A harmadik lelki lakás

„Valami még hiányzik neked…” (Mk 10,21)
Ha kitartunk az első két lelki lakás küzdelmeiben, és rendszeresen adunk az időnkből Istennek, hogy velünk lehessen, akkor erős alapot vetünk a jóban a kegyelem segítségével. Kerüljük a bűnre és a szétszórtságra vezető alkalmakat, tudatosan tegyük a jót, időnket jól használjuk fel és rendezett lesz mind a házunk tája, mind mi magunk Isten végtelen irgalmából. Így beléptünk belső várkastélyunk harmadik lelki lakásába.
Azt gondolhatnánk, hogy ez a végállomás. Szent Teréz szerint viszont még ekkor is hiányzik valami, amiért nem állhatunk meg belső munkánkkal a kegyelemre támaszkodva. Az evangéliumi gazdag ifjút állítja a harmadik lakásban élők elé, aki betartotta a törvényt, de nem volt benne elég szeretet ahhoz, hogy mindent odaajándékozzon Jézusnak. „Így hát közületek, aki nem mond le mindenéről, amije csak van, nem lehet a tanítványom” (Lk 14,33). A tanítványság minden keresztényre vonatkozik, bármilyen életállapotban él is. A „mindent elhagyásnál” gondoljunk mindarra, ami fogva tart, rabságba vet bennünket. Ez bármi lehet. Szent Teréz példaként hozza azt a tehetős, jó keresztény embert, akinek bőven van mit aprítania a tejbe, adakozik is a szegényeknek, de amikor egy kisebb kár éri, amitől még jócskán van miből élnie, nagy nyugtalanság vesz rajta erőt. Ha pedig a becsületébe gázolnak, ugyancsak felborul a lelki békéje, és kapkod fűhöz-fához, hogy igazolja magát.
Az Úr a harmadik lakásban élőket időnként meglátogatja kellemetlen, sőt kínos helyzetekkel, melyekben szembesülhetnek önmagukkal, mennyire híján vannak a valódi alázatnak. Saját érzékenységüktől szenvednek, mert nem tudják elviselni a mások előtti megszégyenülést. Ha viszont jól veszik a leckét, és az fáj nekik, hogy még mindig nem tudják követni a szegény és alázatos Krisztust, mert még mindig érzékenyek megbecsültségükre, és kérik Isten irgalmát, akkor jól élnek a harmadik lakásban, és a negyedik küszöbén állnak. Ám ha ezzel ellentétben még érdemszerzőnek is gondolják az önérzetükre való hivatkozással történő szenvedést, és ily módon mártírt kreálnak magukból, akkor lehet, hogy életük végéig ebben a lakásban maradnak.
Szent Teréz szerint a gyógyír sebeinkre az alázat, vagyis ha Krisztus iránti szeretetből, elismerve tökéletlenségünket, magunkhoz öleljük a mások előtti megalázódás helyzeteit. A gyógyulás feltétele, hogy elismerjük: gyógyításra szorulunk. Ameddig bezárkózunk tökéletességünk fellegvárába, addig Isten sem fér hozzánk, mert tiszteletben tartja szabad akaratunkat. Újabb és újabb helyzeteket enged meg, hogy megpróbáljon kimozdítani bennünket megszokott „magaslatunkról”, de ha kitartunk az önmagunk körüli forgásban, ő vár, ameddig nem leszünk hajlandóak szembesülni saját valóságunkkal.
Mitől szenvedünk a harmadik lakásban? Attól, hogy nem hagytuk el önmagunkat, és meg vagyunk terhelve földi nyomorúságunkkal (vö. BV 3.2.9). Egónk áll a középpontban, bármennyire is a „tökéletes” keresztények életét éljük. (Hiszen itt szándékosan még bocsánatos bűnt sem követ el az ember – írja szentünk.) Tanácsa szerint jó lenne, ha az itt élők „növekednének az engedelmességre való készségben. És, még ha nem is lennének szerzetesek, nagyszerű dolog lenne, ha volna, akihez fordulhatnának – ahogy sokan teszik –, hogy semmiben se a maguk akaratát kövessék, mert rendszerint ez az, amivel kárt okozunk magunknak. De (…) olyanhoz, aki már nagyon elszakadt a világ dolgaitól…” (BV 3.2.12). A saját akaratról való lemondásban rendszerint mások segítenek minket, amennyiben erre lehetőséget kapunk általuk. Miért van szükség erre? Azért, mert Krisztust akarjuk követni, aki az Atya akaratában él: „vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te” (Mk 14,36). A valódi szeretetre csak így juthatunk el a kegyelem segítségével, mert ekkor már nem önző énünk áll a középpontban (bármennyire is jó ügyek érdekében akarnánk érvényesíteni akaratunkat), hanem Isten, akinek ily módon megengedjük, hogy cselekedjék bennünk és általunk.
„…adódnak kicsi dolgok (…), amiben nagyon is kipróbálhatjátok és megérthetitek, hogy urai vagytok-e szenvedélyeiteknek. És higgyetek nekem, nem az a kérdés, szerzetesi ruhát viseltek-e vagy sem, hanem hogy törekszünk-e az erények gyakorlására, és arra, hogy akaratunkat mindenben Istennek rendeljük alá, hogy az-e az életünk rendje, amit Ő Felsége rendel róla, és hogy ne azt akarjuk, hogy Ő teljesítse a mi akaratunkat, hanem mi az Övét. És ha még nem jutottunk volna el idáig, akkor (…) alázatosság, mert ez a gyógyír sebeinkre. Mert ha ez [az alázatosság] igazán megvan, akkor, ha késik is, de eljön a felcser, aki maga Isten, hogy meggyógyítson bennünket” (BV 3.2.6).
Szent Teréz kéri a harmadik lakásban élőket, hogy egyelőre ne próbáljanak másokat „téríteni”, hanem saját magukra ügyeljenek, mert még nem elég erősek az erényekben és nem gyakorlottak a szenvedésben. Azok erősödtek meg a jóban, azok állnak már szilárdan, akik gyakorlottak a szenvedésben, „akik ismerik a világ viharait, hogy milyen kevéssé kell félni tőlük vagy kívánni örömeiket” (BV 3.2.12). Ők már a későbbi lakásokban élnek.
Kéri tőlünk szentünk, hogy kerüljük a mások fölötti ítélkezést, még gondolatban is. Könnyen lehet, hogy amit mi hiányosságnak látunk, az Isten előtt erény. (Itt nem a nyilvánvaló bűnökről van szó, ahol a bűnt elítéljük, a bűnöst nem.) Tekintsünk saját hiányosságainkra, és hagyjuk a másokét – tanácsolja Szent Teréz.
A harmadik lakásban élők teendője, hogy szeretetből végezzenek jócselekedeteket, dicsőítsék Istent és örüljenek jóságának. Öleljék magukhoz a hétköznapokban adódó megalázó helyzeteket, amikor mások előtt is fény derül tökéletlenségükre. Adjanak hálát ezekért, még akkor is, ha fájnak, mert ezáltal gyógyít az Úr. Ne ítéljenek meg másokat még kis dolgokban sem, mert egyedül Isten tud és lát mindent.
Johanna-Andrea nővér
Kapcsolódó írások
Mindent azért teremtett, hogy legyen...
2021-08-24