A „felesleg” csodája

 

 

 

– Szülőfalum, Tarany vend lakosságát a XVIII. század első harmadában a Muraközből telepítette Somogyba gróf Festetics Kristóf. Vallást adott, hozzá templomot, telket háznak, szőlőnek, és megkezdődött Tarany község élete nyelvjárás-szigeti létben. Lakóinak száma a XX. század elején elérte a kétezret. Ezenközben írásbeliség híján elvesztette vend nyelvének diribdarabjait is, zökkenő nélkül áttért a magyar nyelvre. 1945 után „bélyegesek” lettünk. Tito Jugoszláviája szomszédságában mintha a mi falunk is vétkes lett volna az időközben kialakult politikai konfliktusban; beragadtunk a határsávi helyzetbe, pedig mi továbbra is békés életet éltünk. Volt papunk, iskolánk, az iskolák államosításakor átköltözött a mintegy száznyolcvan gyerek az időközben iskolává alakított „kastélyba”.

 

Igaz, a nemzeti ünnepeken nem az „Elnyomás, szolgasors,/ Ez volt a rend ezer évig” kezdetű Köztársasági indulót énekeltük, hanem a nemzetit, a Nemzeti dalt szavaltuk, és Tóth Kálmán verseit, Gyulai Pált és Vörösmartyt. A határsávi sorompó az „őrzőkkel” erről vagy tudott, vagy nem. Aztán következett a kaposvári négy év a Táncsics Gimnáziumban. A taranyi petróleumlámpák után minden tekintetben „villanyfényes” diákévek voltak ezek. Felidézem egy különös délelőtt emlékét ennek a derültebb időszaknak, avagy így nevelt a gimnázium hazaszeretetre meg minden értékre „nem középiskolás fokon”. 1956 őszén történt, emlékezetem szerint az „események” első napjaiban, amikor hol volt tanítás, hol nem. Az egyik toporgós napon osztályfőnökünk tartotta a frontot. Matematika–ének szakos tanár volt, emelkedett lélek, aki tudta, nem most van a másodfokú egyenlet legfőbb ideje. Azt is tudta, hogy a Táncsics órarendjében a semmittevés nem szerepel. Nem sokat töprengett: „Tanuljuk meg a Szózat dallamát, nagy a bizonytalanság ebben. Legyen ez a Szózat napja” – javasolta. 

 

Az lett. A III. B osztály megtanulta. Azt is megbeszéltük ezen a délelőttön, hogy mit jelent a szó: „rendületlenül”, s most, a forradalom napjaiban, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve”.

 

 

– Amikor általános iskolás voltam Taranyban, százhatvan tanuló járt tíz tanító és tanár keze alá. Tanáraink kivétel nélkül a faluban laktak; ki a maga házában, de akadt olyan pedagógus is, aki oda nősült, és voltak bérelhető szobák, akár koszttal is. A helyben lakás azt a többletet jelentette, hogy ismerték a falu gondját-baját, a családok körülményeit, ahogy a faluban is mindent tudtak egymásról. Beilleszkedtek, s többnyire mintát adtak, télen hasznos tanfolyamokat tartottak, színdarabot tanítottak be a fiatalságnak, szakköröket a gyerekeknek. Valóban fáklya volt a tanár; kellett is, hiszen a villanyvilágítás mihozzánk csak az ötvenes évek végén érkezett meg.

 

 

– Írók, költők művei ugyancsak erősíthetik a magyarságtudatot. A kérdés csupán az, van-e megfelelő affinitás a diákokban nemzeti imáinkhoz, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Ady, József Attila lírájához, Móricz és Mikszáth prózai műveihez, Illyés Puszták népéhez, s még hosszasan folytathatnánk a sort. Ön különös kapcsolatban volt már gyerekkorában is a könyvekkel. Szíven találta egy-egy meghatározó mű?

