JEL újság

A Jóistennél nincs nagyobb installációs művész

Mészáros Ágnes2014.12.07.

Mátrai Erik tíz éve végzett a Képzőművészeti Egyetemen festőművészként. A hazai kortárs művészeti szcénában videoinstallációiról, fényfestészeti alkotásairól ismert mindenekelőtt. Számos hazai és külföldi csoportos kiállításon vett már részt, emellett szép számban voltak önálló tárlatai is.

 

   Tanulmányúton, ösztöndíjasként járt már Spanyolországban, Rómában, Frankfurtban és New Yorkban.

   – Az egyik Önnel készített interjúban hangsúlyozta, hogy nem szeretné, hogy keresztény művésznek tartsák: ez alatt mit értett pontosan?

   – Azt, hogy én egyszerűen egy kortárs képzőművész vagyok, akinek a gondolkodásában, az életében meghatározó a vallás, a keresztény művészet, akinek gyakran témája a Biblia vagy a szakralitás vagy a transzcendens. Nem egy templomi kegytárgyakat előállító művész vagyok. A keresztény téma nálam mindig is jelen volt: egyszerűen a neveltetésemben, a gondolkodásomban; és egy művész abból alkot, ami foglalkoztatja. Persze örülök, ha a műveim nemcsak a múzeumi vagy a galériás kiállítótéri környezetben állják meg a helyüket, hanem templomi környezetben is.

   – Elmesélné, hogy mi a videoikonok története? Milyen kapcsolatban vannak ezek az alkotások a régi, ortodox ikonokkal?

   – A videoikonok előzménye egy moszkvai utazás volt, amikor a Tretyakov Képtárban megnéztem a híres, nagy ikonfestők, Feofan Grek, Rubljov alkotásait. Ez már közvetlen a diploma utáni években volt, akkoriban már főleg videóban, installációkban gondolkodtam. Mint festészeti alkotások olyan hatással voltak rám ezek a keresztény ikonok, hogy én is szerettem volna egy ikont készíteni. Akkor naiv módon azt gondoltam, én is megpróbálok másolni egy ikont, mint egy ikonkészítő: megtartva minden kánont, kötött elemet, kompozíciót, színeket, csak én videóban, videotechnikával fogom ezt megalkotni. És nekiálltam Feofan Grek Krisztus színeváltozása ikonjáról egy másolatot készíteni, amit egy 1,5–2 perces videomontázsban készítettem el. Bluebox technikával vettem fel a figurákat, és külön montázstechnikával oldottam meg a képeket. Igyekeztem megtartani mindent, ami az ikon kánonjához tartozik – és megszületett az első videoikon. Majd folytattam ezt a sorozatot, de később már nem egy ortodox ikon, hanem egy reneszánsz ábrázolás, egy Giotto freskó – amely azért még szintén eléggé konzervatív, ikonszerű templomi ábrázolás – szolgált előképként pl. a Szent Ferenc a madaraknak prédikál videoikonhoz. Itt már nem tartottam magamat annyira a kánonhoz, bár kompozícióban nagyon hasonlít az eredetihez. Az Angyali üdvözlethez több, a reneszánsz későbbi szakaszában élő művész, mint pl. Botticelli, Leonardo képei szolgáltak inspirációs forrásként, mintaként. Ezekből állítottam össze a saját ábrázolásomat. Ez is még alapvetően archaikus kinézetű mű volt. Ezután csináltam még egy Krisztus a vízen jár ikont – teljesen egyszerű kompozíció, amelyhez konkrét előképet nem tudnék mondani, jóllehet vannak hasonló ábrázolások. A Keresztútnak meg már végképp nem volt semmilyen előképe. Ez a mű szerepelt Rómában egy templomi kiállításon, ahol a misézések alatt ugyanúgy működött templomi keresztútként mint kiállítási tárgyként. A videoikonok viszonylag sikeresek voltak a kortárs képzőművészeti szcénában is, ezekből tényleg sokat vásároltak a gyűjtők.

