JEL újság

A hit hullámverése

Kétszáz éves Himnuszunkról

Rubovszky Rita2023.01.22

Az a vers, amelyet Kölcsey 1823-ban papírra vetett, abban a pillanatban még egyáltalán nem volt a nemzetünk himnusza: egy közösségéért aggódó, sokat töprengő, jószándékkal és tenni akarással megáldott, nagy gondolkodónknak a verse volt. Egy nagyszerű vers, mégis hasonló sok másikhoz, amelyek egészen azonos módon gondolkodtak a nemzet sorsáról: ilyen volt Berzsenyi ódája, A magyarokhoz, s ilyen volt egy évtizeddel később Vörösmarty Szózata is.

 

De ugyanez a gondolatmenet indítja a Zalán futását is: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”. A nagyszerű múlt, az Árpádok, a Hunyadiak kora, s azután a megrekedés, a hanyatlás, a széthúzás évszázadai. Mi tette éppen a Kölcsey-verset nemzeti jelképversünkké? Önazonosságunk, együvé tartozásunk, közösségtudatunk legfőbb tárgyiasulásává? Miért ez a vers választódott ki? És miért tudtak rárakódni azok a jelentésrétegek, amelyek ma is képesek hatni?

Kölcsey verse: imádság. Imádság már a címe s a műfaji sajátossága miatt is: a himnuszok definíciószerűen Istent megszólító versek: imádságok. S valóban, Kölcsey már az első szavával Istent szólítja meg, őt dicsőíti sok áldásáért, őhozzá könyörög a bajok közepette. Miközben Vörösmarty Szózata például egyáltalán nem gondol Istennel, nem ima, nem járja át hit vagy vallásosság. Vörösmarty három megszólítottat is a versébe emel: szól a magyarhoz, szól a megszemélyesített szabadsághoz és szól a népek hazájaként említett nagyvilághoz. De Istenhez ott és akkor nem kíván beszélni a költő. Kölcsey kívánt beszélni hozzá. A Himnusz sorsunk minden mozzanatát Isten fogalmából vezeti le, mindent csak az ő létéhez képest tud elhelyezni a világ oksági rendjében.

Kérdés persze, hogy ez az imádságos jelleg segítette-e vagy éppen gátolta a nemzeti jelképverssé válását. A kor nagy társadalmi mozgásai nem feltétlenül a transzcendens dimenzióval álltak összefüggésben, a XIX. század nagy politikusi és költőprófétái elsősorban az emberi küzdés, emberi erőfeszítés eredményeként remélték a szabadság, egyenlőség, testvériség megvalósulását. Gondoljunk csak Petőfi programhirdetésére: „újabb időkben Isten ilyen lángoszlopoknak rendelé a költőket”. Az egyiptomi kivonulás transzcendens iránymutatásának és lángoszlopának helyébe az emberi akarat és tehetség lép: a költő fogja ezúttal pótolni az Úr lángoszlopát. Emberi erővel építjük fel az új Kánaánt.

Kölcsey versének imádságos jellege a felekezeti megosztottság folytán is inkább akadály lehetett. Átüt rajta a protestáns gondolat ereje és fantasztikus hite: mindent Isten mozgat, közvetve és közvetlenül, ő hoz fel Kárpát szent bércére, ő virágoztat fel, ő csepegteti a nektárt, ő lengeti a kalászt. A katolikus teológusok a vakmerő hitet is túlzónak találták benne: a jövendőt is megbűnhődtük volna? Előre? Már a bűn előtt levezekeltük, amit majd csak később fogunk elkövetni? S azután a kommunizmus alatt: imádságos szöveget énekelni állami ünnepeken? Nem véletlenül akarta Rákosi lecseréltetni az ország jelképversét, nem véletlen, hogy csak a szöveg nélküli zenét engedték lejátszani.

S mégis azt kell gondolnunk, hogy ez az imádságos jelleg vitte olyan közel a nemzet szívéhez ezt a verset. Ez adta meg azt a hitelességet és mélységet a szövegnek, amelyben mind ráismerünk hit és kétség örök hullámverésére, az emberi lélek örökös hánykódására a bizakodás és a kétségbeesés közt, s amelyre ráérezve kimondatlanul is kimondjuk magunkban: igen, ez a vers pontosan úgy jár le föl a remény és reménytelenség bércei és völgyei között, ahogyan az egyén is a maga személyes életében. S talán ezzel képes olyan erőteljesen megszólítani az embert, hogy mai szekularizált világunkban is elfogadják a magyarok: Istenhez kell szólnunk, ha sorsunk misztériumáról akarunk beszélni.

