A gyermekkor hangulata

„Életünk végéig tanulunk” – vallja Vass Norbert író, szerkesztő. Az ifjú írógeneráció kiemelkedő alakjával meghatározó gyermekkori emlékekről, a közösségi lét építő fontosságáról, a sport tanításairól, a hit megtartó erejéről, Indiáncseresznye című könyvéről, továbbá történelmi és társadalmi felismerésekről beszélgettünk.

–  Milyen emlékeket őriz a gyermekkorából?

–  Somogy megye szívében, Kaposváron nőttem fel. Csupa szép emléket őrzök, ma is büszke somogyi vagyok. A város szélén, családiházas övezetben laktunk, és gyerekként, egy olyan társaságba kerültem, akikkel öröm volt rácsodálkozni az életre. Gombfociztunk, fára másztunk, lábtengóztunk, bicikliztünk vagy horgászni tanultunk a közeli tavon. Együtt voltunk sokat, megállás nélkül játszottunk, közel kerültünk egymáshoz, és azt hiszem, valamit megtanultunk magunkról is. Azt remélem, ebből a játékosságból és a világ sokszínűségére való rácsodálkozásból a felnőtt életembe is sikerült átmentem ezt-azt.

– A családi légkör is ilyen inspiráló és kiegyensúlyozott volt?

– Egykeként minden szeretet és figyelem rám irányult, amit igyekeztem a tőlem telhető módon meghálálni. Szüleim művészetet kedvelő emberek, így a színház világát már egészen korán felfedeztem. Nagy ajándék, hogy a Csiky Gergely Színház több évtizedes nagy korszakának utolsó éveibe még bepillantást nyerhettem. A gyermekelőadásokban olyan színészeket láttam a színpadon, mint Koltai Róbert, Lázár Kati, Molnár Piroska vagy Znamenák István. A színház mellett a filmek, a zene és az irodalom is természetes módon kúszott be az életembe. Könyvtárba, videótékába, később pedig koncertekre jártunk. A mindennapjaimban ezek mellett meghatározó szerepet töltött be a sport is. Az uszodában kitartásra és küzdésre neveltek, és mély barátságokat is köszönhetek ennek a közegnek. Ahogy a monotonitástűrést, és talán a terhelhetőséget is. A csapattársakhoz, akikkel nap mint nap együtt ugrottunk a medencébe, máig tartó kötelék fűz.

A kaposvári Nagyboldogasszony Katolikus Gimnáziumban letett érettségi után a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsésztudományi Karán folytattam a tanulmányaim, ahol kissé csodabogárnak számíthattam, mikor a könyvek közül időről időre a piliscsabai erdő felé indultam futni. A rendszeres mozgás és a természet ma is ugyanúgy feltölt és kikapcsol, mint az egyetemi évek alatt.

– Mégis hogyan lett az írás a kötelező tananyagon kívül a hivatása?

– A kortárs irodalmi élettel az egyetem alatt ismerkedtem meg. Kaposvári középiskolásként valahogy távolinak tűnt ez a világ. Aztán Vörös István és Lackfi János tanár urak kreatív írás óráin úgy éreztem, valami új és inspiráló közegbe csöppentem. Az ország első kreatív írás kurzusának a hallgatói voltunk, elszántak mindenre, egymást bátorítottuk és őszintén megbeszéltük a tökéletesnek hitt szövegeink hiányosságait is. De ennél is fontosabbnak gondolom, hogy jobbnál jobb olvasmányokat ajánlottak nekünk. Voltaképpen olvasni tanítottak meg bennünket.

– Mitől válik valaki íróvá?

– Számos út létezik. Én például akkor tartom írónak magam, amikor írok. Azt hiszem, egy világra nyitott, olvasott ember, ha megfelelő tehetséggel is megáldották, kitartó munkával képes megírni egy könyvet. Aztán, ha úgy érzi, van még mit mondani, ami másoknak is érdekes, segít, akkor újból leülhet a gép elé. Az íróvá válás – azt hiszem – sosem fejeződik be igazán, egy olyasféle úthoz hasonlít inkább, amelynek nehéz megtalálni az ideális sebességét. Egy olyan utazáshoz, amely, ha olykor megpihenhetünk is, hiszen szétnézni és a körülöttünk élő emberekre, a körülöttünk zajló folyamatokra figyelni legalább olyan fontos, mint szembesülni a fehér lap rémével, mindig bekapcsolt üzemmódban kell lennünk. Szerintem sosem mondhatjuk ki, hogy végleg megérkeztünk, olykor mégis jó érzés egy-egy szöveg végére kitenni a pontot.

– A felismerések és tapasztalatok elengedhetetlenek?

