A hit egysége

A legtöbb keresztény minden vasárnap a templomban elmondja a Hiszekegy imádságot, de talán eszébe sem jut, hogy ez a hitvallás egy, a napokban éppen 1700. évfordulóját ünneplő zsinaton született. A korszak, amely otthont adott az I. Egyetemes Zsinatnak, szentek és eretnekek vitáinak, az ókori civilizáció vízválasztója volt – és ha elfogadjuk ezt a képet, akkor a zsinatban mai egyházunk egyik alapkövét, vagy inkább hitünk egyik tartópillérét kell látnunk. Hiszen olyan útmutatót hagyott örökségül nemcsak a keresztény világnak, hanem mindannyiunknak, amelynek jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni.

Nagy Konstantin császár

A zsinatot Nagy Konstantin császár – akkor még hitjelöltként (katekumen) – hívta össze a bithüniai Niceában, 325-ben. A császár, aki végig jelen volt az üléseken, az ortodox hagyományban az „apostolokkal egyenrangú” tisztséget nyerte el (ünnepe május 21-én van, édesanyjával, Szent Ilonával együtt). A zsinatra így emlékezik ünnepi kánonja 6. ódájának első himnusza: „Csodálatosan összegyűjtötted az istenhordozó atyák boldog seregét, istenszerető Konstantin, és általuk megszilárdítottad a háborgó lelkeket, hogy az Atyával együtt tisztelendőnek és együtt uralkodónak vallják, és úgy dicsőítsék a Fiút.” (Ménea V. kötet 147. o.)

A zsinat ideje és a résztvevő atyák

A Szinaxarion (1) így ír: „A zsinat Nagy Szent Konstantin alatt, uralkodásának huszadik évében ült össze. Mert, amikor a keresztényüldözés véget ért, először Rómában uralkodott, aztán megalapította a róla elnevezett áldott várost, a világ teremtése utáni 5838-adik évben; ekkor kezdődött az ariánus eretnekség is.”

Szókratész Egyháztörténete szerint a zsinat május 20-án kezdődött: „Paulinus és Julianus konzulok ideje alatt, május hó 20-án nyílt meg, ami Makedóniai Sándor uralkodásától számítva a 636. év volt.” (Szókratész egyháztörténete I, XIII, 12; 79. o.).

A liturgikus kalendáriumokban azonban gyakran május 29-ét említik kezdőnapként. Ezt az is alátámasztja, hogy 325-ben a húsvét április 18-ra esett, és negyvenegy nappal később, május 29-én – a mai ünnephez közel – kellett megnyílnia a zsinatnak.

A legtöbb forrás szerint a zsinat július 25-én zárult.

A részt vevő atyák számának meghatározásában a szinaxarionok beszámolói segítenek. Egyes források szerint 232 püspök, 83 presbiter, diakónus és szerzetes vett részt, más hagyományok összefoglalóan 318 istenhordozó atyát említenek.

Nikephorosz Kallisztosz Xantopulosz szinaxarionja (A Szent Atyák Vasárnapja) így mutatja be a résztvevőket: „A szent atyák közül 232 volt püspök, míg 86 presbiter, diakónus vagy szerzetes. Összesen 318 atya volt jelen. A legillusztrisabbak a következők voltak: Szent Szilveszter római pápa és Szent Metrophanész, konstantinápolyi pátriárka, akik betegségük miatt képviselők révén voltak jelen; Alexandriai Szent Alexandrosz, Nagy Szent Atanázzal együtt, aki akkoriban fődiakónus volt; Antiókhiai Szent Eusztathiosz és Jeruzsálemi Makáriosz pátriárka; Cordobai Szent Hosius; Szent Paphnutiosz hitvalló; Szent Miklós és Trimithuszi Szent Szpiridon, aki megkeresztelt egy ott tartózkodó filozófust, miután megcáfolta annak érveit és bebizonyította számára az Istenség hármas természetét.”

