A hit vitaminjai

Ferenc pápa előre gondol: már ez év februárjában felvetette a XXI. század első nagy keresztény jubileumának előkészítését és annak megünneplését. VIII. Bonifác pápa kezdeményezésére először 1300-ban ünnepeltek szentévet, amelyet százévenként ismételtek meg, de az ünnep körforgása lassan ötven, korunkra pedig huszonöt évnyi távolságra zsugorodott. Visszatekintve az időben, a zarándokok milliói indultak el Róma felé, ahol a szent kapun áthaladva megrendülve álltak meg Szent Péter és Pál apostolok ereklyéi előtt.

A Szentatya úgy látja, hogy a „remény zarándokai” lesznek azok, akik 2025-ben, a világot megpróbáló nagy Covid-járvány után útra kelnek, hogy teljes búcsút nyerjenek. Ferenc pápának bizonyára lesz aktuális mondanivalója az Európában zajló, egyre több áldozatot követelő és ma még hosszúra nyúlónak gondolt orosz–ukrán háborúról és a járványról is, amely itt-ott még mindig felüti a fejét. Igen, nagy vállalkozás lesz bárki számára a római látogatás: az apostolfejedelmek ereklyéinek megszemléléséhez sorban állni a várható és remélhető nagyszámú keresztény zarándok között!

Ám a hívőket nem hagyja nyugodni – és egyre inkább nem –, hogy mi történt a Legnagyobb, a Feltámadott földi életének nyomaival. Annak, aki miatt történelmünket két részre osztottuk – Krisztus előttre, illetve utánra –, aki a lelkekben és a világ szellemi életében páratlan nyomot hagyott. Az evangéliumok bizonyítják mindezt. Már az is csodának mondható, hogy ezek a szövegek mostanra versekbe foglalva, egyformán rendszerezve a világ keresztény közössége számára bárhol elérhetők, idézhetők. De van-e még más bizonyíték is? Vajon az apostolok nem őriztek-e meg egy-egy emléktárgyat, hiszen legdrágább barátjuk Jézus Krisztus volt, a halált is vállalták érte.

Mi, mai emberek meghökkenünk, amikor a múlt homályából néha felbukkannak Jézus földi életének tárgyi nyomai. Köztudott, hogy a relikviákkal a századok folyamán rengeteg visszaélés történt, csoda-e, hogy a kétely erős érzése lopakodik az emberek agyába és szívébe. De forduljunk megint Ferenc pápához, aki egy athéni ifjúsági találkozón 2021 végén azzal biztatta a fiatalokat, hogy ne féljenek a kételyektől, azok vitaminként szolgálhatnak hitük megtalálásához. Felnőttként magunk is élhetünk ezzel a módszerrel, amíg hitünk kételyekkel hadakozik, hogy egy-egy ereklye valóságos-e vagy hamis.

Két katolikus lengyel férfi (Gregorz Górny és Janusz Rosikon, utóbbi kamerával a kezében) nem nyugodott és nagy utazást, zarándoklatot tett – ahogy ők nevezték, a Titok néma tanúi, azaz Krisztus „tárgyi hagyatéka” körül. Mert bizony, vannak: méghozzá kínszenvedésének és kereszthalálának zavarba ejtő nyomai. A két férfi számára a kérdés az volt, hogy „a krisztusi ereklyék szimulákrumok-e, azaz olyan dolgok reprodukciói csupán, amelyek nem is léteznek, vagy valós tárgyak, amelyekkel egykor a Názáreti Jézus érintkezett”?  

A szerzők képekkel illusztrált albumban rögzítették kutatásaikat, a bevallásuk szerint inkább voltak oknyomozó újságírók, mint zarándokok, a „leleteket” vizsgáló tudósok hangjára jobban odafigyeltek, mint a vallásos elbeszélőkére. A kötet már nem kapható, igazi méltatást róla így nem írhatunk, de mégsem tudjuk megállni, hogy az utazni és zarándokolni szerető magyaroknak ne adjunk ötleteket a kételyek átgondolására még a szentév kezdete előtt.  

