A hűség vértanúja

A Szatmári Egyházmegye bő kétszáz éves történetének legnagyobb eseményére készül. Jézus Szíve ünnepét követő vasárnap, július 3-án, az egyházmegye búcsúján Szatmár főterén a katolikus egyház boldoggá avatja vértanú püspökét, Scheffler Jánost.

Az előkészületbe és az ünneplésbe bekapcsolódik Kárpátalja és a Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye is. Nemcsak a szomszédság okán, hanem azért, mert ez utóbbi egyik esperesi kerülete 1983-ig a Szatmári Egyházmegye magyarországi része volt.

A szatmári esperesi kerület papsága a hívekkel együtt már 1987 óta imádkozik Scheffler János boldoggá avatásáért, bár a hivatalos eljárás csak 1991-ben kezdődött meg. Teszi ezt azért, mert néhány papja jól ismerte, tisztelte, szerette és szentnek tartotta a püspököt, aki szenvedésével és vértanú halálával adott példát hit- és egyházhűségéről. Lelkiségéről akkor alkothatunk képet, ha megismerjük életútját, a Szatmári Egyházmegyét, illetve végigkísérjük püspöki tevékenységét és mártíromságát.

Scheffler János sváb zsellérszülők gyermeke. Kálmándon született 1887. október 29-én. Szívében dédelgette, de titokban tartotta papi hivatását. Plébánosa azonban felismerte, felkarolta, felvétette a Szatmári Főgimnáziumba és konviktusba. Jelesen érettségizett mint kispapjelölt. Nagyszerű nyelvérzékkel rendelkezett. Teológiai tanulmányait Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte. Szülőfalujában szentelték pappá 1910. június 6-án. Ősszel már Rómában a Gergely Egyetem joghallgatója volt, állami ösztöndíjjal. Két év múlva kánonjogi doktor. Hazatérése után dolgozott a püspöki irodában, majd káplán lett Ungváron. Közben is tanult. 1915. november 29-én a Pázmány egyetemen a hittudományok királygyűrűs doktorává avatták. Ilyen felkészülés után lett Szatmáron a katolikus főgimnázium hittanára.

Alma materének tanári kara egyhangú döntéssel meghívta az egyházjogi tanszékre, de azt nem foglalhatta el, mert az első világháború végén az ún. őszirózsás forradalom, a proletárdiktatúra, majd a trianoni „békeszerződés” zűrzavaros időket, zaklatott éveket hoztak számára. Szatmáron maradt, s ott a teológusoknak lett kánonjogi tanára és a kispapok lelki vezetője. Lelkisége és egyénisége révén minden bizonnyal a legalkalmasabb volt erre a feladatra. Mély, megalapozott lelki élete arra sarkallta, hogy belépjen az Unio Cleri mozgalomba, melynek előírásait pontosan teljesítette. A lelki napló írása segítette őt a napi bűnbánat és a heti gyónás gyakorlásában. Pontosan felmérte hibáit, és azt is rögzítette, hogy miként emelkedhetik föléjük. Elmélkedéseiben gyakran vizsgálgatta, milyen is az eszményi pap. Ezt írta: „Az igazi pap kedves, jóságos és szolgálatkész. Törődik az elesettekkel, a betegekkel. Minél több tudásra tesz szert, hogy értsen is ahhoz, amit csinál. A lelki javak megszerzéséért harcol elmélyedő imádsággal.”

Naplójában írta 1928-ban: „Olyan papokat akarok nevelni, akik jó emberek, férfiak. Fegyelmezik önmagukat, hogy az isteni kegyelem építő munkájának legyen alapja bennük. Természetfeletti gondolkodásúak, lelkiéletre törekvők, buzgók, önmegtagadók, szeretik Jézust, lelkesednek az Egyházért, a Szűzanyáért, és áldozatok árán dolgoznak.” Sokszor elemzi azt is, hogyan valósul meg saját életében a felebaráti szeretet. „Nagyon akarom és fogom szeretni embertársaimat, mindenkit, de különösen testvéri melegséggel paptársaimat, főleg az egyszerűbbeket, a fiatalokat, de legkülönösebben édes fiaimat, a kispapokat.” Amit spirituális korában naplójába jegyzett, püspök korában is betartotta. „Különösen vigyázok arra, hogy a hibákat sohase szemrehányó alakban, ne mások előtt, nyilvánosan, megszégyenítően mondjam el. Nem összetörni, megalázni, hanem fölemelni, javítani akarok! Megértetni, hogy minden intés szeretetből fakad és a cél egy: közelebb kerülni Krisztushoz.”