   Közben rájöttem, hogy ma ikont festeni nem is lehet abban az értelemben, ahogyan az ortodox ikonok, hiszen ezek a képek nem a templom díszei, nem műtárgyak, nem kegytárgyak, hanem magát az ábrázolt szentet, Jézus Krisztust vagy az Atyát teszik jelenvalóvá – és ezt a mai világban már nem hiszem, hogy ilyen formában meg lehetne valósítani. Egyrészt a 13. századi embernek valóban misztikus és csodával határos lehetett az, hogy egyáltalán láthatott egy ilyen képet, mert akkoriban nem nagyon találkoztak képekkel az emberek, főleg nem ilyen cizelláltságú, és a tökéletesség ilyen fokán lévő képekkel. Az ikon szolgálhatott kapcsolatteremtésként, hídként, amin keresztül az ember imádhatta azt, akit az ikon megjelenített. A mai ember már képek milliárdját látja reggeltől estig, így egy egyszerű kép nem jelenti mindazt, amit akkor. Ebből a szempontból nem is gondolom ezeket a képeket ikonoknak, bár a címük ettől még nyugodtan lehet videoikon. Semmiképpen sem tudnám klasszikus értelemben vett ikonfestőkhöz hasonlítani magam, mert ők névtelenek voltak annak idején, én pedig mint Mátrai Erik alkotom ezeket a műveket.

   – Mesélne még kicsit a Keresztút-sorozatról? A videoikonok között ez talán egy személyesebb mű, mert barátokat, családtagokat kért meg bizonyos szerepek eljátszására, sőt ön is megjelenik az egyik képen.

   – Igen, fontos volt számomra, hogy barátok, ismerősök, családtagok legyenek a szereplők, Cirenei Simon szerepét pedig magam „játszottam el”. Nekem nyilván fontos, hogy ők jelennek meg a Passió szereplőiként, de a művet elemezve ez talán nem annyira lényeges. Számomra ez a mű azt jelentette, hogy nekiálltam egy keresztút végigjárásának. Ez egy több mint egyéves munkafolyamat volt, amikor nem is nagyon foglalkoztam más alkotással. „Végigrágtam” magam a keresztúton, az elejétől a végéig. Sokféle keresztutat tanulmányoztam, hogy egy kicsit megéljem én is az összes stációt. Amikor megcsináltam ezt keresztutat, az azt is jelentette, hogy egy kicsit én is magamra veszem a keresztet. Ezért is döntöttem úgy, hogy Cirenei Simon szerepét vállalom magamra. Ugyanígy fontosak a helyszínek a keresztút jeleneteihez: Cipruson nyaraltunk, és ott fotóztam hozzá a háttereket (régi kolostorokat, építészeti emlékeket), amiket igyekeztem egy kicsit a jeruzsálemi Via Dolorosa stációihoz hasonítani – persze, ezeket mind átdolgoztam, szinte felismerhetetlenekké váltak a montázsokban. Lehet, hogy egy boltív teljesen máshonnan származik, mint az adott jelenetben az út vagy a fal, de nekem mégis fontos volt, hogy ezek szent helyekről való részletek legyenek. Szülőfalumban, Répáshután már régóta épül az új templom, és szeretném a keresztutamat odaajándékozni az ottani közösségnek, de ha nem érzi úgy a falu, hogy nekik ez kell, akkor nem erőltetném.

   – A Képzőművészeti Egyetemet festőként végezte el. Mikor fordult a videotechnika felé?

   – Mindig is érdekelt a videotechnika, a térbe való kilépés. Festő szakra jártam, de az egyetemen volt egyfajta átjárhatóság, az ember, ha akarta, más területeken is kipróbálhatta magát. A videózás úgy kezdődött, hogy egyszer a szüleim vettek egy videokamerát valamilyen nyaralás apropóján, ami végül nálam kötött ki, és annyira megtetszett ez a technika, hogy már a diplomamunkám is egy videoalkotás lett. Úgy látom, bármilyen médiumhoz nyúlok is, azért a festői gondolkodásmód alapvetően jelen van a munkáimban. Ebben a modern médiumban jobban megtaláltam azt a módot, ahogy ki tudom fejezni magam, de nem zárkózom el a festészettől: időről időre megfestek egy-egy képet. A papíron-vásznon való tervezés, gondolkodás is nagyon fontos része az alkotó folyamatnak.

   A diplomamunkámat, a Barracasi misét egy valenciai Erasmus-tanulmányút során készítettem 2004-ben, amikor négy hónapig teljesen egyedül voltam. Nagyon sokat jártam a tengerpartra, ott videóztam, fotóztam, és sok kísérletezés és játék után, ahogy tükröztem ezeket a naplemente-felvételeket, kialakult a mű, a kereszt motívum. Elmentem egy kis spanyol faluba, Barracasba is, ahol betévedtem egy templomba, és rögzítettem néhány asszony templomi énekét – ez az ének és a tenger hullámzásnak a hangja került videóra a képfelvétel alá. Ez a mű egy háromcsatornás videoinstalláció, én háromszárnyas videooltárnak hívom. Akárcsak a Keresztút, ez is szerepelt templomban, karácsonyi misén.

