A Hármashatár hídja

A Sile forrásvidékének erdeit és mocsarait lakó varázslatos lények közül senki sem akarta elhinni a történteket: még sosem láttak dühödten civakodó manókat. Ki ne tudná, hogy a piros sapkás apró népség nem híve az erőszaknak. Hosszú életük során bölcsen, udvariasan, kedves szavakkal és érzelmesen fejezik ki magukat.

Másról sem esett szó most a Hármashatár hídja közeli nyírfaligetben. Kócsagok és rigók, vörösbegyek és cinkék tollászkodás közben izgatottan csivitelve mesélték a legfrissebb híreket barátaiknak,  a nyulaknak, sündisznóknak, egereknek. A madarak saját szemükkel látták, amint a manók a malmokban feldöntik a lisztes zsákokat, hajba kapnak és durván sértegetik egymást. Manókat, akik üvöltöztek és ijesztgették a  kisgyermekeket.

– Hihetetlen! Mi történhetett?! Fenekestül felfordult a világ? – kérdezgették egymás közt az erdei állatok, értetlenül állva a manók furcsa viselkedése előtt.

A  háborúskodó manók két, egymással rokon családhoz húztak, melyek régóta birtokolták már a Sile folyó mentén épült malmaikat. A Fehér manók pártolta család a folyó bal partján, Ospedaletto irányában, egy hófehér malomban élt. A Vörös manók támogatta família délebbre, a jobb parton, Badoere irányában lakott. A fehér malom a hídon innen emelkedett, a másik, a vörös a hídon túl, melyet a helybéliek csak Hármashatár hídnak neveztek, mert Ospedaletto, Badoere di Morgano és Levada találkozásánál ívelte át a folyót.

Az élet nem volt mindig ilyen bonyolult. Amikor még a két malom egyazon tulajdonoshoz tartozott, béke uralkodott mindenütt. A  manók már megfeledkeztek róla, de az erdő állatai nem. Hajdan a madarak minden reggel boldogan énekeltek, mert mindig akadt néhány búzaszem,  vagy a molnárné szórt le az ablakból kenyérmorzsát, miközben két gyermeke vidáman játszott az erdőbe vezető ösvényen. A fekete foltos fejű, kerek sárga hasú cinkék kedvtelve nézegették a kis lurkókat a folyó felé nyújtózkodó vaskos égerfa ágainak magasából.

 Kora reggel a molnárházból mindig kijött egy ember. Nem a molnár, hanem egy munkás, aki előhozta a szekeret és megkezdte lassú,  környékbeli útját, hogy összegyűjtse a családok bezsákolt búzáját, melyet a mocsártól sok fáradsággal  elhódított mezőkön termeltek. Az embert Lorenzónak hívták, keményen, megállás nélkül dolgozott. Elszállította a búzát a malomba, majd visszavitte a már liszttel tel zsákokat. Örökös körforgásban, mely arra késztette a vidéket átszelő madarakat, hogy kövessék a szekér útját és figyelmesen lessék, nem hull-e véletlenül gabonaszem a kerekek nyomában. Egyszer-egyszer Lorenzo magával vitte a molnár gyermekeit, akik a zsákok tetején valóságos királynak érezték magukat, és tölgyfaágakat mint jogart markolva, széles mosollyal köszöntötték az útjukba kerülő embereket. Ezek voltak a szép idők! – gondolta egy február elejei napon a jó Lorenzo.

Sok év telt el szerencsés csillagzat alatt. A gyermekek felnőttek. Apjuk egy napon, hét nap és hét éj kínzóan magas láza után örökre elhagyta őket. Talán a nagy fájdalom volt, ami a lelkeket hirtelen feldúlta. Az öreg Lorenzo nem talált magyarázatot, sőt még a mama sem értette, magára maradva, miért perlekedik folytonosan a két fia. Semmiben sem értettek egyet, s ahogy telt az idő, úgy vált az otthon légköre egyre elviselhetetlenebbé, végezetül ragályossá, akár egy veszedelmes betegség.

Bizonyára így esett, hiszen ekkor vette kezdetét a manók megmagyarázhatatlan civódása is, akik korábban mindig a molnár családjának segítségére siettek nehéz munkájukban. Amikor leszállt az est és mindenki aludt, a manók előbújtak rejtekükből, a konyhában a fazekak mögül, az ágyak alól, a fehérneműs szekrényből, hogy befejezzék a félbe maradt teendőket: a Fehér manók kiteregették a ruhát, amelyet a molnárné épp kimosott, míg a Vörös manók a molnár által a garatban felejtett utolsó marok búzát őrölték meg. Semmi sem veszett kárba az öreg molnár életében és a manók seregei is élvezték a békét.

De amikor a két testvér viszálykodni kezdett, minden rövidesen romlásnak indult. A munkát megosztották ugyan, de a két malomkerék közti zsilip, amely a vizet szabályozta, balszerencséjükre eltörött; a hídtól nem messze lévő halas medence, melynek kifogott angolnáiból a molnárné időnként paradicsommal és  fűszerekkel elkészített egyet-egyet, tönkrement.

