JEL újság

A Hármashatár hídja

Simeoni, Laura2020.02.01

A Sile forrásvidékének erdeit és mocsarait lakó varázslatos lények közül senki sem akarta elhinni a történteket: még sosem láttak dühödten civakodó manókat. Ki ne tudná, hogy a piros sapkás apró népség nem híve az erőszaknak. Hosszú életük során bölcsen, udvariasan, kedves szavakkal és érzelmesen fejezik ki magukat.

 

Másról sem esett szó most a Hármashatár hídja közeli nyírfaligetben. Kócsagok és rigók, vörösbegyek és cinkék tollászkodás közben izgatottan csivitelve mesélték a legfrissebb híreket barátaiknak,  a nyulaknak, sündisznóknak, egereknek. A madarak saját szemükkel látták, amint a manók a malmokban feldöntik a lisztes zsákokat, hajba kapnak és durván sértegetik egymást. Manókat, akik üvöltöztek és ijesztgették a  kisgyermekeket.

– Hihetetlen! Mi történhetett?! Fenekestül felfordult a világ? – kérdezgették egymás közt az erdei állatok, értetlenül állva a manók furcsa viselkedése előtt.

A  háborúskodó manók két, egymással rokon családhoz húztak, melyek régóta birtokolták már a Sile folyó mentén épült malmaikat. A Fehér manók pártolta család a folyó bal partján, Ospedaletto irányában, egy hófehér malomban élt. A Vörös manók támogatta família délebbre, a jobb parton, Badoere irányában lakott. A fehér malom a hídon innen emelkedett, a másik, a vörös a hídon túl, melyet a helybéliek csak Hármashatár hídnak neveztek, mert Ospedaletto, Badoere di Morgano és Levada találkozásánál ívelte át a folyót.

Az élet nem volt mindig ilyen bonyolult. Amikor még a két malom egyazon tulajdonoshoz tartozott, béke uralkodott mindenütt. A  manók már megfeledkeztek róla, de az erdő állatai nem. Hajdan a madarak minden reggel boldogan énekeltek, mert mindig akadt néhány búzaszem,  vagy a molnárné szórt le az ablakból kenyérmorzsát, miközben két gyermeke vidáman játszott az erdőbe vezető ösvényen. A fekete foltos fejű, kerek sárga hasú cinkék kedvtelve nézegették a kis lurkókat a folyó felé nyújtózkodó vaskos égerfa ágainak magasából.

 Kora reggel a molnárházból mindig kijött egy ember. Nem a molnár, hanem egy munkás, aki előhozta a szekeret és megkezdte lassú,  környékbeli útját, hogy összegyűjtse a családok bezsákolt búzáját, melyet a mocsártól sok fáradsággal  elhódított mezőkön termeltek. Az embert Lorenzónak hívták, keményen, megállás nélkül dolgozott. Elszállította a búzát a malomba, majd visszavitte a már liszttel tel zsákokat. Örökös körforgásban, mely arra késztette a vidéket átszelő madarakat, hogy kövessék a szekér útját és figyelmesen lessék, nem hull-e véletlenül gabonaszem a kerekek nyomában. Egyszer-egyszer Lorenzo magával vitte a molnár gyermekeit, akik a zsákok tetején valóságos királynak érezték magukat, és tölgyfaágakat mint jogart markolva, széles mosollyal köszöntötték az útjukba kerülő embereket. Ezek voltak a szép idők! – gondolta egy február elejei napon a jó Lorenzo.

Sok év telt el szerencsés csillagzat alatt. A gyermekek felnőttek. Apjuk egy napon, hét nap és hét éj kínzóan magas láza után örökre elhagyta őket. Talán a nagy fájdalom volt, ami a lelkeket hirtelen feldúlta. Az öreg Lorenzo nem talált magyarázatot, sőt még a mama sem értette, magára maradva, miért perlekedik folytonosan a két fia. Semmiben sem értettek egyet, s ahogy telt az idő, úgy vált az otthon légköre egyre elviselhetetlenebbé, végezetül ragályossá, akár egy veszedelmes betegség.

Bizonyára így esett, hiszen ekkor vette kezdetét a manók megmagyarázhatatlan civódása is, akik korábban mindig a molnár családjának segítségére siettek nehéz munkájukban. Amikor leszállt az est és mindenki aludt, a manók előbújtak rejtekükből, a konyhában a fazekak mögül, az ágyak alól, a fehérneműs szekrényből, hogy befejezzék a félbe maradt teendőket: a Fehér manók kiteregették a ruhát, amelyet a molnárné épp kimosott, míg a Vörös manók a molnár által a garatban felejtett utolsó marok búzát őrölték meg. Semmi sem veszett kárba az öreg molnár életében és a manók seregei is élvezték a békét.

De amikor a két testvér viszálykodni kezdett, minden rövidesen romlásnak indult. A munkát megosztották ugyan, de a két malomkerék közti zsilip, amely a vizet szabályozta, balszerencséjükre eltörött; a hídtól nem messze lévő halas medence, melynek kifogott angolnáiból a molnárné időnként paradicsommal és  fűszerekkel elkészített egyet-egyet, tönkrement.

