JEL újság

A jó író is elsősorban jó olvasó

Csatári Bence2023.10.18

Többek között ezt a velős, de nagy igazságtartalmú kijelentést olvashatjuk a József Attila-díjas költő, esszéíró, kultúrakutató, irodalmi szerkesztő Falusi Márton legújabb, esszéket és tanulmányokat tartalmazó Várható elbukásunk című kötetében, ami a Nap Kiadónál jelent meg a Polgári Magyarországért Alapítvány támogatásával, és ami akár egyik ars poeticája is lehetne a szerzőnek.

A megállapítás Szabó Lőrinc első, 1922-ben megjelent Föld, erdő, isten című verseskötetének elemzéséből származik a kötet Madárcsontozat és elefántcsorda című fejezetében, amelyben rámutat, hogy a bukolikus hangvétel a világtörténelem ezen szakaszában nagyon kivételesnek számított, hiszen az első világháború utáni években érthető módon inkább kifejezetten letargikus hangulat uralkodott a mindennapokban éppúgy, mint a politika legmagasabb csúcsain, így nem az idilli pásztorénekek hangján szólították meg a költők az olvasóikat. Falusi Márton a tőle megszokott rendkívüli összeszedettségével és alaposságával ebben az írásában is több síkon mozog, amely végül úgyszintén több konklúziót von le: egyrészt, hogy Szabó Lőrinc verselése már ekkor megmutatta a géniuszt annak ellenére, hogy a nagyívű és jól megírt versek mellett találhatunk kis számban ugyan, de kevéssé jól sikerült alkotásokat is, ennélfogva költészete még számos területen tudott a későbbiek folyamán továbbfejlődni; másrészt a jelenkori lírikusoknak megítélése szerint úgyszintén van hová fejlődniük, mivel jócskán akad a művek között megkérdőjelezhető minőségű is; harmadrészt pedig a mostani időszak a „progresszív balgatagság” időszaka, amikor a vers jelentősége kisebbedik, de ez utóbbi problémával már majdnem száz esztendővel ezelőtt Babits Mihály is küszködött, amikor azt írta a kortárs magyar irodalmi életről, hogy „Minden, ami pénzt vagy sikert nem ígér, komolytalan dolognak tűnik föl előtte”. Falusi Márton ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban sem rejti véka alá maximalizmusát: „Olvasunk ma is tárcának álcázott fércműveket, online lektűröket, vásároljuk az ujjakon kiszámított versmérték utáni szabóság termékeit. Megvesszük őket, hogy szórakozzunk. Mikor pedig a lírikus, a biztosítókötél nélküli légtornász sosem hajtja végre programját – kivéve ha néhányszor leesik, összecsuklik, majd visszaszerzi egyensúlyát.”

Az egyébként jogvégzett, majd a jog és az irodalom kapcsolatáról PhD-fokozatot szerzett Falusi Márton kötetének borítóján három emblematikus személyiség tekint vissza ránk: Zrínyi Miklós, Széchenyi István és Ady Endre, ami egyértelmű üzenet az érdeklődők számára, miszerint ennek a három, jelentősen különböző pályát befutó karakternek az el nem évülő szellemi, politikai és közéleti tevékenysége hazánk nemzettudatának is megkerülhetetlen szegletköveivé váltak, és mint ilyenek, költészetükön, írásaikon és cselekedeteiken keresztül első kézből befolyásolták a közgondolkodást – az utókor szemszögéből nézve mi, a hálás utókor már kijelenthetjük, hogy sokat köszönhetünk nekik és műveiknek. Mindhárman a nemzeti modernizáció zászlóvivői, akik három különböző aspektusból újították meg a nemzet mint közösség önképét. Zrínyi Miklós mindamellett, hogy a szigetvári hősként tartjuk számon, a kulturális emlékezetet ébren tartó krónikásként is tovább él közöttünk. Széchenyi István a Hitel megírásával a „lelki függetlenséget” alapozta meg, amelyet a morális hitelesség és a banki garanciavállalás dimenzióiban fedezett fel újra. Ady Endre pedig a sajátosan archaizáló stílust kötötte össze a társadalmi haladásba vetett hit szimbólumaival – mutatott rá a szerző egyik tanulmányában.