Elsőként a legismertebb ereklyéről szólunk: ez a torinói lepel, majdnem négy és fél méter hosszú, és egy méter széles lenvászon anyag. Könyvek sokasága szólt, és valószínűleg szólni is fog róla. Egy amatőr fényképészt, Secondo Piát tartott méltónak a sors arra, hogy 1898. május 28-án szinte sokkot kapva fedezzen fel egy engedélyezett fotózás után olyasmit, ami földrengésszerűen hatott a tudomány világában. Amint laboratóriumában előhívta a képet, egy férfialak körvonalai tűntek elő a Vatikánban őrzött lenvásznon, legelőször is egy arc negatívja, amely a fényképész bevallása szerint megdöbbenést, de ugyanakkor meghatottságot is okozott neki. Ő volt az első, aki Szent Arcnak nevezte, amit látott, és amelynek megjelenése a szeme előtt ellentmondott minden eddigi tudományos ismeretnek.

Azóta már tudjuk: külön tudományág épült a Jézus halotti leplének tartott lenvászon köré – a szindonológia –, hatalmas vitákat gerjesztve. Ugyan a lepel minden négyzetcentiméterének fizikai, kémiai kivizsgálása, valamint a testkontúr és a jól kivehető arc érthetetlen „beleivódása” a szövetbe, az Isten Fiának üzenete lehet kétezer év távolából, az evangéliumokkal egybeeső kínszenvedésének nyomaival, az óvatos tudósok egyelőre mégis a Lepel Emberének nevezik a titokzatos alakot, s a bizonyosságig kívánják folytatni a kutatást.

E témának magyar szakértője is van, Pályi Gyula, Olaszországban élő, olasz egyetemeken általános és szervetlen kémiát előadó professzor. Beható munkájáról született kötete magyar nyelven is megjelent. A kutatás szünet nélkül folyik, mert mindig előjön egy-egy meglepő, vizsgálandó részlet, ám mostanáig a végső következtetést, a lepel hitelességét illetően nem mondta ki senki.

S hogy közelebb kerüljünk a hitelességhez, az általunk Pray-kódexnek ismert kéziratgyűjtemény (1192–95, OSZK)) egyik miniatúráját kell nagyító alá venni. Az illusztrátor festett képe, amely Jézus temetését ábrázolja, megegyezik a lepel lenyomatával! Kétezer év… A szövet mégis megvan, s akit megragad, követheti hányatott sorsát a jeruzsálemi Szent Sír- templomtól mai tartózkodási helyéig, a torinói Szent János-székesegyházig.

A zarándok, aki Rómába, a katolikus világ fővárosába érkezik, jól teszi, ha előtte tudomást szerez egy asszonyról, akit mind a katolikus, mind az ortodox egyház szentként tisztel. Ő Szent Ilona (Kr. u. 255–330), Nagy Konstantin császárnővé koronázott anyja, a valaha volt pogány Helena. Engesztelő szentföldi zarándoklatra ment, nagy fáradsággal felkutatta a Megváltó utolsó óráinak tárgyi emlékeit. A legfontosabb a Szent Kereszt volt, amelynek sorsa végül az lett, hogy szétosztásra került, hiszen még kicsiny darabjait is alázatosan tisztelték azok, akik megkapták.

Ma Rómában áll egy templom, amely a Jeruzsálemi Szent Kereszt Bazilika nevet viseli, valaha a császárnő lakhelyéül szolgáló palota volt. Különös atmoszférájú kápolna található benne: a relikviák kápolnája. Itt vannak elhelyezve az anyacsászárnő zarándoklatából származó megmaradt emlékek, köztük három darab vastag faszilánk a már szétosztogatott Szent Kereszt fájából. Szent Ambrus és Aranyszájú Szent János erősebb hitelességű darabról tesz tanúságot: ez a szintén itt található titulus, vagyis a vádcímtábla, amelyet Jézus feje fölé szögeztek héberül, görögül és latinul, Pilátus kívánságára (Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum). Írásszakértők alapos vizsgálata mellett egy német tudós, Michael Hesemann is foglalkozott vele, szerinte is autentikus darabbal állunk szemben. S miután ezt megállapította, a többi itt őrzött ereklyéről is így nyilatkozott, köztük egy 12,5 cm hosszú vasszögről. Természetesen az utókor ezeket a tárgyi emlékeket díszes, drágaköves ereklyetartókban szemlélheti és a kápolnában tapasztalható mély csend közelebb viheti a zarándokot Jézus megváltó művéhez.  

