JEL újság

A hit hullámverése

Kétszáz éves Himnuszunkról

Rubovszky Rita2023.01.22

Az a vers, amelyet Kölcsey 1823-ban papírra vetett, abban a pillanatban még egyáltalán nem volt a nemzetünk himnusza: egy közösségéért aggódó, sokat töprengő, jószándékkal és tenni akarással megáldott, nagy gondolkodónknak a verse volt. Egy nagyszerű vers, mégis hasonló sok másikhoz, amelyek egészen azonos módon gondolkodtak a nemzet sorsáról: ilyen volt Berzsenyi ódája, A magyarokhoz, s ilyen volt egy évtizeddel később Vörösmarty Szózata is.

 

De ugyanez a gondolatmenet indítja a Zalán futását is: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”. A nagyszerű múlt, az Árpádok, a Hunyadiak kora, s azután a megrekedés, a hanyatlás, a széthúzás évszázadai. Mi tette éppen a Kölcsey-verset nemzeti jelképversünkké? Önazonosságunk, együvé tartozásunk, közösségtudatunk legfőbb tárgyiasulásává? Miért ez a vers választódott ki? És miért tudtak rárakódni azok a jelentésrétegek, amelyek ma is képesek hatni?

Kölcsey verse: imádság. Imádság már a címe s a műfaji sajátossága miatt is: a himnuszok definíciószerűen Istent megszólító versek: imádságok. S valóban, Kölcsey már az első szavával Istent szólítja meg, őt dicsőíti sok áldásáért, őhozzá könyörög a bajok közepette. Miközben Vörösmarty Szózata például egyáltalán nem gondol Istennel, nem ima, nem járja át hit vagy vallásosság. Vörösmarty három megszólítottat is a versébe emel: szól a magyarhoz, szól a megszemélyesített szabadsághoz és szól a népek hazájaként említett nagyvilághoz. De Istenhez ott és akkor nem kíván beszélni a költő. Kölcsey kívánt beszélni hozzá. A Himnusz sorsunk minden mozzanatát Isten fogalmából vezeti le, mindent csak az ő létéhez képest tud elhelyezni a világ oksági rendjében.

Kérdés persze, hogy ez az imádságos jelleg segítette-e vagy éppen gátolta a nemzeti jelképverssé válását. A kor nagy társadalmi mozgásai nem feltétlenül a transzcendens dimenzióval álltak összefüggésben, a XIX. század nagy politikusi és költőprófétái elsősorban az emberi küzdés, emberi erőfeszítés eredményeként remélték a szabadság, egyenlőség, testvériség megvalósulását. Gondoljunk csak Petőfi programhirdetésére: „újabb időkben Isten ilyen lángoszlopoknak rendelé a költőket”. Az egyiptomi kivonulás transzcendens iránymutatásának és lángoszlopának helyébe az emberi akarat és tehetség lép: a költő fogja ezúttal pótolni az Úr lángoszlopát. Emberi erővel építjük fel az új Kánaánt.

Kölcsey versének imádságos jellege a felekezeti megosztottság folytán is inkább akadály lehetett. Átüt rajta a protestáns gondolat ereje és fantasztikus hite: mindent Isten mozgat, közvetve és közvetlenül, ő hoz fel Kárpát szent bércére, ő virágoztat fel, ő csepegteti a nektárt, ő lengeti a kalászt. A katolikus teológusok a vakmerő hitet is túlzónak találták benne: a jövendőt is megbűnhődtük volna? Előre? Már a bűn előtt levezekeltük, amit majd csak később fogunk elkövetni? S azután a kommunizmus alatt: imádságos szöveget énekelni állami ünnepeken? Nem véletlenül akarta Rákosi lecseréltetni az ország jelképversét, nem véletlen, hogy csak a szöveg nélküli zenét engedték lejátszani.

S mégis azt kell gondolnunk, hogy ez az imádságos jelleg vitte olyan közel a nemzet szívéhez ezt a verset. Ez adta meg azt a hitelességet és mélységet a szövegnek, amelyben mind ráismerünk hit és kétség örök hullámverésére, az emberi lélek örökös hánykódására a bizakodás és a kétségbeesés közt, s amelyre ráérezve kimondatlanul is kimondjuk magunkban: igen, ez a vers pontosan úgy jár le föl a remény és reménytelenség bércei és völgyei között, ahogyan az egyén is a maga személyes életében. S talán ezzel képes olyan erőteljesen megszólítani az embert, hogy mai szekularizált világunkban is elfogadják a magyarok: Istenhez kell szólnunk, ha sorsunk misztériumáról akarunk beszélni.