– Igen, persze. Egyetemi ösztöndíjasként, fél évet éltem Kolozsváron. Tudatos választás volt, szerettem volna megérteni valamit az ottani életből, közelebb kerülni a kolozsváriakhoz. Szerencsés vagyok, mert fontos barátságok és közösségi élmények kötnek ehhez a csodálatos multikulturális városhoz. Felszabadító volt felismerni és átélni, hogy más szellemű oktatás is lehet hatékony, hogy más színházi vagy képzőművészeti nyelv is lehet érvényes és otthonos. Hogy mennyire gyümölcsöző, ha kizökkenünk a megszokottá vált rutinok közül, hogy mennyivel színesebb az élénk színűre mázolt sztereotípiák mögött rejtőző világ. Az ott töltött hónapokban megtapasztaltam és talán meg is értettem valamit a város és a térség szövevényes viszonyaiból, ahogy láttam azt is, hogy a mi nemzedékünk talán képes lehet kibeszélni a levegőt mérgező tabukat és traumákat, és közös múltfeldolgozásba fogni, aztán együtt, a másik értékeinek felismerésével építeni hidakat egymás felé.

– Hol kezdődött a szakmai pályafutása?

– Odahaza, a Kapos Televízióban. A diploma megszerzését követően kerültem oda, és az ott töltött szűk év alatt lehetőségem nyílt tapasztalt kollégáktól lesni el a szakma fogásait. Tévésként sikerült más aspektusból megismerni a szülővárosomat, részt venni az örömeiben és osztozni a nehézségeiben, meglátni a hiányait és még inkább megszeretni az erényeit. Ezután a doktori iskola miatt ismét a fővárosba költöztem, s bár azóta itt élek és dolgozom, igyekszem megtartani a somogyi kötődést. Nagy öröm nekem, hogy a Képírás című online folyóiratnak például, mely erős regionális identitással bír, szerkesztőbizottsági tagja lehetek. A másik somogyi szál a SiópArt folyóirat, mely Siófokon jelenik meg, és aminek az egyik szerkesztője vagyok. 2019-ben Totth Benedek barátomtól kaptam ezt a megtisztelő felkérést, akivel az uszoda világából ismertük egymást, de csak látásból. Sok évvel később, amikor Benedek első, Holtverseny című regényéről kritikát írtam, azzal kezdtem a szöveget, hogy alighanem teljesen atipikus olvasója vagyok ennek a könyvnek, hiszen jól ismerem a helyszínéül szolgáló várost és a klórgőzös uszodát. Nincsenek véletlenek. Hiszem viszont, hogy előfordulnak sorsfordító találkozások, s olyan emberek úsznak olykor mellettünk, akikkel aztán a medence partján is találkoznunk kell, és akikre azután mindig számíthatunk.

– Első könyve Indiáncseresznye címmel 2019-ben jelent meg. E novelláskötetben gyermekkorát, s annak élményeit idézi fel, a kilencvenes évek krónikájával egybefűzve. Miért tartotta fontosnak, hogy ezzel, a rendszerváltás utáni múltidézéssel mutatkozzon be mint író?

– Azt szokták mondani, hogy az első könyv, az „így jöttem” kötet. Úgy éreztem, a legszemélyesebb bemutatkozás számomra a gyermekkorom felidézése lehet. Így született meg az Indiáncseresznye, mely egy kisvárosi gyermekkort mutat be. Azt hiszem, az enyémhez nagyon hasonlót, de a novelláknak talán sikerül megragadnia a korból is valami tipikusat. Olyat, ami az én iskolás években szerzett tapasztalataimon túlmutat. A kilencvenes évek markáns tárgyi világa és esztétikuma jelentette számomra a kiindulópontot. Gondolok itt az öltözködésre, a fröccsöntött műanyagból készített játékokra vagy a ma már megmosolyogtatónak ható frizurákra. Érdekes volt húsz év távlatából átgondolni, mit közvetített felénk, és mit rejtett el előlünk ez a tárgyi környezet, ez a különös divat. Egy mai fiatal számára szinte történelem előttinek hatnak a korszak médiális viszonyai is. A kötött rendű televízióműsorok, a VHS-kazetták, a félszobányi, kattogó számítógépek, a floppy-lemezek, az, hogy nem rendelkeztünk internettel, nem volt mobiltelefonunk és más okos eszközünk sem, amik nélkül most, 2022-ben szinte elképzelhetetlen felnőni. Hihetetlen lehetőségek lettek és egyszersmind elképesztő veszélyek is felütötték a fejüket azzal, hogy a rendszerváltozás során összeomlott egy gigantikusra hízott és addigra meglehetősen rozogává váló építmény, a Kádár-korszak, aminek az örökségét azt hiszem, azóta is magunkban cipeljük. A személyes kötődésen túl amiatt is izgalmasnak véltem tehát, hogy ezekről a zavaros évekről írjak, amelyek során hamar elkallódott a hirtelenjött eufória, mert a kilencvenes évek mégiscsak fontos cezúrát jelentettek. Persze nem közgazdászként vagy a politikai elemző szemével vizsgálom ezekben az írásokban a szóban forgó időszakot, hanem a gyermekelbeszélő romlatlan látását kérve kölcsön.