A híddal összekötött két malom két hadban álló nemzet erődítményeként nézett farkasszemet. A fehérből a vörösbe, a vörösből a fehérbe járni egy idő után lehetetlenné vált. Amikor az idős anya is meghalt, a  temetést követő napon a két békétlenkedő testvér igyekezett végképp megosztozni a javakon és a munkán. A manók pedig utánozták őket. Csak az öreg fuvaros, Lorenzo maradt hűséges mindkettőjükhöz. Legalábbis törekedett, naponta szállítva a zsákokat a fehér malomból és a vörös malomból. Hasztalan próbálta  visszaidézni, ami az élénk, de kedves lurkókra emlékeztette. Mivé lettek a valamikori kedves gyermekek…? Ezen a reggelen nagyon hideg volt, az ég havazással fenyegetett. Lorenzo borzongott, de megígérte a két testvérnek, hogy bejárják a malmok menti mezőket, megbeszélni a parasztokkal a jövő évi termés ügyét. – Megosztoztunk a malmokon, most elosztjuk a családokat és a fuvarokat! – kiabálta egymásnak a két testvér előző este, nem bízva már saját magukban sem. Elhatározták, hogy nem várnak tavaszig, hanem a fagy, a jég és a hó ellenére dűlőre viszik az ügyet.

A ló megdöbbenve nézte őket, miközben lökdösődve  helyet foglaltak a teljesen üres kocsiban. A manók hallották a kiáltozást és nyomban felpattantak. Nemrég tértek aludni, miután egész éjjel veszekedtek, de mikor meglátták az induló szekeret a két molnárral, előbújtak rejtekükből és a kocsihoz futottak. Átbucskáztak a fonott kosár alatt, melyet az öreg Lorenzo tett a ládába egy darabka kenyérrel és egy üveg borral. Különös volt látni, hová indulnak a molnárok a korai, jéghideg reggelen. A kocsis elindult az Ospedalettóba vezető egyenes úton, azután jobbra fordult Morgano irányába, hogy egy pillantást vessen az Alberai Madonnára. Ez a templom, mely most a Villanova di Istrana-i plébániához  tartozik,  annak emlékére épült, hogy a Szent Szűz egy magas nyárfa mellett megjelent egy kislánynak. Kedves volt a hely, mert a Madonna Lorenzo szülőföldje, Ospedaletto patrónája volt, és épp e napon, február 2-án ülték a Szűz tisztulásának ünnepét. Gyertyaszentelő Boldogasszony napján minden családban fényeket gyújtottak, hírül adva a tél közelgő végét. Lorenzo sokszor imádkozott Máriá hoz, amikor szekerével áthaladt ezen a gyakorta földrengéses, vízzel átitatott, kiszámíthatatlan területen. Egy kései estén bizonyosan az Alberai Madonna mentette meg: a mocsárból egy tűzgolyó vöröslött elő, amely halálra rémítette. Hol kigyúlt, hol elaludt, sűrű gőzben, fröcskölve, cikcakkban haladt az ösvényen, mint Mazzariol, a zsivány manó. Ám e különös fény még ijesztőbb volt, nem lévén emberi alakja. Lorenzo a Madonnához fohászkodott, mire a rejtélyes fény egy csapásra eltűnt.

A két testvér mégsem volt elég óvatos, amikor ezt a templom mellett vezető megszentelt utat választotta. Miközben végeérhetetlenül civódtak, a kocsi egyik oldala veszedelmesen megdőlt. A ló megcsúszott egy jeges kövön, és úgy látszott, mindnyájan a néhány  méterre tátongó vizesárokban végzik.

A zűrzavarban a kocsi ide-oda csapódott és a manók kirepültek a kosárból. – Ó, anyám, micsoda szörnyűség! – jajdultak fel szinte egyszerre. – Valamit tennünk kell! Szemüket kinyitva azonban megpillantották a Madonna  szobrát, amely épp rájuk mosolygott, és ebből a manóész azonnal megértette, hogy már semmi baj nem  érheti őket.

A manók kicsik, de annál erősebbek. Együttesen tolva a  szekeret, megakadályozták, hogy a mély gödörbe csússzon. A cinkék, közelről követve az eseményeket, a lovak körül repdesve nyugtató szavakkal csendesítették  le a hőkölő állatokat.

A szekér és a benne ülők megmenekültek. Lorenzo az ijedségtől még sápadt két testvér felé fordult. Ösztönösen megölelték egymást és már másként néztek egymásra. Lorenzo megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Bizonyára az Alberai Madonna csodája segítette a kicsiny manókat, hogy a  Hármashatár hídja vidékét ismét a béke uralja.

Laura Simeoni

(Laura Simeoni: Mesék és legendák a Sile folyóról című könyvéből. Santi Quaranta Kiadó, 2006. Fordította: Karner András)