A Szózat Isten-nélkülisége és a Himnusz Istenhez fordulása egyébként nem teljesen érvényes ebben az összevetésben. Mert a Himnusz – bár talán nem is vesszük észre – egy ponton kilép abból a kommunikációs helyzetből, amely az ima helyzete, s váratlanul valaki mást szólít meg az adott ponton Isten helyett, akihez egyébként mindvégig beszél. „Szép hazám!” – mondja váratlanul. „Magzatod hamvvedre lettél!” – szól hozzá másodszor is. És ehhez a váratlan kilépéshez még vissza kell majd térnünk, mint a Himnusz hitbéli hullámverésének kitüntetett pontjához. Vörösmartynál viszont, bármennyire igaz is, hogy nem Istenhez szól a Szózat, mégiscsak ez hangzik el a „százezrek ajakáról”: a „buzgó imádság”. Igen, azért nála is fontos marad az imádság, s ha nem is a versét formálja imádsággá, jelzi, hogy nála is fontos a transzcendens távlat.

Csakugyan pesszimista lenne a magyarok Himnusza, ahogy sokan gondolják? Ha csak az első versszakot nézzük – s lássuk be, honfitársaink többsége számára ez az első versszak a Himnusz – semmiképpen nem pesszimista. Mert igaz ugyan, hogy a balsorsról beszél, de ez a balsors itt egyáltalán nem Istentől ered, s egyértelmű az üzenet: Isten az ura ennek a sorsnak, felülírhatja, véget vethet neki. Sokkal inkább az új kezdet reménye járja át ezt a részt: víg esztendőről van szó, jókedvről, bőségről, s mindenek fölött: egy népről, egy együvé tartozó, egyként definiálható, világosan körülhatárolható közösségről. „Megbünhödte már e nép…” – tisztán látható a jóban-rosszban együtt mozgó csapat, majdhogynem úgy értjük a kérést: „a mieinket” áldd meg, áldd meg „az enyémeket”, ezt a népet.

Azután persze belevet minket a vers a hit hullámzásába: nem véletlen, hogy térben-időben egyaránt le-föl járunk, bércre hágunk és völgybe szállunk, előre szaladunk a Hunyadiak koráig, s azután vissza a tatárjárásig, eljutunk a borzalmas jelenig, s megint vissza a „régen”, régóta gyötrő balsorsig. S a hullámverés pontosan akkor fordul át monoton keserűségbe, amikor kiesünk az Istenhez forduló kommunikációs helyzetből, s amikor a másféle megszólítás tör be a szövegbe.

„Szép hazám!” – ennek a megszólításnak hétköznapi logikával nézve nem lenne itt helye. Istenhez beszélünk, hozzá imádkozunk. Hát hogyan lehetséges egyszer csak másfelé fordulni, s Istenről elvett tekintettel egyszerre valaki máshoz szólni?

Kölcseynél – akármelyik verse felé tekintünk – a haza és a haza földjén élők valahogyan különváltan léteznek, nem feltétlenül forrnak egybe. Zrínyi-verseiben különösen is szembeötlő ez a gondolkodásmód. „Hol van a hon?” – kérdezi a Zrínyi dalában, s külön, újabb nagy hangsúllyal s egészen elkülönítve: „És hol a nép?” Mert a hon s a földjén élő nép nem ugyanaz. S még erősebben a Zrínyi második énekében:

„Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?”

S ugyanitt azután kimondja a keserű ítéletet is, amelyben végképp világossá teszi, hogy a hon földjén más nép is élhet:

„És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.”

Hol vagyunk már a Himnusz kezdősoraitól? Ahol olyan egyértelmű, hogy „e nép”-ről van szó? Hogy a „mieink” bűnhődtek meg már jó előre mindenért? Ahol olyan egyértelműen körülhatárolt, hogy az „enyéimről” van szó? Nem, az újfajta megszólítás nem a szerepből való kiesés a Himnusz vége felé! Nem hiba Kölcseytől, nem az Istenhez fordultságról való megfeledkezés. Hanem a bajok tűzfészkére való rámeredés. Arra, hogy minden baj ebből ered: hogy „tenfiad” támad rád, „Szép hazám!”

