A hit kételyei

Pásztor Pascal tiszaújvárosi plébános elmélkedését adjuk közre, mely a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége által szervezett adventi online triduum első elmélkedéseként hangzott el december 7-én a Bonum Tv élő adásában.
Lelkigyakorlatunk célja, hogy találkozzunk Istennel, egymás segítségével keressük ebben a szent időszakban, a mindennapokban, hogy felismerjük a teremtett világban, a történelemben, egyéni történelmünkben, küldetésünkben, embertársainkban, eseményekben és még a tárgyakban is. Igen, még a tárgyakban is!
Mostanában sokat hallunk arról, hogy nagyon fontos az immunrendszer állapota a betegségekkel és leginkább a jelenleg dúló betegséggel való találkozáskor. Ezért egyre többen és többet teszünk immunrendszerünk erősítéséért. Vitaminokkal, mozgással, friss levegővel készítjük fel szervezetünket a betegség kivédésére. Talán aktuális hasonlatként feltevődhet a kérdés, hogy Európában és a világ különböző helyein a kereszténység, illetve maga a keresztény ember rendelkezik-e jól működő, erős immunrendszerrel? Ki tudja-e védeni a különböző formákban megjelenő támadásokat? Ahhoz, hogy meg tudjuk őrizni hitünk egészségét, szükségünk van lelki immunrendszerünk, hitünk rendszeres erősítésére. Ez az időszak különösen is alkalmas arra, hogy tartsuk a távolságot a bűntől, bűnbánattal fertőtlenítsünk, a szentségekkel és „lelki vitaminokkal” erősítsük magunk! Ilyen az imádság, az elmélkedések, amelyek felelevenítik és távlatot mutathatnak az Isten és ember közötti találkozásnak. Engedjük magunkhoz kegyelmének kiáradását! Jézus Krisztus ma is megtestesül mindannyiunk életében, akik várjuk őt.
Az Isten eljövetele utáni vágy a megtérés tudatosítását, átélését is jelenti. Ebben az időszakban újra megéljük, hogy Isten belép sötétségünkbe. Az a tudat pedig, hogy ez a belépés történelmileg már megtörtént, örömmel tölt el bennünket.
Advent lelkülete, és lelkigyakorlatunk is, három gondolatkörre összpontosít: sóvárgás, vagyis az Istenbe vetett hit kérdései és kételyei, a hit bizonyossága és a hit öröme.
Kérem a Szentlélek kegyelmét, hogy miközben a hit kételyeit forszírozzuk, azok gyengüljenek és oszoljanak, hogy a jelenlegi nehéz körülmények közepette, hitben megerősödve ünnepelhessük Megváltónk születését.
Az ember Isten utáni sóvárgása Istentől indul, a kegyelem kezdeményezése. A hittel kapcsolatos kételyek és kérdések is az ember folyamatos istenkeresését jelzik. Szabad akaratunk pedig képessé tesz bennünket, hogy döntsünk. Döntsünk Isten mellett vagy ellene.
Erre az alkalomra való készületemkor megkísértett különböző, hívők létszámára vonatkozó statisztikák tanulmányozása, de félretettem, mert nagy kitérőre kényszerítene. Egy kutatást azonban megemlítenék, mely szerint a világon az emberek több mint kilencven százaléka hisz Istenben, vagy valamilyen felsőbb hatalom létezésében. Mégis az Istenben hívőkkel szemben elvárás, hogy valamilyen módon bebizonyítsák az Ő létezését. Mivel a hit természeténél fogva kegyelem, az értelem és a szabad akarat együttműködését feltételezi, az ember nem vállalkozhat az Isten létezésének bizonyítására.
A Katolikus Egyház Katekizmusa írja: „Az Isten utáni vágyódás az ember szívébe van írva, hiszen Isten teremtette és az Istenért teremtetett. Isten szüntelenül vonzza őt önmaga felé, és az ember csak Istenben talál rá az igazságra és boldogságra, amelyet állandóan keres.” (27.)