   – Több olyan műve van, ami az alapelemekkel operál.

   – Igen. Ez onnan eredeztethető, hogy egy kis faluban nőttem föl a Bükk közepén. Számomra a természet mindig alapvető inspirációs forrás volt. A fény szinte az összes művemben jelen van, ugyanúgy a föld, a tűz, a víz, a levegő, de ezek a munkák nagyon erősen játszanak azokkal a szimbólumokkal is, amelyek egy oltárban is fellelhetők: tűz, fény, kiáradás, kereszt, Nap, sugarak, tehát egy-egy alkotásnak nagyon sok rétege van. A távlatok, a végtelen, a természet mindig nagy inspirációt jelentettek számomra. És a Jóistennél nincsen nagyobb installációs művész: egy ködös út az erdőben, hóesés, tengerpart – ezek a jelenségek, látványok rám mindig elemi erővel hatottak. A munkáimnak nagyon fontos része az élmény átadása, az élmény megélése. Sokszor azért csinálok meg műveket, mert nagyon kíváncsi vagyok ezekre az élményekre.

   – Melyik alkotásához fűződnek a legkedvesebb emlékei?

   – Nagyon banálisan hangzik, de tényleg mindegyiket a saját gyerekemnek érzem: az egyik a négy hónapos elvonulás, a másik az egyhetes meditatív munka, a harmadik a pillanatnyi élmény miatt kedves számomra. Mindegyik mást mond és másra emlékeztet, nem tudnék kedvencet mondani, ahogy nem tudnék mondjuk kedvenc, avagy legjobban inspiráló művészt sem kiemelni, mert az ókeresztény és ortodox ikonoktól kezdve a kortárs fényművészek munkájáig rengeteg művet tudnék itt felsorolni, sőt, sokszor a nem keresztény vagy vallásos szemléletű művészek munkái is ugyanolyan inspirációt jelentenek. Nagyon fontosak számomra az utazások és a múzeumi élmények, fontos és alapvető szükségletem, hogy mindig újat lássak vagy új helyeket fedezzek fel.

   – Milyen alkotásai vannak még, amiket fontosnak tart megemlíteni, ha egy áttekintést szeretnénk nyújtani az eddigi életművéről?

   – A munkáim 75–80 százaléka át van itatva ezzel a szakralitással. Ha egy vörös kört festek vagy vetítek a képre, akkor az mindenképpen szakrális értelmet nyer, mert az eddigi életművem ezt támasztja alá. Nem is nagyon tudok mást csinálni, az erősen profán témájú alkotásokat kivéve (mint pl. Vénusz vagy politikai témák) a legtöbb munkám esetében nagyon adekvát ez az értelmezés. Ha a fényfolyosóimat nézzük (pl. Spot kapu), mit látunk? Egy ködben egy fényfolyosót, ahová besétálhat a látogató, és keresztülmehet egy fénykapun. A sci-fi olvasók biztosan idővagy térkapuként értelmezik ezt az installációt, de a vallásos emberek számára mindig a túlvilág kapuját fogja jelenteni. Szeretem direkt nyitva hagyni az ilyen munkáimat, még a címet is úgy próbálom adni, hogy megmaradjon ez az értelmezési szabadság. Lézer-glória vagy Glóriakúp c. munkáim is ide sorolhatók. A Glóriakúp esetében a három alapszín egy spot lámpával rávetül egy üvegszilánkokkal borított kúp formára és körülötte glória jelenik meg a falon, míg egy helyen keveredik a három alapszín és létrejön a fehér szín, ami az öszszes színt tartalmazza – ez is működhet mint Szentháromság-szimbólum: a három különböző szín összeadódva hozza létre a tökéletes fehéret. A bibliai szimbólumok és fizikai törvényszerűségek egymást támasztják alá. Nagyon sok munkámban jelen van ez a fajta gondolkodás.

   – Hogy látja a keresztény művészet helyzetét ma Magyarországon? A mai kortárs művészeti világban hogyan éli meg művészetének szakrális oldalát?