Eusebius 250 püspök, valamint számtalan presbiter, diakónus és akolitus érkezéséről tudósít (Vita Constantini III.7.1.);

Atanáz mintegy 300 főt említ, míg 359-ben Hilarion és maga Atanáz is már 318 atyáról tud.

A Nikaiai hitvallás

Több évszázadra volt szükség ahhoz, hogy az Egyház az egyszerűbb hitformuláktól és keresztelési formuláktól (pl. Mt 28,19) eljusson egy átfogó hitvallás megfogalmazásáig. Hasonló előfutárnak tekinthetők azok az Atyáról és a Fiúról és a Szentlélekről megfogalmazott hitvallások, amelyek egy része egyszerű, kezdetleges formában voltak használatban, mind a liturgikus összejöveteleken, mind pedig a keresztelésekkor.

A Zsinat által jóváhagyott hitvallás szövege: (DH 125-126., a görög kritikai kiadás alapján ford. Bugár M. István)

„Hiszünk az egy Istenben, mindenható Atyában, minden láthatónak és láthatatlannak alkotójában. És az egy Úrban, Jézus Krisztusban, az Istennek a Fiában, az Atyától egyszülöttként születettben, azaz az Atyának a lényegéből, Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, nem teremtetett, egylényegű [homoúsziosz] az Atyával, általa teremtetett minden, ami az égben és ami a földön van; aki értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott, és megtestesült, emberré lett, és szenve-dett, és feltámadt a harmadik napon, és felment a mennyekbe, el fog jönni ítélni élőket és holtakat. És a Szentlélekben. Azokat pedig, akik azt mondják: „volt, amikor nem volt”, és: „mielőtt született, nem volt”, és hogy „a még nem létezők között teremtetett”, vagy azt mondják, hogy egy másik valóságból [hüposztaszisz] vagy lényegből [úszia] van, vagy teremtetett vagy megváltozhat vagy elváltozhat az Isten Fia – ezeket kiközösíti az egyetemes egyház.”

A hitvallás elsősorban a Fiúra vonatkozó hittételek révén védekezik a tévtanokkal szemben, amelyekre az anatéma (átok, kiközösítés) szövege utal. Az egyik ünnepi sztichira (2) így fogalmaz: „Az esztelen Áriosz szétszabdalta a Szentséges Háromság egységét, három egyenlőtlen és egymástól különböző lényegre; ezért az isteni ihletettségű atyáink, készségesen egybegyűlve és buzgósággal eltelve, miként a thesbei Illés, a Léleknek pallosával szabdalják szét, a gyalázatnak káromló tanítóját, amiként a Lélek parancsolta.” Illés próféta és a Baál papok küzdelmének ószövetségi képével az igaz és a hamis hit szembenállása jelenik meg. A próféta készségét és buzgóságát az atyákhoz rendelve a sztichira a cáfolathoz kapcsolja: ahogyan Áriosz szétszabdalta a Szentháromságot, úgy őt – vagyis tévtanítását – szabdalják szét (cáfolják meg) a Szentlélek pallosával az atyák.

Az I. Egyetemes Zsinat határozatai

Az I. Egyetemes Zsinat aktái elvesztek, egyedül a hitvallás, a zsinati levél és a húsz kánon maradt fenn. Mindezek ellenére legkésőbb a 9. századra kialakult liturgikus szövegek – himnuszok, imádságok, a fentebb idézett szinaxarion, valamint természetesen az ikonográfiai hagyomány – mind őrzik, megjelenítik és évről évre megelevenítik a zsinat hagyományát, történetét és jelentőségét.

Dr. Peter Galadza liturgiatudós következtetése szerint a zsinat valamennyi kánonja valamilyen mértékben hatást gyakorolt az egyház liturgikus életére. Különösen érdemes kiemelni a liturgikus ünnepek formálásában betöltött szerepét. Ez a hatás nem csak a húsvét idejének meghatározásában volt jelentős, hanem a húsvéti nagyböjt, a karácsony és a vízkereszt ünnepköreinek kialakulásában is tetten érhető.