Vannak, akik nem hisznek Istenben, mert a kegyelmet kizárják! Abban hisznek csupán, amit látnak. De a hit kísértése mindig ott marad számukra, a gyötrő kérdésben: mi van, ha mégis van, és én nem hiszek benne? Ebben a belső feszültségben élik az életüket, hogy csak ki ne derüljön, hogy van, mert akkor „minden megváltozna, és más értelmezést kapna”.
Van aki, tudatalattijában azt mondja, hogy Valami van, de túl bonyolult és a mindennapi teendők és gondok között nincs arra lehetőség, hogy ezzel a „bonyolulttal” foglalkozzon.
Van aki, Istenben hisz ugyan, mondván, „mert valaminek lennie kell”, de Isten tervének, a teremtett világ rendjének törvényszerűségében és helyességében kételkedik.
Vannak, akik hisznek Istenben, de nem hisznek a feltámadásban. Erre Szent Pálnak egyértelmű válasza van: „Nem lenne értelme a ti hiteteknek, és nem lenne értelme a mi igehirdetésünknek, ha Jézus Krisztus nem támadt volna fel!”
Van, aki hisz, de valami „látható” vagy „érzékelhető” kapcsán alakult ki az istenképe. Ez hiányos vagy torz, mert számára olyan az Isten, mint ami, vagy aki kapcsán kialakult ez a kép. Ezért nem akar vele foglalkozni, mert nem tud vele mindenben azonosulni, illetve egyetérteni. Ez az istenkép esetleg a szigorú vagy engedékeny, igazságos vagy igazságtalan, tettre kész vagy tehetetlen a szülő képe alapján alakul ki. Egy jó vagy rossz esemény nyomán, gazdagság vagy szegénység megélésében, netán gyógyíthatatlan betegséget megtapasztalva.
És az istenképet befolyásolja az egyház is, melynek tagjai túl jámborak vagy látható gyarlóságokat hordoznak, olyanok, mint bárki más, aki nem tagja az egyháznak.
Még sorolhatnánk tovább a számtalan lehetőséget, de ezek mivel láthatók és érzékelhetők, könnyen lezárhatják gondolkodásunkat, és nem kerülnénk közelebb az egy, igaz és élő Istenhez. Megállapíthatjuk, hogy az Istenben való kételkedés nem más, mint Istenhez vezető út téves mivolta. „Isten létét a sátán sem tagadja a bűnbeesés előtt: Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.”
Adventi elcsendesedésünk alkalmat nyújt, hogy gondolkodjunk az Isten utáni vágyról, amelyet az ember a szíve mélyén hordoz. Mindaz, amit a kinyilatkoztatásból ismerünk, elvezethet Isten megismerésére.
Isten kezdeményezése megelőz minden emberi kezdeményezést, és a hozzá vezető úton is Ő az, aki megvilágosít, irányít és vezet bennünket, mindig tiszteletben tartva szabadságunkat. Mindig Ő vezet be minket a maga belső világába azzal, hogy kinyilatkoztatja önmagát és ajándékozza a kegyelmet, hogy a hitben be tudjuk fogadni ezt a kinyilatkoztatást. Ne feledjük Szent Ágoston élményét: „nem mi vesszük birtokba hosszas keresés után az Igazságot, hanem az Igazság keres és vesz birtokába minket”.
