A keresztény szociális eszme múltja és perspektívái

A keresztény szociális gondolkodás a második világháború után vált a nyugat-európai politika meghatározó elemévé.

     Elvi alapját az a katolikus szociális tanítás képezi, amely XIII. Leo pápa Rerum novarum kezdetű enciklikájának 1891-ben történt kibocsátásával indult „hódító” útjára, és azóta az alapvető korproblémákra folyamatosan reflektáló pápai megnyilatkozások, illetve más hivatalos egyházi dokumentumok hosszú sorával bővült,¹ és ugyanezen logika szerint a jövőben is minden bizonnyal bővülni fog. A modern keresztény szociális gondolkodás persze már sok évtizeddel a nevezetes pápai megnyilatkozás előtt útjára indult, és a 19. század európai társadalom- és gazdaságfejlődése ellenállhatatlan sodrásában folyamatosan új elemekkel gazdagodott „filozófiában” és politikai gyakorlatban egyaránt.² Szakadatlan megújulásra képes tanítássá azonban csak a szóban forgó enciklika nagyszabású kezdeményezése nyomán válhatott. Dolgozatunkban tehát a keresztény szociális eszme útját ettől a fordulóponttól indítva igyekszünk felvázolni.

     A katolikus egyház szociális tanításának mibenlétéről, jellegéről és jelentőségéről II. János Pálnak a Rerum novarum századik évfordulója alkalmával kibocsátott enciklikájában olvasható meghatározását idézem: „Az Egyház szociális tanításának meghirdetése és terjesztése valóban hozzátartozik evangelizációs küldetéséhez, lényeges része a keresztény üzenetnek, mivel ez a tanítás feltárja ennek az üzenetnek konkrét követelményeit a társadalmi életben, és a mindennapi munkát és az igazságosságért folytatott harcot belehelyezi a Megváltó Krisztusról való tanúságtételbe. Ugyanakkor az egység és a béke forrása is azokkal a konfliktusokkal szemben, amelyek elkerülhetetlenül felmerülnek gazdasági és szociális téren. Ezáltal úgy lehet megélni az új helyzeteket, hogy nem éri sérelem az emberi személy transzcendens méltóságát sem önmagunkban, sem ellenfeleinkben, és meglelhető a helyes megoldások útja.”³ A szociális tanítás tehát a pápa értelmezése szerint nem ideológia, nem gyakorlati megoldások vagy politikai irányzatok melletti állásfoglalás, hanem az egyén és közösség szolidáris kapcsolatán alapuló együttműködésének a társadalom változásaira reagáló morális alapvetése a változatlan evangéliumi üzenet fényében. Nem tan, hanem tanítás, útmutatás és segítség „minden jóakaratú ember”⁴ számára, hogy aztán rátaláljon a helyes megoldások útjára. Értelem szerűen a benne foglaltak, bár kétségtelenül irányadóak, nem értelmezhetők tévedhetetlen megnyilatkozásokként.

     Az egyház szociális tanítása rendszeres kifejtésének igényét az váltotta ki, hogy a modern korban a társadalom és benne természetesen az egyház is gyökeresen új helyzetbe került. Addig az emberi tevékenység erkölcsi normái az európai kultúrkörben legalább is elvi szinten a keresztény világkép keretei között fogalmazódtak meg, a felvilágosodással és szellemi következményeivel, valamint a szabad versenyes kapitalizmus kibontakozásával párhuzamosan ez a korábban megfellebbezhetetlen vonatkozási rendszer darabjaira hullott és a normaalkotás egymással konkuráló világi szellemi–politikai törekvések harci terepévé vált. Az ipari forradalom és a szabadversenyes piaci berendezkedés hatalmas társadalmi áldozatai és kiáltó igazságtalanságai, a keresztény értékrenddel összeegyeztethetetlen nyomor és szenvedés, a szocialista, majd a kommunista irányt vett szekuláris törekvések mellett, részben ezekre reagálva Európa-szerte katolikus és protestáns ihletettségű mozgalmakat a 19. század második felében már politikai pártokat is életre hívott. Ez a helyzet az egyház részéről is időről időre reflexiókat váltott ki. Hosszú ideig, nem utolsó sorban a francia forradalom emlékének nyomasztó hatása is közrejátszott ebben, az egyházi reflexiók nem vették, mert nem akarták tudomásul venni a világrend új kereteit, ezért alapvetően az ebből fakadó magatartások és gondolkodásmód elutasítására összpontosítottak. Ezzel az elutasító kívülállással szakított XIII. Leó pápa, amikor a Rerum novarum kezdetű enciklikájának a bevezetésében kijelentette, hogy a korábbi és a téveszmékre koncentráló megnyilatkozások helyett a „munkások helyzetével” „az egyház és a közjó ügyét szem előtt tartva” átfogó módon kíván foglalkozni annak érdekében, „hogy kellő megvilágításba kerüljenek azok az elvek, amelyek segítségével ez a vitás kérdés az igazság és a méltányosság alapján eldönthető.”⁵ A pápai körlevél neotomista filozófiai alapokon, természetjogi elvekre hivatkozva megállapítja, hogy a magántulajdon minden embert megillet, de senkit nem jogosít fel mások kizsákmányolására, világosan rögzítve az emberi méltóság tisztelete és a közjó követelményei szempontjából a magántulajdonnal kapcsolatos kötelezettségeket is. Ebben az összefüggésben részletesen ki fejti a munkásokat megillető jogokat a tisztességes megélhetéshez szükséges bértől a tulajdonszerzéshez való jogig és a jogaik érvényesítése érdekében való szervezkedésig. Elfogadja a polgári berendezkedést, a demokrácia intézmény rendszerét, de határozottan elutasítja a liberális kapitalizmus erkölcsileg elfogadhatatlan túlkapásait és az osztályharcot előtérbe állító, a magántulajdont felszámolni kívánó kollektivista szocializmust. Az enciklika megjelenése nagy lendületet adott a keresztényszocialista elveken működő munkás szerveződéseknek, szakszervezeti mozgalomnak, pártoknak. Mindazonáltal az első világháború után kialakult európai helyzetben a keresztény politizálás és pártjai nagyrészt válságba kerültek, mindenekelőtt, Németországban, Ausztriában és Olaszországban, ahol nem tudtak ellenállni a náci és fasiszta nyomásnak. Ezekben az országokban a szóban forgó pártokat vagy fel számolták, vagy súlyosan kompromittálódtak, mint a német Centrum Párt. Az események fő irányát nem változtathatta meg, de mégis nagy horderejűnek bizonyult XI. Piusnak a Rerum novarum negyvenedik évfordulója (1931) alkalmából kibocsátott Quadragesimo anno kezdetű enciklikája. Ebben a pápa a (magán)tulajdon egyéni és közösségi (társadalmi) szerepét is alaposan vizsgálja és a társadalom intézményeinek helyes felépítésére nézve a szociális tanításba bevezeti a szubszidiaritás⁶ messzeható elvét. (Ennek alapján fogalmazza meg a fasiszta berendezkedés elvi kritikáját is.)