A Szózat Isten-nélkülisége és a Himnusz Istenhez fordulása egyébként nem teljesen érvényes ebben az összevetésben. Mert a Himnusz – bár talán nem is vesszük észre – egy ponton kilép abból a kommunikációs helyzetből, amely az ima helyzete, s váratlanul valaki mást szólít meg az adott ponton Isten helyett, akihez egyébként mindvégig beszél. „Szép hazám!” – mondja váratlanul. „Magzatod hamvvedre lettél!” – szól hozzá másodszor is. És ehhez a váratlan kilépéshez még vissza kell majd térnünk, mint a Himnusz hitbéli hullámverésének kitüntetett pontjához. Vörösmartynál viszont, bármennyire igaz is, hogy nem Istenhez szól a Szózat, mégiscsak ez hangzik el a „százezrek ajakáról”: a „buzgó imádság”. Igen, azért nála is fontos marad az imádság, s ha nem is a versét formálja imádsággá, jelzi, hogy nála is fontos a transzcendens távlat.

Csakugyan pesszimista lenne a magyarok Himnusza, ahogy sokan gondolják? Ha csak az első versszakot nézzük – s lássuk be, honfitársaink többsége számára ez az első versszak a Himnusz – semmiképpen nem pesszimista. Mert igaz ugyan, hogy a balsorsról beszél, de ez a balsors itt egyáltalán nem Istentől ered, s egyértelmű az üzenet: Isten az ura ennek a sorsnak, felülírhatja, véget vethet neki. Sokkal inkább az új kezdet reménye járja át ezt a részt: víg esztendőről van szó, jókedvről, bőségről, s mindenek fölött: egy népről, egy együvé tartozó, egyként definiálható, világosan körülhatárolható közösségről. „Megbünhödte már e nép…” – tisztán látható a jóban-rosszban együtt mozgó csapat, majdhogynem úgy értjük a kérést: „a mieinket” áldd meg, áldd meg „az enyémeket”, ezt a népet.

Azután persze belevet minket a vers a hit hullámzásába: nem véletlen, hogy térben-időben egyaránt le-föl járunk, bércre hágunk és völgybe szállunk, előre szaladunk a Hunyadiak koráig, s azután vissza a tatárjárásig, eljutunk a borzalmas jelenig, s megint vissza a „régen”, régóta gyötrő balsorsig. S a hullámverés pontosan akkor fordul át monoton keserűségbe, amikor kiesünk az Istenhez forduló kommunikációs helyzetből, s amikor a másféle megszólítás tör be a szövegbe.

„Szép hazám!” – ennek a megszólításnak hétköznapi logikával nézve nem lenne itt helye. Istenhez beszélünk, hozzá imádkozunk. Hát hogyan lehetséges egyszer csak másfelé fordulni, s Istenről elvett tekintettel egyszerre valaki máshoz szólni?

Kölcseynél – akármelyik verse felé tekintünk – a haza és a haza földjén élők valahogyan különváltan léteznek, nem feltétlenül forrnak egybe. Zrínyi-verseiben különösen is szembeötlő ez a gondolkodásmód. „Hol van a hon?” – kérdezi a Zrínyi dalában, s külön, újabb nagy hangsúllyal s egészen elkülönítve: „És hol a nép?” Mert a hon s a földjén élő nép nem ugyanaz. S még erősebben a Zrínyi második énekében:

„Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?”

S ugyanitt azután kimondja a keserű ítéletet is, amelyben végképp világossá teszi, hogy a hon földjén más nép is élhet:

„És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.”

Hol vagyunk már a Himnusz kezdősoraitól? Ahol olyan egyértelmű, hogy „e nép”-ről van szó? Hogy a „mieink” bűnhődtek meg már jó előre mindenért? Ahol olyan egyértelműen körülhatárolt, hogy az „enyéimről” van szó? Nem, az újfajta megszólítás nem a szerepből való kiesés a Himnusz vége felé! Nem hiba Kölcseytől, nem az Istenhez fordultságról való megfeledkezés. Hanem a bajok tűzfészkére való rámeredés. Arra, hogy minden baj ebből ered: hogy „tenfiad” támad rád, „Szép hazám!”