 

– Az irodalmi szakkörben Gárdonyi volt a legkedveltebb: szíveket-lelkeket megérintő rajzait olvastuk legszívesebben Az én falum zöld borítású, ezüst betűkkel díszített kétkötetes Dante-kiadásból a fizikát kedvelők detektoros rádiót építettek, a sportolók hatvanméteres síkfutást teljesítettek – időre. Könyvünk is volt, sőt osztálykönyvtárunk! Azt hiszem, magyartanárunk kezdeményezte: takarítson meg a tizenhat fős osztály tizenhat könyvre valót, s majd úgy fog működni, hogy a könyvek körbejárnak. Megvalósítottuk. Nem állítom, hogy kis könyvtárunk olvasóvá tett mindnyájunkat, de nem tudom elfelejteni a napot, amikor a tizenhat könyv megérkezett; úgy dédelgettük-simogattuk, még szagolgattuk is sorra mindegyiket.

 

 

– A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre jártam 1958–1963 között. Kívül-belül épületcsoda, a legszebb egyetem Magyarországon. Hamar felismertem benne az igazi egyetemet. A tanszékek előtti táblán mindenféle cédulák a félévi, központi programokról. Minő nagyvonalúság, professzornak nem illett október második hete előtt elkezdeni az előadásait. Ez határozottan tetszett. Voltak ott kifüggesztve kisebb cédulák is: speciális kínálatok különböző tudományterületekről, még más tanszékekről származók is. Valójában itt és így jelenítette meg magát a voltaképpeni egyetem: az előírtak, a szükséges mellett a felkínált „felesleg”. Babits írta a Sziget és tenger című kötete bevezetőjében: „az én üdvösségemnek nem elégséges, ami szükséges. (…) Hiszek a feleslegben.” Értsük jól, Babits is, én is „feleslegről” beszélek, és nem feleslegesről!

Csodát tud tenni a „felesleg”. Hadd említsek egy példát! Azokban az években még kicsinyke volt a néprajz tanszék. Egy professzor és egy adjunktus működése mellett harminc–negyven hallgató. Ilyen speckoll, olyan kirándulás; mentek a körösi halászokhoz, indultak a Szamos partjára talpas házakat nézni, meg mindenhová. Tizenöt–húsz év múlva azonban már ők vezették a helyi néprajzi múzeumokat a Tisza mentén, de több, tudományos fokozattal rendelkező évfolyamtársam irányított kutatásokat az ELTE-n is. Egy évfolyamtárs éppen a Néprajzi Múzeum élére került. Ekkor viszont már a valamikori adjunktus volt a debreceni tanszék vezetője – professzori rangban. Ők is hittek a feleslegben!

 

– Az irodalmi kánonban a mai napig nincs megfelelő helyen Gárdonyi Géza, Fekete István, de Kodolányi János sem, és nincs vége a sornak…

 

– Gárdonyi lámpása mindig jótékonyan világított, de mintha szó szerint vettük volna a lámpás fogalmat, és nem vettük észre, hogy némelykor jóval messzebbre világít. Kisprózája – kiváltképp Az én falum – lelkeket gyógyított, nyelvezete szép beszédet tanított, ám mindig csak kevesek olvasmánya volt. Regényei népszerűek, elsősorban A láthatatlan ember, az Egri csillagok éppenséggel karácsonyi ajándék lett a fiatalok számára. És iskolai tananyag, ami egyrészt örvendetes, másrészt, miként a Toldi is, a hatodik osztályban végérvényesen betöltötte szerepét. A diákok „megtanulták” azt a könyvet, melynek értékeit – történetmesélés, csodálatos nyelvezet, hazaszeretet – nem lehet nélkülözni későbbi, érettebb életkorban sem. Sikeres megfilmesítése megnyújtja ugyan jelenlétét az olvasók életében, de szinte felmentés a későbbi olvasás alól. A Göre-kötetek megítélése kezdettől felemás; az ezredéves országos ünneplés szatirikus körképe – Göréék úgyszólván annak kicsinyített mását élik –, sajátos színezetet adott a sorozatnak, utána pedig minden hatalom megtalálta a lepéndi különítményben a maga elutasítanivalóját. Különösen ’45 után törölték minden listáról. Valójában ma sincsenek sehol. 

 

Gárdonyi szerette a színházat; számos darabja színre is került, tartósan azonban csak A bor maradt meg, sőt Hevesi Sándor szerint a falusi színjáték megteremtője volt. A Gárdonyi-életmű búvópatak, mely, ha el-eltűnik is, minden félszázadban biztosra vehető megjelenése.