Az egyébként három fejezetből álló kötet első, Soha meg nem valósuló ideál című részében a szerző a modern kor kulturális dekadenciájának rögvalóságát tárja elénk kíméletlen kritikával és kérlelhetetlen igazságkereséssel. Figyelemre méltó ebben a témakörben az Elvis, a házinéni fia című írása, amelyben megtörtént esetként eleveníti fel, hogy egy huszonéves albérlő a falon függő bekeretezett fotókról tényleg komolyan azt hitte, hogy a főbérlőjének a fiát ábrázolja, holott valójában Elvis Presley-t mutatta. Így múlik el a világ dicsősége, lamentálhatnánk az esszé fölött olvasóként, miközben konstatáljuk, hogy a rock and roll királyának uralkodása is pünkösdinek bizonyult, pedig azt hittük, örökké – vagy legalábbis nagyon sokáig – tart. Falusi Márton tollából hitelesen és jogosan gördül ki az epés megjegyzés: „Ifjú barátomé a jövő”, majd felteszi az immáron költőinek ható kérdést: „Felismerné-e Széchenyit, Babitsot, Bibót?” Ehhez a témakörhöz szervesen kapcsolódik a remekül alliteráló A virtuális világtalansága című, a pandémia mesterségesen előidézett magányosságában keletkezett írása, amelyben az internet személyiségfejlődésre egyértelműen káros hatását pellengérezi ki. Mint írja, ebben a közegben nincs más dolgunk, csak a színlelés, és a technika emberi mivoltunk leigázásának eszköze. Magvas és igaz gondolatok ezek irodalmi mívességbe csomagolva. Az író meggyőződése, hogy a virtualitással nemhogy nem születünk újjá, de egyenesen a megsemmisülés felé haladunk, miközben az internet „azzal ámít bennünket, hogy magasabb rendű, szerteágazóbb, többsíkú, ennélfogva kiemel a hétköznapi tapasztalatokból. Pedig legfőbb jellemzője, hogy képzeletszegény, és egy rajtunk kívülálló, tőlünk független, idegen álvalóság jeleit sugározza, amely túlságosan valóságosnak akar látszani.” A világháló labirintusát egyenesen a figyelemelterelések útvesztőjének nevezi, ahol ismerkedünk, vásárolunk, dolgozunk és játszunk, de közben maszkot hordunk, miáltal egyformává válunk egymással a digitális térben. Ennek megfelelően ki is mondja a verdiktet: azért bolyongunk az információs szupersztrádán, hogy a halandóságunkról a legvégletesebb módon eltereljük a figyelmet, illetve a virtuális valóság felismerhetetlenné tette istenképiségünket. 

Megfontolandó, veretes megállapítások ezek is, kár, hogy nem ezzel foglalkozik a média nagyobb hangsúllyal, így csak remélni tudjuk, hogy ezek a szavak nem maradnak az írott malaszt pozíciójában. Bár, ha elnézzük a mai tizen-huszonéveseket, aligha hihetjük, hogy egy csapásra visszarendeződik minden a „boldog békeidőkbe”. (Jelen sorok írója még egy ma felkapott múzeumban is látta fiatalok olyan csoportját, amely leülve egy padra úgy töltötte ki az ebédidőt, hogy egymáshoz egyetlen szót se szólva folyamatosan nyomkodta az okostelefonját. Ugyanez esett meg a minap a badacsonyi meseszép Csendes dűlőben is, ahol öt ifjú leküzdhetetlen ingerenciát érzett ahhoz, hogy a bazaltsapkás tanúhegy mögé lebukó Nap helyett a saját monitorját nézegesse. Erre szokták azt mondani, némileg dramatizálva a helyzetet, hogy megérett a világ a pusztulásra.)