A híddal összekötött két malom két hadban álló nemzet erődítményeként nézett farkasszemet. A fehérből a vörösbe, a vörösből a fehérbe járni egy idő után lehetetlenné vált. Amikor az idős anya is meghalt, a  temetést követő napon a két békétlenkedő testvér igyekezett végképp megosztozni a javakon és a munkán. A manók pedig utánozták őket. Csak az öreg fuvaros, Lorenzo maradt hűséges mindkettőjükhöz. Legalábbis törekedett, naponta szállítva a zsákokat a fehér malomból és a vörös malomból. Hasztalan próbálta  visszaidézni, ami az élénk, de kedves lurkókra emlékeztette. Mivé lettek a valamikori kedves gyermekek…? Ezen a reggelen nagyon hideg volt, az ég havazással fenyegetett. Lorenzo borzongott, de megígérte a két testvérnek, hogy bejárják a malmok menti mezőket, megbeszélni a parasztokkal a jövő évi termés ügyét. – Megosztoztunk a malmokon, most elosztjuk a családokat és a fuvarokat! – kiabálta egymásnak a két testvér előző este, nem bízva már saját magukban sem. Elhatározták, hogy nem várnak tavaszig, hanem a fagy, a jég és a hó ellenére dűlőre viszik az ügyet.

A ló megdöbbenve nézte őket, miközben lökdösődve  helyet foglaltak a teljesen üres kocsiban. A manók hallották a kiáltozást és nyomban felpattantak. Nemrég tértek aludni, miután egész éjjel veszekedtek, de mikor meglátták az induló szekeret a két molnárral, előbújtak rejtekükből és a kocsihoz futottak. Átbucskáztak a fonott kosár alatt, melyet az öreg Lorenzo tett a ládába egy darabka kenyérrel és egy üveg borral. Különös volt látni, hová indulnak a molnárok a korai, jéghideg reggelen. A kocsis elindult az Ospedalettóba vezető egyenes úton, azután jobbra fordult Morgano irányába, hogy egy pillantást vessen az Alberai Madonnára. Ez a templom, mely most a Villanova di Istrana-i plébániához  tartozik,  annak emlékére épült, hogy a Szent Szűz egy magas nyárfa mellett megjelent egy kislánynak. Kedves volt a hely, mert a Madonna Lorenzo szülőföldje, Ospedaletto patrónája volt, és épp e napon, február 2-án ülték a Szűz tisztulásának ünnepét. Gyertyaszentelő Boldogasszony napján minden családban fényeket gyújtottak, hírül adva a tél közelgő végét. Lorenzo sokszor imádkozott Máriá hoz, amikor szekerével áthaladt ezen a gyakorta földrengéses, vízzel átitatott, kiszámíthatatlan területen. Egy kései estén bizonyosan az Alberai Madonna mentette meg: a mocsárból egy tűzgolyó vöröslött elő, amely halálra rémítette. Hol kigyúlt, hol elaludt, sűrű gőzben, fröcskölve, cikcakkban haladt az ösvényen, mint Mazzariol, a zsivány manó. Ám e különös fény még ijesztőbb volt, nem lévén emberi alakja. Lorenzo a Madonnához fohászkodott, mire a rejtélyes fény egy csapásra eltűnt.

A két testvér mégsem volt elég óvatos, amikor ezt a templom mellett vezető megszentelt utat választotta. Miközben végeérhetetlenül civódtak, a kocsi egyik oldala veszedelmesen megdőlt. A ló megcsúszott egy jeges kövön, és úgy látszott, mindnyájan a néhány  méterre tátongó vizesárokban végzik.

A zűrzavarban a kocsi ide-oda csapódott és a manók kirepültek a kosárból. – Ó, anyám, micsoda szörnyűség! – jajdultak fel szinte egyszerre. – Valamit tennünk kell! Szemüket kinyitva azonban megpillantották a Madonna  szobrát, amely épp rájuk mosolygott, és ebből a manóész azonnal megértette, hogy már semmi baj nem  érheti őket.

A manók kicsik, de annál erősebbek. Együttesen tolva a  szekeret, megakadályozták, hogy a mély gödörbe csússzon. A cinkék, közelről követve az eseményeket, a lovak körül repdesve nyugtató szavakkal csendesítették  le a hőkölő állatokat.

A szekér és a benne ülők megmenekültek. Lorenzo az ijedségtől még sápadt két testvér felé fordult. Ösztönösen megölelték egymást és már másként néztek egymásra. Lorenzo megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Bizonyára az Alberai Madonna csodája segítette a kicsiny manókat, hogy a  Hármashatár hídja vidékét ismét a béke uralja.

Laura Simeoni


(Laura Simeoni: Mesék és legendák a Sile folyóról című könyvéből. Santi Quaranta Kiadó, 2006. Fordította: Karner András)

 

 

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

A taxis meg az öregasszony

Későre járt. A naphosszi száguldozás után ugyancsak fáradt volt. Arra gondolt, hazamegy. Ám mielőtt elindult volna, a központból megcsörrent a szolgálati telefon.

Sztárpapok

Szociológusok szerint a „sztársztorik” túlmutatnak a filmeken és azt tükrözik, hogy a nemiség, a fiatalság, a politika és a divat miképpen formálják mindennapi kultúránkat. Ma már nemcsak filmsztárokról beszélünk, hanem sztárépítészekről, sőt sztárséfekről is. Alberoni találóan állapította meg, hogy a sztárok ugyan nem tartoznak az uralkodó elithez, de hatalmuk van felettünk fellépésük ereje által.

Szent „fertőzöttségben”

Üde színfoltja volt az őszelőnek, amikor K. Várnagy Márta kaposfüredi magángalériájában megnyílt Kling József szobrászművész Főhajtás a mesterek előtt című kiállítása. Mintegy két tucat kisplasztika állít emléket a művészelődöknek, akik szellemiségükkel örökre fogó tintaként írták be magukat a világ művészettörténetébe.
2016–2023 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!