A hit nem zárható be a templomba

Néhány hét múlva pappá szentelik Vida Attilát. A Kaposvári Egyházmegye (átmeneti) diakónusa azt vallja: az ideális lelkipásztor nem tökéletes ember, hanem olyan, aki tudja, hogy ő maga is rászorul Isten irgalmára. Éppen ezért képes irgalmas lenni másokkal is. Az egyik legfontosabb feladata, hogy a pap Isten irgalmas szeretetét közvetítse, és minden emberben felfedezze Krisztus arcát. 

– Mikor érkezett a hívás Istentől, hogy a papi hivatás lesz az élete?

– A hívás valójában mindig jelen volt az életemben. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem az volt a kérdés, mikor hívott Isten, hanem az, mikor hallottam meg igazán, és mikor mertem igent mondani rá. Ez pedig talán valóban később történt meg, mint sokaknál. Korábban azt gondoltam, ahhoz, hogy valaki pap legyen, erősnek, szinte hibátlannak kell lennie. Idő kellett, hogy megértsem: Isten nem a tökéleteseket hívja, hanem azokat, akik mernek gyengék és sebezhetőek lenni, akik tudják, hogy hibázhatnak, és mégis újra felállnak.

A végső felismerés egy párkapcsolat idején érkezett meg. Akkor ért bennem össze minden, és akkor született meg az a döntés, hogy kimondjam az igent Isten hívására. Életem legboldogabb szakítása volt. Nem azért, mert a lány rossz lett volna – éppen ellenkezőleg, nagyon jó ember volt –, hanem mert ebben a döntésben szabaddá váltam arra a kalandra és szolgálatra, amelyre Isten hívott.

Persze ez nem egy egyszeri döntés volt, hanem egy folyamat, amelyhez addig is és azóta is sok-sok megtérésre és megújulásra volt és még lesz is szükség. Nagyon igaznak érzem Beer Miklós püspök szavait: „a tavalyi hitünkkel már nem megyünk semmire”. A hit nem valami egyszer megszerzett dolog, hanem évről évre, folyamatosan meg kell újulnunk benne, újra és újra kimondva az igent Isten hívására.

– Milyen családban nevelkedett? A szülői házban ott volt a hit?

– Szüleim második gyermekeként születtem Balassagyarmaton, középsőként, egyetlen fiúként a családban – ennek minden előnyével és néha nehézségével együtt. Nagyon szép gyermekkorom volt, amiért ma is mély hálát érzek a szüleim és a testvéreim iránt. Sokszor gondolok arra, milyen ajándék, hogy éppen ők lettek a családom. A hit valamilyen formában jelen volt a szüleim életében is, bár a szorosan vett, rendszeres templomba járás nem volt része a mindennapjaiknak. Mégis azt éreztem, hogy ők – különösen az édesapám – inkább élték a hitet, mint beszéltek róla. Gyerekkoromból élénken él bennem az emlék, hogy gyakran megfordultak nálunk állami gondozott fiatalok egy-egy hétvégére vagy a nyári szünet idejére, a Vakok Intézetéből. Talán ezek a találkozások voltak az első tapasztalataim arról, hogy a hit leginkább a nyitottságban, a befogadásban és a másik ember felé fordulásban mutatkozik meg. Engem – mint sok más gyereket – a ministrálás ragadott magával általános iskolás koromban. Az oltár körüli szolgálat valami különös örömmel töltött el, ezért gyakran és szívesen ministráltam. Az imádság és a személyes istenkapcsolat világába pedig a horpácsi nagymamám vezetett be. Tőle tanultam meg először, hogy az ima nem csupán szavak sora, hanem egy bizalmas beszélgetés Istennel, amelyben az ember a legőszintébb önmagát adhatja.

– Tanárai, papjai között van-e példaképe?