De nemcsak ezeket a sorsfordító meglátásokat osztja meg az olvasókkal Falusi Márton, hanem a „nemzeti” és a „liberális” irodalmi vonulat közötti mentalitásbeli különbséget is. Azt, hogy míg a liberális oldal meglátása szerint nem vett tudomást a nemzetiekről, csak annyiban, amennyiben – s itt Csoóri Sándor és Nagy László példáját hozza föl – őket a „folytathatatlan hagyomány” letéteményeseiként mutatja be, addig a nemzetiek nem vették ki a kánonból Petri Györgyöt vagy Tandori Dezsőt. Mindezek ellenére bizonyos értelemben mindkét oldal megkapja a magáét a szerzőtől, aki hangsúlyozza, hogy a liberálisok az önfelszámolás útjára léptek, a nemzetiek viszont az egyébként a szakmából igaztalan alapon való kiszorítást azzal kompenzálják, hogy a szakmai érveléseket figyelmen kívül hagyják, és ezek közül egyik megközelítés sem üdvözítő, sőt mindkettő egyaránt bukáshoz vezet. A szerző javaslata ez ellen, hogy alapítsanak olyan nemzeti elkötelezettségű, kanonizáló erővel rendelkező kiadót, amely plurális szemléletű, tehát befogadja a liberális oldalt is, megvalósítva ezzel az „is-is” logikáját. Ezzel pedig egy csapásra a tehetségtelen véleményvezérektől vennék el a befolyást.

A kötet Röpirat a tiszta irodalomról című fejezetében pedig többi között Tamási Áron munkássága kapcsán elmélkedik arról, hogy mely irodalmi alkotások és alkotók kerülhetnek be a világirodalom kánonjába, illetve melyek azok, amelyek „csak” az archívumba valók, oda, ahonnan alkalomadtán érdemes őket elővenni. Tisztázza, hogy Tamási Áron az egyén és a közösség viszonyrendszerét ábrázoló magyar modelljének kifejezőereje Arany Jánoséhoz és Ady Endrééhez fogható. Azt is megemlíti, hogy a „féltő ragaszkodás” és a „merev elutasítás” szélsőségei figyelhetők meg a művészetéhez való kritikusi, ítészi, irodalomtörténészi viszonyulásban, ami magyarázható azzal, hogy maga is a végletek szintézisére törekedett: tartalmi értelemben a testi vágyak és a lelki kötelességek, formai szempontból pedig a realista és a misztikus elemek összhangjára. Ehhez a két ellentétpárhoz kapcsolódóan felvillantja, hogy mindkét attitűd meríthetett ihletet a népi hitvilágból és a katolicizmusból egyaránt. Nem megkerülhető módon az első világháború utáni világpolitikai helyzet kiábrándultságáról és a traumák feldolgozásáról is ír, ahogy az Ábel-trilógia kapcsán arról is, hogy az ember szellemi szükséglete a hazatalálás, ám – állapítja meg – aki hazatalál, az nem azonos azzal, aki elindult, és a helyszín is megváltozik, amennyiben az elhagyott és az újra megtalált helyszín is más arcát mutatja az eltelt idő függvényében. 

Falusi Márton kötete számos ehhez hasonló magvas filozófiai gondolatot oszt meg velünk, a művészeti-irodalmi életet igen magas szellemi intellektusra alapozva elemzi, az olvasónak pedig érdemes rászánnia a figyelmet és az energiát szövegeinek befogadására. Mai sekélyes világunkban ez nem könnyű, de megéri a fáradságot, hiszen szövegei által újra és újra átélhetjük irodalmunk több jelentős korszakát, miáltal már másként, értőbb hozzáállással vesszük kezünkbe a tárgyalt műveket.
 

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Hol vagyunk otthon?

Az indiai származású Benvin Sebastian Madassery verbita szerzetessel, a Pápai Magyar Művek volt igazgatójával beszélget magyarországi szolgálatáról Balázs Zsuzsa

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball-Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvétel nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!