A trinitológiai (szentháromságtani) és krisztológiai (Krisztusról szóló tanítás) dogmák megfogalmazása – különösen a Logosz preegzisztenciája (lat. születés előtti. Krisztus, Isten Fia isteni eredetét, az Atyától való minden korszakok előtti és nem időbeli születését, örökkévaló létezését jelöli) és megtestesüléséről szóló tanítások – az arianizmussal szembeni hitvallásban nyerték el végső formájukat; mélyen beépültek az egyház életébe, különösen a keresztség misztériumának kiszolgáltatásában is megnyilvánulva.

Összegzés

Minden egyetemes zsinat hangsúlyozta a hagyomány folytonosságát, és megerősítette a Nikaiaban (325) megalkotott hitvallás és dogmák érvényességét, amely mozdíthatatlan alap maradt és marad az ortodoxiában. A II. egyetemes zsinat (381) első kánonja szerint: „A Konstantinápolyban összegyűlt szent atyák elhatározták, hogy nem szabad megszüntetni a bithüniai Nikaia-ban összegyűlt hármoszáztizennyolc atya hitvallását, hanem annak érvényesnek kell maradnia. Minden eretnekséget pedig ki kell átkozni; különösen az eunomiánusokét (ariánusokét), vagyis az eudoxiánusokét; a szemiariánusokét, vagyis a pneumatomachusokét; valamint a szabellianusokét; a marcellianusokét; a photinianusokét és az apollinaristákét.”.
 

Dr. Hans-Joachim Schulz A bizánci liturgia című könyvében a bizánci rítus teológiai és liturgikus fejlődését tárgyalja. Művében kifejti, hogy a nikaiai Hitvallás megfogalmazásában nem egy önálló tanítói kezdeményezés, hanem egy már meglévő, liturgikus és kateketikai hagyomány kapott teológiai formát. E hagyomány egyik ismert kifejeződése a kaiszareai hitvallás, amelyet a keresztségre való felkészítés során használtak. Ebben már megtalálhatók azok az alapformulák, mint: „Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól.”

Ezek a formulák az ariánus tanításokkal szemben egyértelműen a Logosz istenségét és egylényegűségét hangsúlyozzák az Atyával. A Nikaiai zsinat tehát nem új tant állított fel, hanem a liturgikus praxisban gyökerező hitet dogmatikai formában erősítette meg.

dr. Ötvös József atya
(Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus, Magyarországi Orthodox Exarchátus)

(1) szinaxarion (a gör. szünagó, összegyűjteni szóból) ortodox kalendárium, amely az adott nap szentjének életét, vértanúságát és csodáit, az adott ünnephez kapcsolódó hagyományt foglalja össze és magyarázza. Két szinaxarion típus különböztethető meg, az egyszerű szinaxarion csak a szenteket sorolja fel, a történeti szinaxarion életrajzi adatokat is magában foglal. A legkorábbi történeti szinaxarionok a 10.sz-ra datálhatók. Ma már nem önálló könyvek, hanem a Ménea részeként a hajnali szertartás (orthrosz) 6. ódája után kerülnek felolvasásra. A Konstantinápolyi Szinaxariont VII. Konstantin császár parancsára Evarisztosz diakónus és könyvtáros állította össze.

(2) sztichira (gör. sztichiron, énekvers többes száma), változó énekversek, himnusz (legtöbbje ritmikus próza vagy hexameter). A sztichira a szertartások része, amely kapcsolódik az adott naphoz, szenthez, ünnephez vagy ünnepkörhöz, általában egy zsoltárversre vagy szentírási versre válaszol, azzal felváltva énekeljük (gr. sztichosz). A sztichirák gyűjteményét a Sztichárion liturgikus könyv tartalmazza, de az egyes szertartások liturgikus könyveiben is olvashatók.