A fábiáni suttogó

Beszélgetőpartnereim csupán névrokonok. Az egyik helyszín Fábiánsebestyén, ahol Tóth Ferenccel, a másik Csongrád, ahol Tóth Béla szobrászművésszel beszélgettünk. Előbbinek szűkebb pátriája a Csongrád megyei Fábiánsebestyén, lovas körökben nem kell bemutatni. Utóbbi a lóábrázolás leghitelesebb szobrásza. Közös bennük a ló szeretete.

– Mikor került kapcsolatba először a lovakkal? – kérdezem Tóth Ferencet.

– Tizennégy éves lehettem, amikor lovagolni kezdtem itt kinn, Fábiánban. Majd elkerültem Hódmezővásárhelyre, a főiskolára, ahol a lovas képzés országosan elismert szinten ment. Oktatónk a régi iskola szerint tanított bennünket, elég magasra tette a mércét. A főiskola elvégzése után hazajöttem Fábiánba, s a fogathajtással kezdtem foglalkozni. Az akkori állomány negyven ló körül volt, s inkább a nóniuszok tenyésztését részesítettük előnyben. (A nóniusz származása a 19. századig vezethető vissza, eredetileg katonalovaknak tenyésztették, alkalmazták. Ismert ősük Nóniusz Senior, amely tizenhét éven át állt tenyésztésben Mezőhegyesen. Később a mezőgazdaságban dolgoztatták őket, azonban a gépesítéssel létük megkérdőjeleződött. A szerk.)

– Hogyan alakult ezeknek a lovak sorsa?

– Tenyészméneket, -kancákat neveltünk, melyeket az ország különböző részeibe adtunk el. Amikor 2003-ban úgy döntött a részvénytársaság, hogy felszámolja a lótenyészetet, mert nem gazdaságos, a lovakkal együtt én is elkerültem az állami ménesbirtokra, Mezőhegyesre.

– Farkas Sándor országgyűlési képviselő akkor a Lovasszövetség elnöke volt…

– Sőt az összes lóval foglalkozó szövetségben, egyesületben benne volt. Ennek ellenére nem tudott mit tenni, mert a lovak helyzete anyagi, gazdaságossági kérdéssé vált. A mezőgazdaság nem tartott rájuk igényt. A nyugat-európai fajták térhódítása pontosan abból ered, hogy elindultak a sport-, illetve a hobbiállat-tenyésztés irányába, ami azt jelenti, hogy kedves, szelíd lovakat kell tenyészteni, melyek a nem képzett lovast is eltűrik. A hobbilovasokat nehezen viselik el a magyar lovak, sportképességeik viszont elmaradnak a nyugat-európai lovakétól. E tekintetben a nóniusz fajta is nehéz helyzetben van a folytatást illetően.

– A Mezőhegyesi Ménesbirtok európai viszonylatban is igen komoly múlttal rendelkezik.

– II. József császár alapította azzal a céllal, hogy ott elsősorban katonalovakat tenyésszenek, amelyek a mezőgazdasági elvárásoknak is megfelelnek. Odakerülésem szakmai vonatkozásban óriási előrelépést jelentett. Főképp a magyar nóniuszt, sportlovakat és ügető fajtát tenyésztettek ottlétem idején. Ám ahogyan a lóversenyzés Magyar országon egyre jobban elsorvadt, úgy az ügetőló tenyésztését is mind inkább leépítették. Két lófajta maradt: a magyar sportló és a nóniusz.

– Milyen beosztásban dolgozott Mezőhegyesen?

– Kezdetben a lótenyésztési ágazat vezető-helyettese, majd vezetője lettem. Később a Ménesbirtok Rt-t eladták, a lótenyésztést az állam visszavásárolta. Három évig még ott dolgoztam, aztán visszahívtak Fábiánba, s én szívesen jöttem. Itt ismét lótenyésztéssel és mellette pályázatírással foglalkozom. Mezőhegyesi tartózkodásom idején megszereztem a másoddiplomámat, elvégeztem a tanár szakot, így középiskolában is tanítok, illetve Hódmezővásárhelyen, az Állattenyésztési Főiskola hallgatóinak is átadhatom tudásomat.

– Mi a tapasztalata, mennyire érdekli a fiatalokat a lótenyésztés, tudnak-e a magyarság életében betöltött szerepéről?