 

 

Kodolányi sem könnyű „ügy”: történelmi tárgyú regényei népszerűek, van olvasóközönsége, az „ormánsági történetek – Szép Zsuzska, Börtön, Fekete víz –, még a korabeli népi irodalom évadján sem érték el Veres Péter vagy Szabó Pál olvasottságát. Fekete István valójában rokontalan, „rajban” nem röptethető író. Ma már minden adott, hogy olvasott író legyen; mostanában írnak is róla, példásan ünneplik a vadászlapok is, de a hosszú csönd sokat szokott ártani. Az a varázslatos, férfiasan kemény természet – a hozzá kötött még keményebb életformával –, hol van mindez? Egy-egy könyve megfilmesített változatában.

 

 

– Előre elmondom a „történet” végét: nemzeti irodalmunk kincsei a nagyvilágban jobbára statisztikai adatok. „Mintha”-esetről én is tudok. Mintha mozdult volna valami, amikor ’45 után az úgynevezett. „szocialista országok” kétoldalú államközi egyezményekben rögzítették, hogy tervidőszakban hány könyvet, filmet, drámai alkotást vesznek át kölcsönösen egymástól. Nagy László másfél évet töltött Szófiában, tanulta a nyelvet, ismerkedett az irodalommal, és fordított. Ugyanekkor Budapesten volt ugyanezzel a küldetéssel Nevena Sztefanova, az ELTE-n pedig Nino Nikolov és Csavdar Dobrev végzett tanulmányokat rendes hallgatóként. Nagy László fejedelmi módon fizetett Szófiáért: ekkor és hazatérte után mintegy tízezer sort fordított magyarra a bolgár népköltészet értékeiből. Kapott is a bolgároktól Nemzetközi Botev-díjat. Múltak az évek, szaporodtak a kötetek a cseh, a szlovák, a lengyel, az NDK irodalmából oly módon, ahogy a bolgárral kapcsolatban említettem. Nagy László halála után a „kilencek” még tartották a frontot, ám utána „magánkapcsolatok” esetlegessége vette át a szerepet.

 

Említek egy példát „nyugatról” is. Illyés Gyula a háború után szétnézett kedvenc Párizsában, és egész könyvben számolt be tapasztalatairól. (Franciaországi változatok, Nyugat, 1947.) Természetesen az is érdekelte, van-e változás a magyar szépirodalom fogadtatásában. Keserű lapok olvashatók, különösen az összegző sorok: „Az persze rege, hogy például csak Petőfivel is be tudtunk törni akármelyik nagy nép irodalmába. Nincs egyetlen klasszikusunk, aki csak egy halvány erecske módjára is elevenen csörgedeznék a világirodalom megmérhetetlen vízrendszerében. Önáltatás, hogy volna irodalmunknak csak egyetlen könyve, csak egyetlen fejezete, csak egyetlen lapja is, amelyet a nemzetközi irodalom bár úgy tartana számon, mint (…) a viktoriánusok második, a szimbolisták ötödik rajvonalát (…).”

 

 

– Mindegyikről kellemes emléket őrzök, érdeklődő emberek voltak, fegyelmezettek. Egy korban, amely változást igényelt, jól ismerték fel szerepüket, feladatukat. A többségből a tehetség sem hiányzott. Volt olyan, akivel a diploma után is össze-összefutottunk; kivel a Katona József Színházban, éppen úgy, ahogy hallgató korában, s ugyanúgy a kedvesével, mint korábban. Másokat könyvesboltban és antikváriumban, búvárkodás közben fedeztem fel. Jó volt látni, továbbra is az emberek térképén járnak. Aztán egy idő után elvesztettük egymást. Így volt rendjén. Akadtak persze olyanok, akikkel azóta soha nem találkoztam. Sem könyvesboltban, színházban meg pláne nem. Ám lehet, csak éppen nem vettük észre egymást…

 

 

– Illyés még így beszélt az anyanyelvről: „Anyanyelvként kaptam a nyelvet. Elvártam volna, hogy miként apámtól a vért, ezt is egészséges állapotban kapjam.” (Érted, nemzedék? Egészséges állapotban várja tőled az utókor!) Tamási Áron a nyelvhasználóhoz, a szavaival (is) üzenőhöz szól: „Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami itt honol, ebben az országban, ahonnét jöttek.” Nem kiáltványokat idéztem, hanem költőket. Nem a mai istentelen ocsmányságokkal példálóztam, nem azokkal a bűnökkel, amelyekért minden tisztességes emberi környezetben nem egy-két év felfüggesztett járna. Arany ítélkezését idézem a mába – bocsánat a szóért – „okádhatnám” van. Babits világvéget él meg: „Önző a világ: / csak közös ínség, közös láz, közös / zavar dadog, – a többi csönd, magány. / A líra meghal, és a szerelem / mint a galambok csókja, hangtalan.”