A hit hullámverésében ez a mélypont, ennél mélyebbre voltaképpen már a „halálhörgés” sem visz minket. Ez a nagypénteki mélypont, a remény szinte teljesen kihunyt. De azután mégis újjászületik, mégiscsak visszatér a tekintet Istenhez, s visszatér hozzá a szó is, újra felé fordulunk, újra őt szólongatjuk.

Kölcseynek ez az oldalpillantása, ez a pár pillanatra Istenről lesikló tekintete, s a „Szép hazám”-hoz fordulása sok mindent világosabbá tesz. Azt például, hogy egyszer sem beszél büntetésről, hanem csupán bűnről és bűnhődésről – pontosan ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel Dosztojevszkij teszi. Bűnhődés és büntetés nem ugyanaz. A bűnhődésben az is benne van, amit maga a bűn hord magában következményként. A bűnhődés mintegy magától nő ki a bűnből: magként vetjük el a bűnt, és bűnhődésként szökken szárba. De Pilinszky is nagyon világosan határolja el a sebzett létünkből kinövő bűnhődést a kívülről ránk mért büntetéstől. A ránk növő daganatot a ránk mért ítélettől. Mert pontosan ezt a kettőt állítja szembe Halak a hálóban című versében:

„Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés”.

Kölcsey Himnuszában ugyanerről a bűnhődésről van szó. Nem furcsa, hogy miközben a szenvedés megannyi formájára rámutat – rabló mongol, török rabiga, csonthalmok, vérözön, lángtenger – magáról a bűnről szinte semmit sem mond? De hát mit is követtünk el? Voltaképpen egyetlen ponton nevez meg egyetlen bűnt: tenfiad támadt rád. Tenfiad tette lehetetlenné, hogy valaha is „e nép”-ről mint egyetlen oszthatatlan létezőről beszéljünk. Vagy ez már a bűnhődés lenne? Vagy ez a bűn? Ez lenne a harag oka? Vagy éppenséggel ez már következmény? Ez már a bűnért járó büntetés lenne? Az Istenről lesikló tekintet pontosan tudja, miért néz oda, ahová néz. Mert ebben nő egészen egybe a bűn meg a következménye: ez az igazi bűnhődés, ez a barlang, amelyben kard vár ránk a menedék helyett.

Gyakran mondják az elemzők: elboruló kedéllyel szomorít minket a Himnusz, amikor a kezdőszakasz áldásához képest a zárószakasz már csak szánalmat kér. De ez a szánalom nem annak szól, aki magának okozza a bajt? Aki saját magát gyötri? S aki csakugyan szenvedett már épp eleget a maga okozta sebektől? Itt is hullámot vet a hit a kilátástalanság után. Mert ha magunk okozzuk a magunk baját, akkor mégiscsak van rá remény, hogy egyszer felhagyunk ezzel.

Rubovszky Rita

 

 

2023-01-22

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Az élet csodálója

A születése és életben maradása csoda. Egy sparhelt melege adta a létbiztonságát. Eszterhai Katalin úgy mesél az életről, a jóról, az igazról, a szeretetről, hogy olvasói szíve-lelke megtelik életörömmel.

Jégvirágos lírai mezőkön

Amikor a lehullott hó megtapad a faágakon, amikor az ablakokon jégvirágok nyílnak, amikor gyermekek vidám seregének szánkói siklanak a domboldalakon, persze, felmelegítő nyári verseket illene olvasni, ám a költészet a tél szépségeit is a magyar és a világirodalomba rejtette. Fagyos téli napokon ezekből szemezgetek lelki-szellemi csemegéket, hogy kapaszkodókat nyújtsanak a zordon időjárási övezetben.

Kötelék

Ha ezt a szót hallom, elsőnek a pozitív jelentése ugrik be. Nem a gúzsba kötés, hanem az egyént mint önálló entitást megerősítő valami, ami a teljes egyéni szabadságot jórészt megtartva tesz védettebbé, sőt társsá, és éppen ezért egyben felelőssé is.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!