Pályája kezdett fölfelé ívelni. Jogtudományi és lelkiségi könyvei jelennek meg (statutumok, imakönyvek stb.). Tudományos munkásságának elismeréseként 1927-ben a Szent István Akadémia I. osztályának rendes tagjává választják. Ő készítette elő a Szatmári és a Nagyváradi Egyházmegye 1938-ban megtartott közös zsinatát. Nem volt nagyravágyó. Csak előjárói és barátai határozott biztatására vállalta el 1940-ben tanári kinevezését a Kolozsvári Egyetemen az egyházjogi tanszékére. „Szerettem volna mindenkép menekülni” – írta naplójában. Titokban a szerzetbe vonulás gondolata foglalkoztatta, de a Gondviselés püspöknek szánta. 1942. március 26-án XII. Pius pápa Dr. Scheffler Jánost a bécsi döntések után újra egyesült Szatmári Egyházmegye püspökévé és a Nagyváradi Egyházmegye kormányzójává nevezte ki.

Ennek jelentőségét akkor érthetjük meg, ha áttekintjük az egyházmegye történetét. Erről a területről 1213 óta vannak írásos adatok. Egy része előbb az erdélyi püspökséghez tartozott, (ugocsai, máramarosi főesperesség), később az Egri Egyházmegyéhez csatolták. Sok szerzetesrend működött itt: bencések, premontreiek, domonkosok, ferencesek és pálosok. Templomos lovagok és johanniták is letelepedtek. A késői középkorban virágzó hitélet volt. A mohácsi csata után pásztor nélkül maradt a nyáj. Könnyen terjedt az „új hit.” A reformáció 30 év alatt elvégezte munkáját. A szomorú eredményt igazolja, hogy a pápai legátus 1583-ban a hatalmas Egri Egyházmegyéről ezt írta: „Jó, ha 6 pap maradt meg a katolikus hitben.” Berey József kutatása szerint a Rákóczi-szabadságharc bukása után Szatmár vármegyében például egyetlen pap működött, az is az ecsedi várban, mint az osztrák helyőrség káplánja.

Az elnéptelenedett szatmári falvakba Károlyi Sándor svábokat, később németeket telepített. Így ez a terület gyors fejlődésnek indult. Mivel az Egri Egyházmegye területe olyan nagy volt, mint a mostani Magyarországé, indokoltnak tűnt új egyházmegyék kialakítása. Három nekifutás is volt, de mind meghiúsult, főleg az egri káptalan ellenkezése miatt. Végül csaknem egy évszázaddal később II. Ferenc Habsburg császár és magyar apostoli király 1804. március 23-án, kihasználva az egri püspöki széküresedést, a hatalmas egyházmegyéből kihasította a kassai püspökséget és a Szatmári Egyházmegyét. Jutalmul pedig az egri püspökséget érseki rangra emelte. A szatmári püspökség alapításáról szóló bullát VII. Pius pápa 1804. augusztus 9-én írta alá. Ebben az áll, hogy területét öt polgári megye (és főesperesség) alkotja: Szatmár, Bereg, Ung, Ugocsa és Mára maros. 63 plébánián ötvenezer katolikus. Az egyházmegye központja Szatmárnémeti, védőszentje pedig Szent István király.

Scheffler János előtt már tizenegy kiváló püspöke volt az egyházmegyének. (Egy már a kinevezése után betegsége miatt lemondott.) Szentelése előtt ő így rendelkezett: „Ami a szentelés színhelyét illeti, ragaszkodom ahhoz, hogy Szatmáron legyen, mivel a szatmári egyházmegye papja vagyok. Mindig is Szatmárt tekintettem igazi otthonomnak, bármerre szólított hivatásom és elöljáróim parancsa. Egyébként természetes is, hogy az új püspököt papjai és hívei körében szenteljék.”Naplójába meg ezt írta: „Szeretném, ha 20 évig lehetnék püspök,… de ha nem adatik meg, az örökkévalóságban is Szatmárért fogok dolgozni.” Püspöki címerében a székesegyház homlokzata díszlik, fölötte Jézus Szívének képe lebeg, belőle öt sugárkéve árad az újra egyesült püspökség területét alkotó öt vármegyére. Alatta olvasható püspöki jelmondata: „Ut omnes unum sint.” (Legyenek mindnyájan egy! Jn 17,21)