 

Megválaszolandó kérdés: ebben a zűrzavarban meghallja-e a józan ész szavát, akiben még ép a lélek? Mert mintha csupa III. Richárd vicsorogna körülötted, monológján csemegézve: „Kit durván véstek (…), Kit megfosztottak minden szép aránytól, / (…) Ki torzult, félig-kész, s idő előtt / Küldettem el e lélegző világba / (…) Úgy döntöttem, hogy gazember leszek (…)”. Azok lettek. S aki csak gazembernek jó, magyarnak alkalmatlan!

 

 

 

– Sorozatom, a „Piszkálgatom a hunyó parazsat”, lassan egy éve „pihen”. Valójában csak a közlése szünetel; néhány hónapon belül átadom a Napútnak a közlemények második részét. A sorozatot lezáró, utolsó részben Kiss József „parazsánál” időzök majd. A Hét című hetilap egykori legendás szerkesztője jól ismert költő, népszerűek voltak balladái a századvégen, hetilapjában „nőtt fel” a XX. század számos nagy író-költő egyénisége. Hadd idézzem fel Kiss József néhány jellemző sorát a Tüzek című verséből: „Az én mezőmön nem értek kalászok, / Az én aratásom egy marék virág. / Az én gyönyöröm az álomlátások, / Az én világom egy álomvilág.”

 

– Az Ön életművében az irodalmi művekben fellelhető humor kutatása is jelen van. Mi az, ami még felderíthető egyáltalán: milyen a humorra képtelen ember? Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című könyvében így vallott erről: „Vagy boldogtalan ember, vagy rossz ember, aki jóízűen nevetni nem tud. Az ilyen embert jól megfigyeljétek! Ha boldogtalan: legyetek részvéttel; ha rossz: fussatok tőle! De ország dolgát, nemzedékek jövendőjét, fiatalok szerencséjét rá ne bízzátok!” Változott ez az intelem Eötvös Károly óta?

 

– Eötvös Károly intelme időszerűbb, mint bármikor, jóllehet a komikum sohasem hiányzott, nem hiányozhatott az ember életéből. Vele karöltve ott járt mindig a humorérzék, az egyik legkényesebb kérdés. Azt bárki – csaknem dicsekedve – megvallotta, hogy nincs nyelvérzéke, ritmusérzéke… Azt azonban nemigen mondta magáról senki, hogy nincs humorérzéke. Ebből aztán az lett, hogy „humorizálni” fűnek-fának szabad. Pedig csak jóakaratú, a világon jobbítani akaró, emelkedett lelkeknek szabad.

 

Napjaink „társasjátéka” lett a humor álarcában, ám (rossz)indulatból, más kárára, gyűlölködő lélekkel, rágalmazó szándékkal „humorizálni”. A humor legnagyobb ellensége az indulat; s az indulatból létrejött pusztító parádénak ellenszere sincs, hiszen a komikum „törvényén” kívül, tilos területen jön létre. Ugyan mit lehet kezdeni azzal, aki a sávunkon jön velünk szemben?!

 

Jobb időkben terápia volt, remény a túléléshez, akár mentsvára a kisemmizettnek. Arany Csóri vajdája A nagyidai cigányokban sem volt teljesen vesztes, amikor Puk Mihályék kihajították a várból: „Visszanézett egyszer és fügét mutatott.” Arany János is „fügét mutatott” 1877 után, amikor a berlini kongresszuson a nagyhatalmak részben jóváhagyták azokat az intézkedéseket, amelyeket a cári Oroszország a török háborút befejező San Stefanói békében magának biztosított. Így ír Civilizáció című versében: „Ezelőtt a háborúban / Nem követtek semmi elvet. / Az erősebb a gyengétől / Amit elvehetett, elvett. // Most nem így van. A világot / Értekezlet igazgatja: / S az erősebb ha mi csínyt tesz: / Összeül és – helybenhagyja.”