– Ha neveket kellene sorolnom, talán hosszú lista lenne, ezért inkább úgy fogalmaznék: sok olyan emberrel találkoztam az életem során, akik hitelesen élték azt a hivatást, amelyre odaadták az életüket. Ők voltak számomra a legnagyobb példák. A teljesség igénye nélkül gondolok itt az alsó tagozatos tanító nénimtől kezdve egészen a mostani felettesemig sokakra, akik a maguk módján formáltak és bátorítottak. Közülük azonban mindenképpen ki kell emelnem Tarnai Imre atyát, életem egyik meghatározó személyiségét. Az ő atyai jósága, szeretete és bátorító szavai ma is gyakran visszhangoznak bennem. Már általános iskolás elsősként volt egy mondata, amit soha nem felejtek el: azt mondta, ne féljek kilógni abból a bizonyos „libasorból”. Akkor talán még nem is értettem teljesen, mennyire fontos útravaló ez.

Huszonnégy éves koromig ő volt a plébánosom, a lelkivezetőm és a gyóntatóm is. Hosszú éveken át kísérte az életemet, és sokszor segített tisztábban látni Isten hívását. Különösen emlékezetes számomra az a nyár, amikor megosztottam vele, beadom a jelentkezésemet a megyés főpásztornak, hogy kérjem felvételemet a papnövendékek közé. Abban az évben, ősszel hunyt el. Örülök, hogy láthatta, merre indul az utam, és érezhette, hogy talán neki is része volt kimondott igenemben. 

– Diakónusként megfogalmazható-e, hogy milyen az ideális lelkipásztor?

– Kispapként talán nagy merészség lenne; inkább úgy mondanám, hogy keresem és tanulom, mit jelent jó pásztorrá válni. A szemináriumi évek alatt sok példát láttam: olyan papokat, akik csendesen, hűségesen szolgálják a rájuk bízott közösséget, és olyanokat is, akik különösen közel tudnak lépni az emberekhez. Ezekből a találkozásokból lassan kirajzolódik bennem egy kép. Számomra az ideális lelkipásztor mindenekelőtt Isten embere, aki imádságból él, és onnan merít erőt a szolgálatához. Ugyanakkor az emberek embere is, aki képes meghallgatni, együtt örülni és együtt sírni a rábízottakkal. Olyan, aki nem áll távol a közösségtől, hanem jelen van az emberek életében – a hétköznapok örömeiben és nehézségeiben is.

– Hamarosan pappá szenteli Varga László kaposvári megyéspüspök. Hogyan koncentrál e különleges eseményre?

– Nagy öröm és egy kis izgalom tölt el most, miközben a közelgő eseményekre tekintek. Nemrég számoltam, már csak bő három hónap van hátra addig. Még májusban záróvizsgázom Győrben, a Brenner János Hittudományi Főiskolán, és itt, Kaposváron is vár rám egy vizsga. Eközben a szenteléssel és az újmisével kapcsolatos gyakorlati teendők is szépen szerveződnek. Júniusban pedig részt veszek a szentelési lelkigyakorlaton, ami számomra a lelki felkészülés ideje lesz, egy lehetőség, hogy még mélyebben ráhangolódjak a papi szolgálatra.

– Megvan már a papi jelmondata?

– Igen. A szemináriumi évek alatt mindig választottam magamnak jelmondatot, amelyek az adott év lelki iránytűi voltak számomra, és segítettek a belső fejlődésben, a hit elmélyítésében. Eddig ezeket a jelmondatokat csak magamnak jegyeztem fel, de a diakónusszentelésre választottam egyet, amely már nyilvános volt, és szerepelt a meghívókon. A papszentelésre is ezt a jelmondatot viszem tovább. „Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek” (Mt 5,7). Ez nem csupán egy idézet, hanem az egész eddigi életem és a leendő papi szolgálatom szemléletmódját, alapvető hitvallását is kifejezi.