A spanyol földre utazók közül talán eljutnak néhányan az astúriai hercegség fővárosába, Oviedóba. Az itteni székesegyház a régi krónikák szerint ereklyék gyűjtőhelyéül szolgált a múltban. Ma egy különleges gyolcskendő, az itt őrzött Sudarium kelti fel a zarándokok figyelmét, amelyet a hagyomány Jézus arckendőjének tart. Annak, amelyet húsvét reggelén János, a szeretett tanítvány látott meg a sírban, külön összehajtva. A lepelnél is hosszabb útvonal juttatta az arckendőt Jeruzsálemből Alexandrián keresztül Oviedóba, és a hit meg a hagyomány arra ösztönözte a ma tudósait, hogy alaposan vizsgálják meg. Minden kutatást az aprólékosan vizsgált lepellel vetettek egybe. E városban is működik egy szindonológiai központ, és tudósai kijelentették: egész biztosan állítható, hogy a kendő ugyanannak a személynek az arcát takarta, mint a lepelé: nem tekinthető véletlennek, hogy a sebek és sérülések egybeesése megegyezik a Lepel Emberének sérüléseivel. A hitbéli hagyomány, a kendő tisztelete igen erős, tisztelők tömegei előtt évente háromszor ünnepélyesen felmutatják a díszes keretbe simított Sudariumot.

A vizsgált szövetek, gyolcsok őrzése különféle ládikákban, és elrejtésük a veszedelmek, tűz, árvíz, rablás, megsemmisítés elől, hosszú utazásuk a kontinensen, megmenekülésük, újra történő felfedezésük méltán üthet szöget a fejünkben: vajon közönséges szöveteket, gyolcsokat őriztek-e valaha is századokon keresztül, nagyon is változatos leleménnyel és kétségbeeséssel, kincset, aranyat cserében adva értük?

A válasz a zarándokokra van bízva, ám a kutatás rendületlenül folyik…

S elérkeztünk ahhoz a szövetdarabhoz, amely talán a leginkább ismert a hívők előtt. A nagyböjt idején Krisztus keresztútját követve a hatodik stációnál feltűnik egy szelíd nőalak, aki a szenvedő Jézusnak kendőjét nyújtja, hogy verejtékét arcáról letörölhesse. A jószívű asszonyt Veronika néven őrizte meg a hagyomány. S ehhez egy megdöbbentő felfedezés kapcsolódik: 1978-ban egy német katolikus folyóirat beszámolt egy feltehetően Jézus képmását ábrázoló lenvászon darabról, amelyet Abruzzóban (Olaszország) egy kis település, Manopello kapucinus templomában őriznek. Ezt megtudva, Blandina, egy ikonfestő német trappista nővér többé nem nyugodott. Mindennek utánajárt, ami megfejthető volt. Miután észrevette, hogy a kendő szakállas férfiarca bámulatosan hasonlít a torinói leplen látható Jézus-képmáshoz, nagy felbontású reprodukciókat szerzett, a lepel és a kendő fóliáit egymásra helyezte, s többé nem volt kétsége: nem emberi kéz munkája az olasz néven is ismert Santuario di Manopello.