– Egy mű születésénél hogyan zajlik az alkotófolyamat?

– Az írás magányos műfaj, az ember hosszú órákon, napokon, heteken keresztül csak ül a monitor előtt, ezért néha olyan közel kerül a saját szövegéhez, annyira megkedveli azt, hogy nem veszi észre a hibáit. Ez a szálka és a gerenda tipikus esete. Ezért nagyon jó, ha van egy külső szem, aki alaposan végigolvassa a novellákat és kíméletlenül felhívja a figyelmet a hiányosságokra. Hogy miként születik egy mű? Azt hiszem úgy, hogy az ember figyel, jön-megy a hétköznapokban, és bizonyos helyzetek megragadják, megérintik találkozások, beszélgetések. Ezek elkezdenek érlelődni, s egyszer csak eljön a pillanat, mikor összeáll a sok kis mozaikdarab. Akkor már „csak” le kell írni. Olyankor tapasztalatom szerint előfordulnak kegyelmi pillanatok – valahogy összerendeződnek a mondatok, mélyülnek, többet mondanak, mint mi, akik lejegyezzük őket, valaha is sejtettük volna. Ilyenkor úgy érezhetjük, mintha fentről érkezne a segítség.

– Szavaiból érződik, hogy a hit alappillér az életében…

– Ha olykor meg is inog ez a pillér, igyekszem magamban tudatosítani, hogy szilárd az anyaga. Középiskolásként Varga László, jelenlegi kaposvári megyéspüspök hittanóráira jártam, akinek karizmatikus személyisége megkapó volt, még ha a szentmise-látogatás kötelező jellegét, a liturgia szigorát nehezen is fogadja egy kamasz. Az egyetemi éveim alatt Piliscsabán, azt hiszem, személyesebb lett a hitem. A kollégiumban, ahol laktam, lazarista atyák tartották a miséket. Más volt saját elhatározásból részt venni ezeken, mint középiskolásként, ahol órarendi penzumnak tettünk eleget a misehallgatással. Itt, Budapesten Bellovics Gábor jezsuita szerzetes atya miséit látogatom szívesen. A prédikációi gyakran segítséget jelentenek, irányt mutatnak a hétköznapok útvesztőiben.

– Mi az, ami a leginkább foglalkoztatja most, 2022-ben?

– Az Indiáncseresznye című kötetem, a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában jelent meg, s általa egy összetartó és fejlődni vágyó társaságba kerültem. Szeretnék visszaadni valamit a felém irányuló érdeklődésből, és szeretném az utánam érkezők irodalmi munkásságát terelgetni és segíteni. Jelenleg a Szépirodalmi Figyelő és a SZIFONline munkatársaként induló szerzők szövegeit és köteteit is szerkesztem, tavaly pedig útjára bocsátottuk a Vándorló írólabor című, vidéki és határon túli városokra koncentráló tehetségkutató sorozatunkat, amelynek keretében műhelyezni hívjuk a kötet előtt álló írókat, költőket. Emellett a Hangfoglaló Programban tevékenykedem, aminek a könnyűzenei örökség megőrzéséért dolgozó alprogramját vezetem. Konferenciák és pódiumbeszélgetések szervezése mellett életútinterjúkat készítünk azokkal a zenészekkel és háttéremberekkel, akik részesei és letéteményesei voltak a Kádár-korszak könnyűzenei kultúrájának. Ennek a még csupán részben feltárt, roppant szerteágazó történetnek a morzsáit igyekszünk összegyűjteni. Már közel száz interjút készítettünk a munkatársaimmal. Roppant izgalmas megfigyelni, hogy az elmesélt karriertörténeteken túl szinte mindegyik életútban fellelhetők a 20. századi magyar történelem fordulópontjai, az újrakezdés vágya a világháború borzalmai után, 1956 élménye, aztán az azt követő hallgatás és apátia, továbbá a Kádár-korszak működési mechanizmusáról is mesélnek ezek a nagyon különféle életutak.

– A múltat megismerve érthetjük csak meg a jelenünket?

– Igen. Mindig is foglalkoztatott, hogy választásaink, döntéseink, zsigeri reakcióink honnan származhatnak. A II. világháborútól a rendszerváltozásig tartó bő negyven év mély nyomot hagyott a magyar társadalomban. Persze ugyanilyen fontosak a családunk rejtett mintázatai is. Azt remélem, hogy az imént említett interjúk húsz–harminc év múlva olyan forrásanyagokká válnak, mely nem pusztán tényeket rögzít – azokkal az érzelemmel bolondított emlékezet amúgy is, óhatatlanul hadilábon áll – hanem gondolkodási mintázatokat. Hisz, ki tudja, talán a harag nélkül való visszanézés is előbbre vihet.

Lonkay Márta

2022-01-23