Ez a mondat arra emlékeztet, hogy számomra a papi élet elsődleges feladata az irgalom gyakorlása, közvetítése; az emberek iránti szeretet és együttérzés megélése. Az irgalom nem pusztán érzelem, hanem cselekvő szeretet: meglátni a rászorulót, meghallani a szenvedőt, felajánlani a gyógyító és vigasztaló jelenlétet. Ahogy Jézus tanítja a Hegyi beszédben, aki irgalmas, az nem csak kegyelmet ad, hanem maga is részesül az Isten irgalmából. Ez a dinamika állandó emlékeztető számomra, hogy a szolgálat nem a hatalomról vagy tekintélyről szól, hanem az önátadásról és a szeretet gyakorlásáról, melyben a pap a közösség életének szolgálója és irgalmas tükre lehet. Ez a jelmondat összekapcsolja a személyes lelki utamat és a papi hivatásomat: az irgalmasság gyakorlása minden napon, minden találkozásban jelen van. Ez az útmutató a lelkemben és a szolgálatomban, amely arra indít, hogy a hívek életében is az Isten irgalmát és szeretetét tükrözzem, és így tegyem kézzelfoghatóvá az evangélium üzenetét.

– Gondolom, tisztában van azzal, hogy a katolikus egyház egyik legnagyobb kihívása – azon túl, hogy fogyunk –, a fiatalok megszólítása, de ez a társegyházakra is igaz, Az elmúlt évtizedekben számos pappal beszélgettem, s őket is faggattam erről. Némelyek úgy fogalmaztak, ha tudnák, mi a helyes stratégia, akkor már alkalmaznák. Ön szerint miként válhat az ifjúság az egyház aktív részévé?

– Úgy látom, a fiatalok akkor válhatnak az egyház aktív részévé, ha valódi párbeszédet és teret kapnak, ahol érezhetik, hogy véleményük, kérdéseik és tehetségük számít. Ahogy Ferenc pápa Magyarországi látogatása során mondta, „senki sem veheti el a helyeteket az egyház és a világ történetében”, és minden fiatal értékes és pótolhatatlan. Ugyanakkor a hit nem kész válaszokkal működik: a pápa figyelmeztet, hogy „az előre csomagolt válaszok nem tesznek boldoggá”, ezért a fiataloknak lehetőséget kell kapniuk arra, hogy saját kérdéseik és döntéseik mentén tapasztalják meg az élet és a hit értelmét. Ebben a folyamatban különösen fontos, hogy mindig érezzék Isten jelenlétét és irgalmát, mert ahogy a pápa is mondta: „Isten mindig megbocsát.” Szerintem fontos, hogy ezen az úton mellettük legyünk, támogassuk őket, amikor elesnek, akkor számonkérés, dorgálás helyett a tékozló fiú apjához hasonlóan siessünk eléjük, fogadjuk „vissza őket” az atyai házba. Ha az egyház olyan közösséget tud teremteni, ahol a fiatalok kreativitása, lelkesedése és személyes értékei érvényesülhetnek, akkor valóban otthonra lelnek, és aktív, élő részévé válhatnak a közösségnek.

– Különös politikai erőtérben kell szolgálnia a papnak, aki gyakran megkapja: a pap maradjon az oltárnál, s ne politizáljon! Jézus korának legnagyobb politikusa volt, s ez nem feledhető. Ön miként tereli majd híveit a józanság felé, jóllehet Balás Béla püspök atya igaza is vitathatatlan: kereszténynek lenni sokkal nehezebb, mint elitpolitikusnak.

– A pap elsődleges feladata valóban az evangélium hirdetése és a hívek lelki vezetése. Ugyanakkor a hit nem zárható be a templom falai közé, mert a keresztény értékek – az igazság, az igazságosság, az irgalom és a felelősség – természetesen hatással vannak a közéletre is. Az értékeket el kell ismernünk és az Igazságról nem hallgathatunk. Az Igazság pedig maga Krisztus. Tanítása azt mutatja, hogy a hit és az élet valós kérdései nem választhatók külön egymástól. Nem pártpolitikai értelemben, hanem erkölcsi iránytűként vannak jelen. 

A józanság felé vezető út abban áll, hogy a hívő ember nem politikai indulatokból, hanem lelkiismerete szerint gondolkodik és cselekszik. Ebben a pap feladata az, hogy segítse a híveket a felelős gondolkodásban, a párbeszédben és a békesség keresésében.