A szatmári székesegyházban 1942. június 17-én Serédi Jusztinián bíboros szentelte püspökké. (Társszentelő Glattfelder Gyula csanádi és Madarász István kassai püspök volt.) A trianoni békediktátum alatt sokat szenvedett, szétszaggatott egyházmegye hívei számára ez az ünnep maga volt a felszabadulás, az igazi, nagy magyar hálaadás. A püspök székfoglaló beszédét így kezdte: „Mélyen megrendülve állok itt szeretett egyházmegyénk nagyérdemű nesztorai, a velem egykorú paptársak előtt, és nem tudnám elviselni ezt az intronizációt, ha nem érezném szívem mélyéből, hogy mindez nem nekem szól, hanem Krisztusnak, hiszen minden pap- és püspökszentelés az ő áldott üdvözítő jóságának folytatása, ahogy azt az ősegyház nagy tanúja is állítja: A püspök Isten helynöke, őt így kell fogadni. Fő pásztorként nem méltóságban és kényelemben akarok elöljáró lenni, hanem munkában.”

Első pásztorlevelében megfogalmazza püspöki programját: „Az egyházkormányzat egységének létrehozása, a papi egység megvalósítása és a hívek egységbe forrasztása, hogy nemzeti gyűlölködés nélkül szeressék egymást, s mindannyian találkozzanak Krisztus mindenek fölött való szeretetében.” Ezenkívül szívügye volt még a papnevelés és a keresztény szellemű oktatás. Ezért sokat dolgozott, és öt-hat lelkigyakorlatot vállalt évente. De az öröm és az alkotás ideje csak két évig tartott, aztán megkezdődtek a megpróbáltatások.

1944. szeptember 16-án lebombázták a püspöki palotát. Huszonegyen meghaltak, köztük közvetlen munkatársai is. A szovjet csapatok bevonulása után Kárpátalja férfilakosságát 16 éves kortól 60 éves korig Szibériába internálták. 1945 januárjában német származású híveit a Szovjetunióba deportálták. Miután tizenegy papot is elvittek, februári körlevelében így erősítette papjait: „Hősöknek való történelmi időben hívott bennünket az Úr szolgálatára. Minden, ami velünk, velem és Szentegyházammal történik, Isten megengedő akaratából történik, Isten akarata pedig szent.” Nagykárolyban egy előadáson mondta: „Lehetséges, hogy közülünk némelyek elpusztulnak, de bukásunk az új világot termékenyítő áldozattá válik.”

Jól tudta, mire számíthat. Hiszen már 1944-ben Budapesten a Pázmány Irodalmi Társaság ünnepi ülésén tartott előadásában elmondta: „A 20. század első fele – vajha csak az első fele! – a világháborúk, forradalmak és új létformák keresésének nyugtalan, (diabolikus) korszaka volt, amely felbecsülhetetlen lelki és kulturális értékeket rombolt le.” Karl Adam tübingeni teológust is idézve így folytatta: „Az újkor elejétől az emberiség fokozatosan szekularizálódik. Az első jelszó: elszakadni az egyháztól. A 18. század jelszava: elszakadni Krisztustól. A 20. századé: elfordulni az Istentől. Hát ebben a fázisban tartunk. A vörösök harcos istentelen birodalmában egyenesen hitvallássá teszik az istentelenséget, de valójában ott is elszakadtak az Istentől, ahol a vér és faj elméletére építik az ország sorsát. Mi ennek a két világnézetnek malomkövei közt szorongunk, őrlődünk.”

A párizsi békeszerződés következtében a Szatmári Egyházmegye ismét négy részre szakadt (Kárpátalja, Magyar ország, Csehszlovákia és Románia). A Szentszék tudomást szerzett arról, hogy Scheffler Jánost nem nézik jó szemmel Bukarestben, mivel még akkor szentelték püspökké, amikor Szatmár Magyarországhoz tartozott. Ezenkívül magyar nemzeti érzelműnek tartották. Meg is írták Tardini államtitkárnak, hogy a kormány vagy román, vagy román érzelmű németet szeretne helyébe. Rómában féltek, hogy a románok lemondatják, mint Fidler püspököt. Szabadsága is veszélybe került. Ezért a Szent atya még 1945. november 8-án kinevezte őt győri püspökké, de csak jóval később értesült róla. A hír nagyon megzavarta. Azt mondta, hogy természetesen aláveti magát a Szentatya akaratának, de szeretne az egyházmegyéjében maradni, amelyben született, s amelyet olyan forrón szeret, s amely most igen nehéz helyzetben van. Két nap múlva latin nyelvű levelében részletezte álláspontját. Erre nézve a kinevezését visszavonták.

