett.

Érettségi után, mikor nem vettek fel az egyetemre, egy évig az – azóta megszűnt – Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetben dolgoztam, „segéderő” beosztásban. Főnökeim elsősorban a Dunát kutatták, így én is többnyire Duna-modelleken sürgölődtem, vagy felső-dunai mérési adatokat dolgoztam fel. Itt találkoztam először azzal a szinte megfoghatatlan adattal, hogy a Duna vízhozama másodpercenként (!) kisvíz idején 1500 köbméter, árvízkor pedig akár 9000 köbméter is lehet. A víz sebessége a víztömegen belül természetesen nagyon változó, de az átlagos sebesség 3-4,5 km/óra, vagyis másodpercenként 1-1,5 méter. A víztömeg mozgási energiája az ismert képlet szerint a tömeg szorozva a sebesség négyzetével. Vagyis középvíz esetén 2500 tonnát kell szorozni a sebesség négyzetével. Jobb, ha ki se számolom. De hogy szemléltessem: mintha a Dunát, akár egy kenyeret, egy méteres szeletekre vágnánk, egyetlen ilyen szelet energiája is félelmetes. Mögötte azonban ott tolakszik erőszakosan és ellenállhatatlanul a további Duna-szeletek végtelen sora! Ugyan ki mer, ki tud ezzel szembeszegülni?

Ezek persze akkor elméleti adatok voltak. A helyszínen, bármennyire áhítoztam rá, nem volt alkalmam mindezt személyesen is megtapasztalni. De egy év múlva, immár mint mérnökhallgató egy nyarat töltöttem gyakorlaton Dunaújvárosban. A vállalatnak jól felszerelt csónakháza volt a város alatti folyóparton, s mi, a húszegynehány fős tankör, a gyönyörű nyár délutánjait többnyire a csónakház körül töltöttük. Ketten voltunk a csapatban Sanyival, akinek volt vízijártassági vizsgája, nélkülünk tehát sem kajak, sem gurulópados csónak nem futhatott ki a vízre. Mi pedig szorgalmasan tanítottuk társainkat az evezés művészetére. Nyár végére többségük sikeresen le is vizsgázott.

Egyszer aztán összenéztünk Sanyival: Hát mi már csak oktatóként ülhetünk csónakba? Diktálni, hogy „Jobbal húzd! Ballal húzd!” Nem élvezhetjük magát az evezés örömét? S kajakba szálltunk. Jól meghúztuk! A folyó s az evezők együttes erejétől szinte repült a hajó. A hajózóúton pedig – ahol a legmélyebb a folyó és legnagyobb a sodrás – különösen. Aztán mikor elhúztunk egy bója mellett, amit mindig csak óvatos távolból szemléltünk, most láttuk, hogy az egy benzines hordónál is nagyobb jószág, ami mindig eltökélten néz szembe az árral. Előtte kettéválnak a hullámok is.

Megfordultunk, s most ár ellenében minden erőnket megfeszítve eveztünk el közvetlen mellette. Hű de nagyon dagadt a büszkeségtől napsütötte mellünk!

Annyira, hogy mikor már úgy láttuk, hogy jó messze magunk mögött hagytuk, hirtelen keresztbe fordultunk, hogy a bója másik oldalán ereszkedjünk le a sodrással. Hanem a folyó azonnal elkapott! Mint a gyorsvonat, a folyón keresztben állva úgy sodródtunk a félelmetes vastömeg felé. Máig nem felejtem azt a rémületet. Húzd meg! – kiáltottuk egy torokkal. S a kajak fara alig pár arasszal siklott el a bója mellett.

Egymás mögött ülve persze nem láthattuk egymás arcát. De valami nagy-nagy megkönnyebbülés és szégyen öntött el bennünket: „No, két könnyelmű „pelenkás” gyerek, ezt a hajótörést most megúsztátok. S még ti tanítjátok a többieket?” Ez a Duna nem fecsegett. Hogy bölcs volt-e, nem tudtuk, de hogy nagy volt, azt most megtapasztaltuk.

Mégis elkövettük a következő nagy baklövést is.

Egy másik alkalommal valakinek eszébe jutott, hogy üzemi gyakorlatunk szeretett mesterét, aki bölcsen és humorral, jó tanácsokkal és remek történetekkel irányította munkával töltött napjainkat, látogassuk meg a folyó túlpartján, Dunavecsén álló otthonában. Két gurulópados csónakkal hat fiú, két lány vágtunk neki a Dunán lefelé a röpke pár kilométernyi útnak.

Korábban egyikünk se járt errefelé, az oktatási programba ez már nem fért bele. Így most láttuk meg, hogy a Dunai Vasmű alatt magasba nyúló, hatalmas betonfal s alatta 6-7 méteres mélység biztosítja a vasmű vízigényét. Kellemetlen, otromba és nyomasztó építmény volt, áteveztünk inkább a másik partra. Ott meg egy a mederbe mélyen belenyúló kőszórás, úgy nevezett sarkantyú terelte a Duna vizét éppen a vízkivételi mű felé. A két építmény, érthető is, szorosan összetartozik. Evezős szemmel azonban mindkettő kellemetlen, közöttük mégis választani kell.

Józsi bácsi és családja lelkes örömmel fogadott bennünket, s azonnal elénk rakott minden jót, amit kis háztartása elő tudott teremteni. Gyümölcsöt, zöldséget, kolbászt és szalonnát, még néhány pohár jó homoki bort is. Bele is feledkeztünk a fejedelmi uzsonna örömeibe.

Hanem egyszer csak ráébredtünk, hogy még haza is kell eveznünk, mégpedig fölfelé a Dunán. Már erősen alkonyodott, mikor ismét csónakba szálltunk. Én a magam csónakját a sodorba kormányoztam, hogy a sarkantyút ezen az áron is, de el tudjuk kerülni. Sanyi a túlpartot, a vízkivételi művet választotta. A két csónak tehát a sűrűsödő homályban elszakadt egymástól.

Lámpánk természetesen nem volt. Akkor fel se mértük igazán, milyen kockázatot vállalunk: ha netán hajóval találkoztunk volna, úgy elgázol minket, mint egy falevelet. Eveztünk minden erőnkkel az ár ellenében, de hogy haladunk-e egyáltalán, nem tudhattuk.

Végre feltűntek a balparton a vasmű, majd még odébb a város távoli fényei. Aztán nagysokára lent a parton is fényt láttunk, a csónakházat teljes kivilágításban. Hazaértünk! Mi legalábbis. A másik csónak csak negyedórával miutánunk.

A megkönnyebbülés nagy sóhajával léptünk partra, de örömünk csak egy pillanatig tartott. A parton ugyanis ott várt minket a vállalat teljes vezérkara: igazgató, főmérnök, személyzeti vezető, párttitkár. S természetesen a csónakház gondnoka. Hogy mi mit éreztünk, gondoltunk, éltünk át az elmúlt órában, ha hallgattunk is róla, belénk vésődött. Hogy ők mit éltek át, azt most ékes szavakkal és nagy hangerővel elénk ömlesztették. Némán hallgattuk. Tudtuk, hogy igazuk van.

És azt is tudtuk, hogy ha „szép az idő, s száz evező csattan is a vízben”, a Duna nem kényeztető, tréfás kedvű játszópajtás. A Duna a maga természete és törvényei szerint él, s aki akar tőle valamit, először kérdezze meg és ismerje meg a Dunát!