Ennek ellenére vannak utak, amelyek ki tudják tárni az ember szívét Isten megismerésére; vannak jelek, amelyek hozzá vezetnek. Kétségtelenül gyakori a veszélye annak, hogy a mindennapok összevisszasága, hamis társadalmi befolyások eltérítenek ezekről az utakról, vagy képtelenné tesznek a jelek észrevételére. Isten azonban fáradhatatlanul keres bennünket, hűséges az emberhez, akit megteremtett és megváltott. Állandóan közel van hozzánk, mert szeret bennünket. E bizonyosság kísérjen minket minden nap, még akkor is, ha tudjuk, hogy ma sem hiányoznak a gyakran alig értett, támadott és elutasított hitre nehezedő próbatétek és kifogások. Szent Péter mondta híveinek: „Legyetek mindig készen arra, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja a szívetekben élő reményeteknek” (1Pét 3,15). „Régebben a kereszténynek tartott társadalomban a hit volt az a környezet, amelyben mozogtak az emberek; az Istenhez tartozás és a rá hivatkozás a nép nagyobb része számára a mindennapi élet része volt. Inkább annak kellett igazolnia hitetlenségét, aki nem hitt. A mi világunkban a helyzet megváltozott, s egyre inkább a hívőnek kell képesnek lennie arra, hogy számot adjon a hitéről – mondta Benedek pápa egy 2012-es beszédében. – Az elmúlt évszázad a szekularizmus erős folyamatát ismerte meg, amely az ember feltétlen autonómiájára épül, akit a valóság mércéjének és alkotójának tart, de megfosztja annak tudatától, hogy »Isten képére és hasonlatosságára van teremtve«” – folytatja Benedek pápa.
A keresztény ember tudatában van korlátainak és gyengeségeinek, nem szent és nem mondja, hogy már ismeri az Istent, hanem gyarlósága tudatában keresi mindenben és mindenkiben, ezért tud Vele találkozni. Ezért tudja egységben látni a dolgokat, ezért tud bűnbánatot tartani. Újból és újból felállva, maga mögött hagyva a rosszat, elindul a nagy kalandra az istenkeresés útján. Tudja, hogy a bűn következményeiért (a rossz miatt) nem hibáztathatja Istent és embertársait, ezért válhat minden a javára, sokszor még a megélt rossz is. Lelkiismeretét az emberré lett Isten, Jézus Krisztus tanítása alapján csiszolgatja, aki „övéi közé jött” – halljuk majd a karácsonyi evangéliumban.
Talán sohasem leszünk képesek felmérni és megérteni ennek a három szónak, ennek a végtelenül tömör, Szent János-i megsejtésnek összes távlatát, teológiai, filozófiai és lélektani horderejét. Övéi közé jött – tehát nem idegenbe, nem ismeretlenbe, hanem haza jött. Övéi közé, tulajdonába.
Engedjük át magunkat ennek a gondolatnak: Istené vagyok. Az ember Istené, hozzá tartozik, elidegeníthetetlenül az övé. Tőle jött, hozzá vágyik vissza még akkor is, ha talán ezt nem érzi, vagy egyenesen tagadja. Sorsunk az Isten. Szívünk, lelkünk, vérünk, személyiségünk legmélyebb rétegei mind Isten után sóhajtanak. Az ember Istenre való utaltságát így énekli meg oly gyönyörűen Rilke:
Oltsd ki szemem világát, akkor is látlak.
Tedd süketté fülemet, mégis hallom hangodat.
Lábak nélkül is el tudok jutni hozzád,
Száj nélkül is neked mondok forró imát.
Ha letéped karomat, szívemmel ölellek,
Ha megállítod szívemet, agyammal követlek,
Ha agyamat fölbomlasztod, vérembe rejtelek.
A hit nem valami járulék az ember életében, hanem emberségünk lényegi meghatározója. Az embert ezért nem lehet más távlatból megérteni, csak ebből. Mindaz, amit az emberrel foglalkozó tudományok, a filozófia, a pszichológia, a szociológia elmondanak róla, kevés ahhoz, hogy megértsük igazi lényegét. Ezt a lényeget csak a teológia képes kimondani: Az ember anyagba ágyazott, időbe helyezett szellem, aki nyitott a Végtelenre és hozzá van rendelve. Más szóval: az ember Isten titkára nyíló titok – ahogyan ezt Karl Rahner mély értelműen megfogalmazta. Mit jelent ez? Mindenekelőtt azt, hogy az ember képes meghallani a hozzá szóló és őt szólító Isten szavát, képes hittel válaszolni a magát kinyilatkoztató Istennek. A keresztény ember az, aki megértette a hit hívását, aki olyan lénynek tudja magát, akit Isten valóban megszólított a történelemben, teremtményi mivolta és bűnös léte ellenére.
