A fontossági sorrendről

„Ekkor így szólt Péter: Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged. Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, az a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet” (Lk 18,28-30).

Kedves keresztény Olvasó!

Péter és a tanítványok jelen voltak, amikor Jézus a gazdag ifjúnak azt mondta, hogy adja el, amije van, ossza szét a szegények között, és aztán kövesse őt, ha üdvözülni akar. Amikor Péter tanúja volt a Jézus és a gazdag ifjú közötti párbeszédnek, így szólt: „íme, mi otthagytunk mindent…” És e mögött a kijelentés mögött valójában egy kérdés rejlik: Nos, velünk mi lesz? Mi lesz a jutalmunk? 

Vannak kimondott kérdések, amikre Jézus nem válaszol, mert helytelen, káros vagy lényegtelen kérdésnek tűnnek. Példa erre Lukács evangéliuma szerint (13,23) Jézushoz intézett kérdés: „Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” És vannak ki nem mondott kérdések, amikre Jézus mégis válaszol, mert azok lényegesek és jogosak. Jogos tehát a Péter kijelentésében megbúvó kérdés, amiről talán úgy érezzük, hogy Péter a mi nevünkben is kérdezhette: „Íme, mi otthagytunk mindent…” – mi lesz tehát a jutalmunk?

De szó szerint kell-e ma értenünk Jézus válaszát? El kell hagynunk házunkat, feleségünket, testvéreinket, szüleinket vagy gyermekeinket az Isten országáért? A mi jelenleg békés és kiegyensúlyozott körülményeink között nyilvánvalóan nem. Lehetnek újra – ahogyan újra és újra voltak – olyan körülmények az életben, amik kérlelhetetlenül választás elé állítanak bennünket:

Isten országa mellett döntünk vagy a mieink és a miénk mellett. Többnyire azonban így nem merül fel a kérdés az életünkben. A jézusi válasz lényege azonban ez: Isten országáért fel kell adnunk önmagunkat, le kell mondanunk önzésünkről, meg kell tagadnunk magunkat.

Ugyanezt a gondolatot Jézus így is mondta: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem” (Lk 9,23). És egy másik helyen: „Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti, megtartja azt” (Lk 17,33).

A megtérésről van szó. Arról, hogy nem önmagam körül forog a világom többé, nem én vagyok már életem középpontja. Annak a világnak, ami énkörülöttem forog, fontos részét jelenti a házam, feleségem, testvéreim, gyerekeim, meg minden egyebem, ami nekem (!) van. Mindezek engem erősítenek, engem gazdagítanak, általuk én vagyok fontos és nélkülözhetetlen, az én életemet teszik szebbé, könnyebbé, és általuk vagyok, aki vagyok… Valójában mindezek az énközpontú énképem (egoizmusom) részei, az óemberem részei. Minden ember ilyennek születik. De új emberré kell válni, akinek világa már nem önmaga körül forog. Mindenem, ami addig fontos volt, mert az enyém volt, egyszerre elveszti fontosságát, mert Isten országa sokkal fontosabb nála. Erről a fontossági sorrendváltozásról beszél Péter, amikor ezt mondja: „íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk Téged”. És erről a megtérésről éneklünk Luther Mártonnal együtt az Erős vár a mi Istenünk című énekünk 4. versszakában: „Él, áll az ige igazul, / Akárki vesse-hányja. / Táborainkra száll az Úr/ Szent Lelke, adománya. / Jóhír, nő, család, / Jószág, test, világ/ Veszhet, vihetik / Veszendő kincseik, / Miénk marad az ország” (József Attila fordítása).

Arról az igazságról azonban, hogy az óember önző, és minden emberi kapcsolatában csak önmagát keresi, sokszor lehull a lepel, és ijesztően megnyilvánul a meztelen önzés, amikor nehézségek támadnak. Ilyen nehézség az, amikor teherré válik a szülő, mert már nem ő ad magából nekem, hanem nekem kell adnom magamból neki. Beteg lesz és magatehetetlen, ápolni kell és megosztani vele a fedelet, anyagilag támogatni és társa maradni. És akkor hányan válnak meg könnyű szívvel a szüleiktől másokra bízva vagy magukra hagyva őket! Ilyen nehézség az, amikor önfejűvé és követelőzővé válik a gyerek, mert önállóvá vált, a maga útján akar járni, és nem az én elképzeléseim szerint él. És akkor meghasonlik apa a fiával és anya a lányával, és nem beszélnek többé egymással, és azt se tudják, hol él a nagyvilágban a másik… Ilyen nehézség az, amikor csábítóan színes helyzetben hűnek kell maradni az otthoni szürke férjhez-feleséghez, aki a mindennapok közös igájában felélte önmagát a családért, és „miközben érlelte a termést, lehullt a virág…” És ilyen nehézség az, amikor az addig látszólag szeretetben élő testvérek vagyont örökölnek. Egyszerre sanda irigység és haszonleső bizalmatlanság mérgezi kapcsolatukat, és jogaikat védik, rég kihűlt sérelmeket melegítenek fel, és megátalkodott ellenségekké válnak…

A jézusi igazság az ilyen helyzetekben így hangzik:

Bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki megelégedett a házával, hűséggel kitartott felesége mellett, lemondott az örökség egy jogosan őt illető részéről a testvére javára, áldozatot vállalt a szüleiért és gyermekeit megtartotta szeretetében az Isten országáért, az sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet.

Bizony, a mai világban inkább van szükség arra, hogy az Isten országáért megtagadva magunkat és feláldozva magunkat megőrizzük emberi kapcsolatainkat, mintsem megtagadjuk azokat. 

Igazi szektás jelenség, amikor mesterségesen kiélezik az emberi kapcsolatokat megterhelő családi problémákat, és azokat az Isten országába jutás akadályának tartják. Jézusnak erre a Péternek adott válaszára is hivatkoznak, amikor éket vernek szülők, gyermekek és testvérek közé, ezzel elszakítva őket a legősibb megtartó emberi kapcsolatoktól. Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni! Jézus azt akarja, hogy Isten országa életünk legfontosabb igazsága legyen, aminél még a családi kapcsolatok sem fontosabbak. De épp ez az igazság őriz meg építő és másokat éltető emberi kapcsolatainkban bennünket, amikor már nem a magunk hasznát keressük, hanem a másikét, és annak örülünk, hogy mások gazdagodnak általunk. Így gyűjtünk kincseket a mennyben.

Jézus még hozzáteszi, hogy azok, akik „otthagynak mindent”, és követik őt, vagyis már nem önmaguk körül forog az életük, már ebben a világban sokszorosát kapják annak, amit odaadtak. Ennek az ígéretnek valóságáról mindnyájunknak vannak személyes tapasztalatai – csak észre kell venni ezeket! Többnyire anyagiakat adunk, és lelkieket kapunk, de az ősi és szent emberi tapasztalat szerint: „Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül” (Péld 11,25).

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus! Köszönjük, hogy ismerjük a felszabadító igazságot arról, hogy nem kell féltékenyen és kicsinyesen őrizni önmagunkat, nem kell önzőnek lenni és önmagunkat megvalósítani ahhoz, hogy boldog és teljes legyen az életünk. Segíts nekünk úgy élni, hogy másokat éltessünk; adj bölcsességet és erőt szétosztani magunkat, és mindennél jobban keresni az Isten országát! Add megtapasztalnunk, hogy aki másokat felüdít, maga is felüdül! Ámen.

A szerző evangélikus lelkész