A hit hullámverésében ez a mélypont, ennél mélyebbre voltaképpen már a „halálhörgés” sem visz minket. Ez a nagypénteki mélypont, a remény szinte teljesen kihunyt. De azután mégis újjászületik, mégiscsak visszatér a tekintet Istenhez, s visszatér hozzá a szó is, újra felé fordulunk, újra őt szólongatjuk.

Kölcseynek ez az oldalpillantása, ez a pár pillanatra Istenről lesikló tekintete, s a „Szép hazám”-hoz fordulása sok mindent világosabbá tesz. Azt például, hogy egyszer sem beszél büntetésről, hanem csupán bűnről és bűnhődésről – pontosan ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel Dosztojevszkij teszi. Bűnhődés és büntetés nem ugyanaz. A bűnhődésben az is benne van, amit maga a bűn hord magában következményként. A bűnhődés mintegy magától nő ki a bűnből: magként vetjük el a bűnt, és bűnhődésként szökken szárba. De Pilinszky is nagyon világosan határolja el a sebzett létünkből kinövő bűnhődést a kívülről ránk mért büntetéstől. A ránk növő daganatot a ránk mért ítélettől. Mert pontosan ezt a kettőt állítja szembe Halak a hálóban című versében:

„Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés”.

Kölcsey Himnuszában ugyanerről a bűnhődésről van szó. Nem furcsa, hogy miközben a szenvedés megannyi formájára rámutat – rabló mongol, török rabiga, csonthalmok, vérözön, lángtenger – magáról a bűnről szinte semmit sem mond? De hát mit is követtünk el? Voltaképpen egyetlen ponton nevez meg egyetlen bűnt: tenfiad támadt rád. Tenfiad tette lehetetlenné, hogy valaha is „e nép”-ről mint egyetlen oszthatatlan létezőről beszéljünk. Vagy ez már a bűnhődés lenne? Vagy ez a bűn? Ez lenne a harag oka? Vagy éppenséggel ez már következmény? Ez már a bűnért járó büntetés lenne? Az Istenről lesikló tekintet pontosan tudja, miért néz oda, ahová néz. Mert ebben nő egészen egybe a bűn meg a következménye: ez az igazi bűnhődés, ez a barlang, amelyben kard vár ránk a menedék helyett.

Gyakran mondják az elemzők: elboruló kedéllyel szomorít minket a Himnusz, amikor a kezdőszakasz áldásához képest a zárószakasz már csak szánalmat kér. De ez a szánalom nem annak szól, aki magának okozza a bajt? Aki saját magát gyötri? S aki csakugyan szenvedett már épp eleget a maga okozta sebektől? Itt is hullámot vet a hit a kilátástalanság után. Mert ha magunk okozzuk a magunk baját, akkor mégiscsak van rá remény, hogy egyszer felhagyunk ezzel.

Rubovszky Rita

 

 

2023-01-22

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

A jel új ruhája

Nyolc évvel a jelujsag.hu elindulását követően lapunk új külsővel jelentkezik. Oldalunkon megtalálják az elmúlt tizenkét év teljes tartalmát, több mint 1300 cikket csaknem 250 szerző tollából.

Keresztút

Van-e félelmesebb és fájdalmasabb metaforája az emberlétnek, mint Krisztus keresztje? Aligha, mivel a kereszt magába sűríti mindazt, ami a test és a lélek számára elviselhetetlen teher, kimondhatatlan kín és keserűség.

Üldözési Mária

Doktor Rozsomák Rezsőné született Lopakodó Mária magányos özvegy minden esetben lassította és halkította lépteit munkahelye folyosóin, amikor beszédfoszlányok szálltak füleibe. Leparkolt a kiszemelt, inkább kifülelt iroda ajtaja előtt. Onnan fürkészte, hogy mit beszélhetnek róla. Rempülik-e? Dicsérik-e? Egyáltalán, mi derül ki saját magáról munkatársai szavainak képletes tükrében…
2016–2023 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!