Az önmagát bűnösnek érző ember menekül Istentől: Ádám elbújik előle, Káin a pusztába menekül. A bűnös ember nem akar, mert nem mer találkozni Istennel.
A megtestesülés óta más az irány: éppen bűnös voltunk tudatában mehetünk Istenünk elé. Mert ilyeneknek ismert el bennünket és mondott a magáénak. Azt mondta, hogy a bűnösökért jött, hogy úgy örül a hazatérő bűnösnek, mint a fiát hazaváró szülő. Bűnös voltunkban is Istenéi vagyunk.
Bűneink terhével odafordulhatunk a jóságos és irgalmas Istenhez, aki mindig kész a megbocsátásra, mint a kilencvenkilencet az egy eltévedt keresése miatt otthagyó jó pásztor (Lk 15,3). Isten nemcsak megalkotott, hanem szeretetben kíséri életemet. A 22. zsoltár jó példa rá: „Az Úr az én pásztorom, ínséget nem kell látnom”. És gondolhatunk evangéliumi szereplőkre is, akik elestek vétkük súlya alatt: a bűnös nő, a szamáriai asszony, Péter, a jobb lator, de akik felismerték Jézusban a megbocsátó Szeretetet. „Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.” (Jn 3,17)
Ez az a döbbenetes újdonság, amelyet Jézus Krisztus Istene jelent az ember számára, hogy bűneink tudatában is merünk feléje közeledni, mert tudjuk, nem üti homlokunkra a bélyeget, amelytől Káin rettegett. Ehelyett a keresztségben homlokunkra írta az istengyermekség jegyét. Az övé, Istené vagyunk: mindig, mindenütt, mindenkor, mindenhol és mindenestől. Ezért imánk így hangzik, Szent-Gály Kata: Megtérés c. verséből:
Én ismerem a bűnt, Uram,
én messziről jöttem.
Jogom van hozzá, hogy nagyon szeress,
hogy homlokomra két vonást tehess,
mert kiváltottál önmagaddal engem.
Kereszted, mint a rám sütött pecsét:
tied vagyok - és nem a földé.
Hazataláltam, és szeretnék
a te házadban lakni mindörökké.
Elmélkedésünk következő részében, szeretném, ha közösen gondolkodnánk Istenképünkről is.
Ki nekem az Isten? Ki az én Istenem?
Ezt végezhetjük többféleképpen is. Végezhetjük úgy, hogy egyszerűen ismételgetjük a szót: Istenem, és figyeljük, milyen visszhangot kelt a lelkünkben. Végezhetjük úgy is, hogy végigzarándokolunk életünk nagyobb eseményein, és azokban figyeljük Isten jelenlétét. Ő akarta, hogy létezzem, neki köszönhetem az életemet. Szeretetből elképzelt a teremtés pillanatában és elhelyezett a történelem meghatározott idejére a Föld bizonyos pontjára. Segítségül adta vérszerinti kötelékeinket, barátainkat, embertársainkat, kitüntetett bennünket egyediséggel és megismételhetetlenséggel, küldetéssel és feladattal látott el, amelynek teljesítéséhez megadott mindent!
Isten minden embert személyesen teremtett saját hasonlóságára. Megosztotta velünk az életet, a legnagyobb titkot. Ez a tudat visszaadja az ember önértékét, mert megéli, hogy Isten nemcsak ki-létében alkotta meg őt, hanem mi-létében is: férfi vagy nő, fehér vagy színes bőrű, európai, ázsiai, afrikai vagy amerikai. A teremtéstörténet, valamint a 139. zsoltár mintaképül szolgálhatnak ilyennemű elmélkedésre: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem, tudod, ha leülök, vagy ha fölkelek. Messziről ismered gondolataimat, szemmel tartod jártomat-keltemet. Csodálatos ezt tudnom, olyan magas, hogy meg sem értem.”