A nővér immár nem egyedül, hanem neves szindonológusokkal együtt vizsgálódott, mígnem hatalmas felismerésre jutottak: ez az elveszett Veronika-ereklye a római Szent Péter- bazilikából. Konstantinápolyból került Rómába a többi ereklyéhez hasonló kacskaringós úton, és Rómában kapta a Veronika nevet. Immár tudjuk, hogy az elnevezés alapja arra utal, hogy egy ősikonnal állunk szemben, mert sokáig latolgatták/latolgatják, hogy a lepel volt-e előbb, vagy ez az arckép, amelyet hitelesnek feltételeznek. Eredeti elnevezése latin-görög szóösszetétel: vera eikon (igazi képmás). Rómát időközben kifosztották, a bazilikát le is bontották (1506–1608), s ekkor történhetett, hogy onnan ellopták. Egy magánember ajándékozta a kapucinus kolostornak a XVII. században. Azóta itt látható a 17x24 cm-es szövetdarab, arannyal, ezüsttel díszített keretbe foglalva. Blandina nővér nem kételkedik. Engedéllyel Manopellóba költözött, egy kis remetelakba, ahonnan mindennap meglátogatja a kendőt, hogy a Szent Arcot szemlélve elmélkedhessen.

A szentnek tartott ereklyék közül egynek a sorsáról viszonylag pontos információink vannak. Jézus töviskoszorújáról van szó. A hagyomány szerint 1239-ben vásárolta meg IX. (Szent) Lajos király az eladósodott II. Balduin konstantinápolyi latin császártól. A mélyen vallásos Lajos a koszorú és egyéb, Krisztus kínszenvedésére utaló kincsek őrzésére építtette a Sainte Chapelle-kápolnát. Ám a „dicsőséges” francia forradalom (1789) alatt a csőcselék kifosztotta és lisztraktárnak használta. Mégis megmenekült e becses ereklye és a Notre-Dame-székesegyház egyik kápolnájába került. Azonban napjainkban is menekíteni kellett a 2019-es áprilisi pusztító tűzvész elől, amely hatalmas riadalmat keltve romba döntötte a francia kultúra legjelesebb alkotását.

A töviskoszorú inkább sisak volt, amelynek 21 cm átmérőjű háncs-fejpánt része maradt meg végül. A koszorú egy nagy tüskéjű cserje ágaiból készült, nem titkolt kínzóeszközként. Az egész fejtetőt takarta, s ezt nyomták mélyen az áldozat fejébe. Eredendően a fejpánt több tüskével együtt érkezett, de e tüskéket a szentéletű király szétosztotta a francia templomok között. Akár feladat is lehetne a francia földre látogatók számára, ezeknek a tüske-relikviáknak a felkutatása. Az arannyal és drágakövekkel ékesített háncsereklye zarándokok tömegeit vonzotta, jelen őrzési helye a nagy tűzvész óta a párizsi Louvre múzeum. Vajon hódolnak-e előtte minden hónap első péntekjén délután 3 órakor, mint eddig?

Koránt sincs vége a kutatni valóknak, múlt századunk is nagy meglepetésekkel szolgált. Az egyik, amelyről valószínűleg kevesen hallottak, az argenteuil-i palást. A helység egy Párizs közeli falu, ahol a Saint-Denise-bazilikában évszázadok óta őriznek egy ereklyét, amelyről azt gondolják, hogy Jézus palástja volt, az, amelyre sorsot vetettek az evangéliumok szerint. Hatalmas tudományos, reményekre okot adó kutatás folyik…

Egy újabb szentnek gondolt ruhadarabot – Jézus felsőruhája – a Luxemburg közelében fekvő Trier város Szent Péter-székesegyházában elzárva tartanak, a kutatás folyik… Aachenben a lábmosás feltételezett kendőjét láthatjuk, a kutatás folyik… S ezek csak a szövetek! Minden darab kihívás elé állítja a professzorokat, kutatókat, egyházi személyeket, mindazokat, akiket a titok nem hagy nyugton.

Hogy e relikviák tökéletes hitelessége a Názáreti Jézussal kapcsolatban eldönthető lesz-e? Kérdés. Talán örökre hitünkre lesz bízva. Inkább csatlakozzunk Jánoshoz, a szeretett tanítványhoz, aki az ősi liturgia szavaival fordul Mesteréhez a Jelenések könyve befejezéseképpen: Marana Tha – Jöjj el, Uram!

(A titok tanúi – Nyomozás Krisztus ereklyéinek ügyében, Kairosz Kiadó, Bp. – Rosikonpress.com és Pályi Gyula: A torinói lepel, SZIT, Bp. 2011. nyomán)

Fülöp Zsuzsanna

2022-08-30