– Mindent a számítógép ural… A ló iránt van érdeklődés, de nagyon kevés család engedheti meg magának, hogy saját lovat tartson. A fogathajtásban döntően a férfiak vesznek rész, míg a lovassport többi ága elnőiesedett.

– Le kell számolni azzal a legendával, hogy a magyar lovas nemzet?

– Már régen le kellett volna! Már régen nem vagyunk lovas nemzet, a nyugat-európai

országok lovas kultúrája jelen pillanatban sokkal magasabb szintű, mint a magyarországi. A lovas oktatás is nagyon gyönge, és összességében az egész lovas szervezetünk messze elmarad az európai szinttől. Így aztán pontosan látszik, hogy a magyar lovas sportolók – a fogathajtás kivételével – gyakorlatilag nincsenek ott a világ élmezőnyében.

– Vajon az ember és a ló együtt létezése jelenthetett minőségi kapcsolatot? Azzal, hogy képletesen és valóságosan is leszálltunk a lóról, jelenthet silányabb minőséget ember s ló között?

– A lóhoz való viszonyulás, a vele való bánásmód megnemesítette magát az embert is – ez kétségtelen. Amikor Mezőhegyesen dolgoztam, kapcsolatban voltunk egy francia megyével, tanulmányoztuk az ottani oktatási rendszert. Azt tapasztaltuk, a helyi politika fontosnak tartja, hogy az ember maradjon közel az állatokhoz. Magyarországról ilyen vonatkozásban sajnos nem tudok jót elmondani. Ugyan olyan zűrzavar van, mint bármi más egyébben. Nézzük meg a magyar oktatást: hol volt, s hol tart most. Vagy az egészségügyet… és folytathatnám. Nincs meg az a határozott cél, ami Nyugat-Európában tapasztalható. A lovaskultúrát sem lehet emelni úgy, hogy országos szinten ne lenne szándék rá.

– Fábiánsebestyén közepes nagyságú falu az Alföldön. Évente egy alkalommal mégis az országos érdeklődés középpontjába kerül – legalábbis lovas berkekben. A fogathajtás hogyan nőtte ki magát ilyen rangos eseménnyé?

– Idén volt a 28. lovasversenyünk. Kezdetben szinte csak saját magunknak szerveztünk programokat. Tulajdonképpen a falusi fesztiválból jutottunk el most egy világkupa-forduló irányába, ami azt jelenti, hogy nyolc–tíz nemzet vesz részt rajta, szinte kizárólag külföldi bírói testülettel. A nemzetközi versenynaptárban komoly rangja van az itteni versenyeknek. Az itteni versenyeknek mára nagyon jó a szakmai megítélése.

– Mezőhegyes után ismét Fábiánsebestyén nem jelent szakmai visszalépést?

– Inkább újrakezdést. Engem minden ideköt. Itt születtem, itt élnek a szüleim, nagyszüleim, a tulajdonviszonyaim is idekötnek. Meggyőződésem, hogy a múltat nem kell bolygatni. Lehet, hogy a lóállomány akkori felszámolása Fábiánban hibás döntés volt, de inkább előre kell nézni.

– Beszélgetésünk elején említett egy érdekes párhuzamot, mi szerint a magyar ló ugyanolyan, mint a magyar ember: hamar elnyűvődik.

– Úgy gondolom a ló nagyon hasonlít a gazdájára. Úgy viselkedik vele, mint a környezetével, saját magával. S mivel a hazai lovaskultúra az európai mögött jóval elmarad, nyilván ez a bánásmódra is jellemző. Gondoljunk bele: rengeteg stressz ér bennünket, nincsenek letisztult viszonyok, kiszámíthatóság, létbiztonság, ezért az ember sokkal hamarabb elhasználódik. Ugyanez igaz a lóra is.

– Ha ezt le akarnánk fordítani életkorra, meddig él egy európai ló, s meddig egy magyar?

– Nem ritka világversenyen a 16–17 éves ló vagy akár még idősebb is. Olyan formában tudják tartani, hogy az állat képes erre a teljesítményre. Magyarországon 12–13 éves koruktól a sportlovak kifutnak, a tartási technológia, orvosi ellátás, a takarmány minősége mind-mind belejátszik egy ló élettartamába.

– Nem humornak szánom, de ugyanezt elmondhatjuk magunkról is… Az öreg lovaknak mi lesz a sorsuk?