Ő kísérte születésem pillanatától kezdve életutamat, ő adta őrangyalomat, hogy vigyázzon rám. Ő óvott meg számtalan életveszélytől. Köszönjük meg Istennek gyermekkorunkat, szüleinket, testvéreinket! Fiatal koromban ő vigyázott rám, hogy ne tévelyedjek el, mint a tékozló fiú, vagy ha eltévelyedtem, az ő szeretete hívott vissza az atyai házba. Ő jelölte ki „helyemet”, irányította gondolataimat és készségemet, lehetőségeimet, hogy az legyen a küldetésem, ami nap mint nap elém tárul, mint megoldandó feladat, mint teljesítendő kötelesség, ami megadja az értelmét a felkelésnek és a lefekvésnek. Az általa kijelölt „helyen” van elrejtve a vele való találkozás és egyben az a boldogságunk is, amit nekünk szánt! Készítgette az utat a különféle körülmények, események, bukások, tévedések és lelki élmények, érzelmek által. Idézzük fel magunkban, életünk nagyobb állomásait.
Istenről alkotott képünk különösen fontossá válik nehéz élethelyzetekben, mint pl. betegség, szenvedés, baleset, kedves személy halála, vagy akár a jelenlegi világot próbáló vírushelyzet. Olyankor, amikor az ember óhatatlanul is azt kérdezi, miért? Ha úgy véljük, a drámai események büntetésként értek bennünket, akkor lelkünkre rávetíti árnyékát a büntető Isten képe, akit nem tudunk szeretni. Ha pedig úgy véljük, hogy a véletlen áldozata vagyunk, akkor a tehetetlen Isten képe uralja életünket.
Már az Ószövetség beszél Isten együttérző szeretetéről pl. a Kivonulás könyvében: „Izrael fiai pedig szolgaságban nyögtek, segítségért kiáltoztak, és fohászuk felhatolt Istenhez nyomorúságukból. Isten meghallotta panaszukat” (Kiv 2,23). Evangéliumi példaként megemlíthetjük a leprás meggyógyítását: „Jézusnak megesett rajta a szíve” (Mk 1, 41).
A csendes magány pillanataiban is találkozhatunk Istenünkkel, aki a történelem ura, és akit érdekel a mi egyéni életünk is. Csak legyünk minden nap egy kicsit csendben, mert az Istenünkkel való találkozás életünk legfontosabb feladata.
Figyeljük meg advent idején a szentírási szereplőket: a börtön elkeserítő csendjében keresztelő Szent Jánost egzisztenciális kételyek gyötrik: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?” (Lk 7,19) Szűz Mária, a feltétel nélküli hit példaképének kérdése, a megvalósulás módjára mer rákérdezni: „Hogyan lehetséges ez, mivel én férfit nem ismerek?” (Lk 1,32) Szent József, az igaz ember, gyötrő kérdéseire álmában tudja meg a választ: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van.” (Mt 1,20)
Isten szüntelen keresése megtalálásra vezet, „mert aki keres, az talál” (Mt 7,8). A megtalálás azt eredményezi, hogy észrevesszük a jelenlétet, és ez a jelenlét ad értelmet mindennek! Ez a jelenlét világít meg mindent, ez adja mindennek az értelmét. A világosság a sötétségbe jött. Ebben a világosságban tapasztalhatjuk meg Isten létét és jelenlétét! Mint övéi fogadjuk be ezt a világosságot! Erősítsük „lelki immunrendszerünket”, hogy karácsony éjszakáján ez az örömteli felismerés, hassa át lelkünket: „Emmanuel, velünk az Isten!”
Pásztor Pascal
A triduum további részei
2020-12-12