1948-ban megszületett a román alkotmány. A Szentszékkel kötött konkordátumot felmondták. Államosították az egyházi javak többségét és az iskolákat. Feloszlatták a szerzetesrendeket. Megszüntették az egyházmegyéket a gyulafehérvári és a bukaresti kivételével. Szatmár csak esperesi kerület lehetett. Felfüggesztették Scheffler püspöki működését, és nem kaphatott államsegélyt sem. Naplójában akkor ezt írta: „Kitartás és lelki erő a küzdelemben, a mártíromságig.”

1950-ben Marosvásárhelyen megalakult a békepapi mozgalom. A rendőrség ezt így kommentálta: „Megalakult a pápa nélküli katolikus egyház.” Scheffler Jánost behívatták a Securitatéra, mert őt szemelték ki a Rómától elszakadó egyház püspökének. Rövid választ adott: „Non possum.” (Nem tehetem.) „Meg fogja bánni!” – válaszolták. Papjait tájékoztatta a történtekről, s hozzáfűzte: „A szatmári püspök sohasem fogja odaadni lelkét egy nagyobb darab kenyérért.” Barátjának, a nagybányai plébánosnak megmondta: „Azt hiszem, rövidesen elvisznek. A többi püspök, a jó papok sokasága már börtönben van. Már várom, hogy engem is vigyenek.” Ez 1950. május 20-án következett be, Körösbányára került házi őrizetbe.

Két évet töltött a ferences kolostorban. Itt végleges formába öntötte a kispapoknak és a papoknak szánt nyolcnapos lelkigyakorlatát, amit a szatmári püspökség 1998-ban A pap címen könyv alakban is megjelentetett. Ebben így buzdítja a papságot: „Jöhet olyan idő, hogy az Úrhoz való töretlen hűségünket nekünk is vérünkkel kell megpecsételnünk. Álljunk készen erre is. És ha az Úr kívánja az aureola mártíriumot, ne legyünk gyávák.” Fogságából sikerült titokban néhány levelet elküldenie. Ezekben arra intette papjait, hogy maradjanak jók és hűségesek. Titkárának, Bogdánffy Szilárdnak ezt írta: „Kitartani a vértanúságig! Ezt mindenki jegyezze meg, és én is megjegyzem.” Ajánlására Bogdánffy Szilárdot a bukaresti nuncius titokban püspökké szentelte, de nem sokára letartóztatták néhány paptársával együtt „hazaárulás” vádjával. Őt az elmúlt év október 30-án Nagyváradon boldoggá avatta az egyház.

János püspököt is hazaárulás vádjával tartóztatták le 1952. március 11-én. Bukarestbe vitték és vizsgálati fogságba vettették. Innen szeptember 12-én papjaival együtt szállították el a jilavai föld alatti börtönbe. Útközben odasúgta nekik: énekeljük el együtt, de csak magunkban azt, hogy Ó Mária drága név…

Jilava Románia egyik leghírhedtebb rabtartó helye. Sok ezren haltak itt meg embertelen körülmények között, akik inkább vállalták volna már a kivégzést is. 1952. december 6-án a rabokat fürödni vitték. A zuhanyból igen forró víz tört rájuk. A szélen lévők elugráltak. János püspök azonban középen állt, nem tudott menekülni. Társai a cellába vitték, ahol rosszul lett. Teste elzsibbadt. Társai szívrohamra vagy agyvérzésre gondoltak. Dörömböltek az őröknek, orvost kértek. „Majd holnap!” – jött a válasz. A püspök tudta, hogy itt a vég. Ruháit rabtársainak adta. Imádkozott és megjegyezte: „Egy katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben meghalni.” Aznap estére visszaadta lelkét Teremtőjének. Koporsó nélkül temették el.

1965-ben Galambos Ferenc nagyprépost a jilavai ortodox pap segítségével megtalálta a sírját, és csontjait egy kopott bőröndben hazahozta. Szerény lemezkoporsóba téve a szatmári székesegyház kriptájában, nagy csendben, boldog emlékű Hám János püspök koporsója mellett helyezték el.

Scheffler János az egyházmegye híveit a vallás buzgó gyakorlására tanította, Jézus Szíve tiszteletére nevelte, és jó példát adott nekik a Szűzanya tiszteletére. Papjai pedig megtanulták tőle, hogy a jó pap a kevésben is hűséges, nem gazdagabb, mint a hívei, feltétlen engedelmes és a testvéri közösség a megtartó ereje. Dr. Szíves (Schmiedt) Béla, „a pusztai pásztor” így fogalmazta meg a hűség példáját: „A szatmári pap állva dől a sírba.”

Varga János
ibrányi plébános