– Addig tartjuk őket, amíg élnek, nem adjuk vágóhídra. A mi lovaink megkapják a megfelelő gondoskodást, takarmányt, s társainknak tekintjük őket. Ez magas korukban köszön vissza. Persze a lovaknak is vannak betegségeik, s ezek ugyanolyan változatosak, mint az embernél.

A lovaskultúrában tanítjuk is, hogy tulajdonképpen a ló segítségével jutott az ember magasabb fejlődési szintre. A távolságot az ő segítségével győzte le, a teherhúzással, a szállítással további lehetőséget adott a fejlődésre. Manapság divatos az erőszakmentes idomítás, amikor olyan magasabb szinten kommunikál az ember és az állat, hogy…

– …a suttogókra gondol?

– Igen. A Suttogó legendásan jó film, viszont a kiképzés, a módszer nem legenda. Magam is az erőszakmentes idomítás híve vagyok, tehát amikor a lovat meggyőzöm arról, hogy a kedvemért teljesítse a feladatot.

– S ezt hogy csinálja?

– Elsősorban úgy, hogy a lóval megértetem, nem okozok neki semmiféle fájdalmat. Oly mértékben bízik bennem, hogy tudja, nem fogja semmiféle rossz érni. Hiszem, hogy ez az idomítás a helyes. A kapcsolat kiépítését pár hónaposan és fokozatosan kezdjük, s eljuthatunk oda, hogy ha védőoltást kell adni a lónak, nem kell megkötni, azt a kis fájdalmat elviseli, mert tudja, az ő érdekében történik. Amikor egy ló nem akarja feladni a lábát, s tulajdonosa azt mondja, csak kötél segítségével lehet, bizony az nagyon siralmas az emberre nézve! A ló nemes állat. Hihetetlen okos, intelligens. Méltó társa lehet az embernek – ha az ember is méltó rá.

•

Az alábbi néhány gondolat látszólag nem tartozik közvetlenül a fenti témához. Beszélgetőtársam egy olyan szobrászművész, akinek a lovakról készült alkotásai a legkiválóbbak közé tartoznak. Tóth Béla több évtizede Csongrádon él. Lovakhoz való mélységes kötődése édesapjának köszönhető, aki katonatiszt, a Ludovika lovaglást oktató tanára volt, később az öttusa válogatott lovasedzője. (Az Örkényben végzett magyar lovastisztek a világ legjobb lovasai közé tartoztak. 1936-ban, a berlini olimpián, a military versenyszámban megmutatták tudásukat. A magyar csapat az első helyre volt esélyes, de egy malőr miatt elesett a győzelemtől. A háború után a világ legjobb lovascsapatainak magyar edzői voltak, akik sorra nyerték a világversenyeket. Idős Tóth Béla itthon maradt, s az öttusa válogatott lovas edzője lett.). Édesanyja szintén szorosan kötődött a lovakhoz, versenyeket nyert – így ismerkedtek meg a szülők egymással. Ahogy visszaemlékezik, menni még nem tudott, de a lóra maga elé ültette az édesapja. „Nagyon szép gyerekkorom volt – mondja. – A ló állandó résztvevője volt életüknek.” Így természetes volt, hogy amikor művészi pályafutását megkezdte, abban kitüntetett szerepet kapott a ló ábrázolása. A sors megajándékozta azzal, hogy a legendás Imperiál alakját megmintázhassa, szoborba önthesse. Köztéri szobor az eredeti elgondolás szerint soha nem lett belőle – s ezt művészi pályafutása egyik hiányaként éli meg Tóth Béla –, viszont kisplasztikaként számos helyen őrzik emlékét az egykori csodalónak. De ez egy másik történet, amely szervesen egybefonódik az akkori politikai struktúrával. Kérdésemre, hány lovasszobra van az országban, sorolja: Gyulán a Végvári vitézé, a budapesti lóverseny pályán Kincsem, Tatán, a tóparton a Tatai Diána, Zalaegerszegen Zrínyi Miklós, Csongrádon Szent István és Szegeden, a Széchenyi téren IV. Béla lovasszobra – utóbbit közösen készítette Dávid fiával. Egyéb köztéri alkotásainak száma meghaladja a félszázat. Tóth Béla munkássága, életútja egy másik, hosszabb történet, s van annyira gazdag, hogy érdemes legyen szólni róla. Végül is így függenek össze a dolgok, ér össze a két történet: a lovakat sokan kedvelik, de kevesen értik, érzik. Akik igen, azoknak meghatározó élmény, életre szóló a velük való kapcsolat.

Lehoczky Leopoldina