   – Hogy ma Magyarországon létezik-e kortárs szakrális művészet? Úgy látom, nem nagyon lehet ezt a kettőt együtt említeni, nehéz, hogy egyszerre létezzen – de ez nem csak Magyarországra érvényes, lehet, hogy az egész világot fel lehet hozni példaként. A templomi giccs nagyon erős kategória manapság, rengeteg születik belőle, amik viszont nem ütik meg a valódi művészet szintjét, de tökéletesen alkalmasak az egyházi művészeti funkció betöltésére, egyegyházi ábrázolás hagyományos céljára, mert ma is a leggyorsabban képpel lehet információt átadni. Az is probléma, hogy az egyház nem túl tájékozott a kortárs művészet tekintetében, ezért nem is tudják, hogyan lehetne korszerűbbé tenni az egyházi funkciókat betöltő művészetet, hogy kik azok a művészek, akik mai eszközökkel tudnak szólni a templomi közösséghez.

   – Mi a személyes tapasztalata: saját ismerősi körben mennyire nyitottak erre az emberek?

   – Én majdnem mindig a giccs határán utazom: napfelkelte, tűz, víz, hullámzás, fény, füst – ezek mind nagyon látványos, attraktív eszközök, amiket általában szeret a közönség, és amelyek könnyen érthetően közvetítik a vallásos töltetű gondolatokat, ezért általában szeretik és elfogadják a műveimet. Nyilván valamilyenfajta vallásos élményt mindig tudnak okozni a munkáim, de mondjuk nem használják őket kis házi oltárként.

   – Pedig ettől válna „élővé” ma a szakrális művészet.

   – Igen, de egyrészt hiányzik az a réteg, amelyik ezt szívesen megfizetné: nem sok gazdag keresztény gyűjtő van ma Magyarországon (vagy egyáltalán a világon), aki saját házi oltárához vagy kápolnájába ilyen műveket szeretne vásárolni – az egyháznak lenne feladata, de úgy tűnik, épp az egyház kevesebb rálátással rendelkezik a kortárs szakrális művészetre, nem úgy tekintenek rá, mint egy ma is élő hagyományra.

   – Mostanában milyen munkái vannak? Min dolgozik?

   – Pont elkészültem néhány festménnyel, amik nem teljesen hagyományos olaj-vászon képek, de mégiscsak festményként értelmezhetők, és szintén lehetőséget adnak a szakrális interpretációra: nagyon egyszerű formákkal és szimbólumokkal (kör, négyzetek) operálnak ezek a képek, és nagyon fontos, hogy nem látszik a festék. Minden fehér, csak a festéknek a visszatükröződését látjuk a falon – festéket nem látunk, csak egy anyagtalan színt. Ez a téma mostanában nagyon foglalkoztat. Ezzel játszadozom, egyébként meg ugyanúgy folyik a kísérletezés a fénnyel, füsttel, különböző térbeli dolgokkal, merthogy én egy állandó kísérletező, játszó, játszadozó művész vagyok, akinek tele van a műterme mindenféle eszközökkel, lencsékkel, lámpákkal, festékekkel, állványokkal, mindenféle füstgéppel, vetítővel kísérletezem, és egyszer csak összeáll valami egy adott pillanatban.

   – Vannak-e nagy álmok, amelyeket mindenképpen meg szeretne valósítani az életében?

   – Nyilván az ember azért is képzőművész, mert exhibicionista alkat és világhírű, örökéletű művész szeretne lenni. Persze nincs már bennem az a lendület, mint tíz évvel ezelőtt, de nagyon nehezen tudok lehetőségeket kihagyni és nemet mondani. Van néhány hely a Földön, ahol nagyon szeretnék majd egy-egy kiállítást csinálni. Konkrét munka nincs a fejemben, amit nagyon szeretnék megvalósítani, de vannak helyszínek, amelyeket szeretnék egy-egy művel megtölteni. Jó volna olyanfajta anyagi és lelki biztonságba kerülni, amikor nyugodtan, folyamatosan, hosszú távon lehet alkotni, az alkotásra, illetve a családra koncentrálva élni, de ehhez nincsenek meg a belátható utak. Hiszek abban, ha az ember jó művet csinál, akkor az működik, és hogy az ember lehet jó művész, ha jó műveket csinál.

Mészáros Ágnes

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Bástyák vagy világítótornyok?

A szerzetesi iskola fő vonzereje továbbra is a közösség: az életüket Istennek átadó és a tanítványok iránt odaadó szerzetesek jelenléte.

Apostollá válni a Lélek útján

Pünkösd alkalmából újabb epizódokkal jelentkezik a KÉSZ Hitből pajzsot-videósorozata. Ezúttal Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgettünk.

A Szentlélek közkincs

Az első pünkösd óta tudjuk, hogy a Szentlélek közkincs. Nem titok. Nem bennfentesek előjoga. Kérni kell, és kapni fogod, mert ez megváltásodhoz, örök életedhez tartozik.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!