     A két világháború közti zsákutcás európai politikát meghatározó német, olasz és orosz-szovjet (bolsevik) totalitarizmusok által kiváltott szellemi ellenállás mindenesetre a lehetséges kiutakat keresve máig termékeny hatású távlatos teljesítményeket is életre hívott a filozófia, a társadalomtudományok és a gazdaságtudomány területén. Ebben a vonat kozásban kiemelendő Jacques Maritain (1882–1973) perszonalizmusa⁷ és keresztény szellemű, azaz Krisztus központú teljes humanizmusa, morális és politikai filozófiája, amely kivételesen nagy hatást tett a második világháború utáni politikai gondolkodásra csakúgy, mint a későbbi szociális enciklikák szel le miségére. Biztató körülmény, hogy a kommunizmus bukása után Európa keleti felében Maritain újrafelfedezésének lehetünk a tanúi.

     Az 1930-as években kezdődött meg azoknak az elméletileg megalapozott közgazdasági elképzeléseknek a kidolgozása, amelyek a tisztán liberális és a totalitarizmusokra jellemző irányított piac (tervgazdaság) között a keresztény társadalmi tanítás segítségével keresték, az államnak a közjó érdekében kifejtett szabályozó szerepét feltételező működőképes megoldást. A későbbi fejlemények szempontjából meghatározó jelentőségű az 1930-as évek alternatív német gazdasági és társadalmi gondolkodásának a teljesítménye. Wilhelm Röpke és a freiburgi közgazdasági iskola ordoliberálisainak⁸ a szerepét kell ebben az összefüggésben kiemelni. Olyan, sok tekintetben újra felfedezendő⁹ piacgazdasági modellről van szó, amelyben a gazdasági versenyt és a polgárok szabadságát az állam által megalkotott rend szavatolja.

     Az emberi személy istenképségén alapuló méltósága és az erre alapozott, filozófiailag jól kimunkált társadalomfelfogás, valamint az új közgazdasági szemlélet integrálásával a második világháborús összeomlás katarzisát követően néhány kivé telesen messzelátó államférfi olyan gazdasági és politikai berendezkedést és szilárd nemzetközi rendszert volt képes néhány év leforgása alatt kiépíteni, amely működési elveiben nagymértékben és tudatosan hasznosította a két nagy szociális enciklika erkölcsi követelményrendszerét. Természetesen Konrad Adenauerről, De Gasperiről és Robert Schumanról van szó, és az életművüktől elválaszthatatlan szociális piacgazdaságról, nyugat-európai megbékélésről és gazdasági integrációról, valamint az euro-atlanti szolidaritáson alapuló gyökeresen új világrendről.

     A katolikus szociális tanítás fejlődése a második világ háború óta eltelt időszakban élte legdinamikusabb korszakát. Az egyház tanítóhivatala különféle megnyilatkozási formákban folyamatosan reagált a világban bekövetkezett mélyreható változásokra, a szabadságtörekvések új formáira és a globalizáció egyre komplexebb kihívásaira. A világ átalakulása azt a módot is megváltoztatta, ahogy a pápák az autonómnak elismert világhoz szólnak. A két már idézett enciklika deduktív módszerét az újabb körlevelek a társadalomtudományok intenzív felhasználásával és azok induktív logikájának alkalmazásával ötvözik azzal az alapállással, hogy a keresztény társadalmi tanítás az egyház és a változó világ közötti párbeszéd során ölt újabb és újabb formát. A változatlan üzenetet közvetítő folyamatnak azonban része az adekvát teológiai reflexió, ami a jelenlegi pápa társadalmi útmutatásában különös hangsúllyal jelenik meg.¹⁰

     Ami most már XIII. Leo nagy horderejű kezdeményezésének magyarországi fogadtatását illeti, azt – mint annyi más esetben is – ritka fellángolások és a korábbi eredményeket homályba borító hosszú szünetekkel jellemezhetjük. Pedig a kezdeteknél még nem volt lemaradásunk. A recepció fontos és szilárd alapokat nyújtó előzményei közé tartozik az 1830-as évek nyugat-európai liberális katolicizmusának Széchenyi, Deák Ferenc és Eötvös József gondolkodásában és politikai gyakorlatában megjelenített üzenete.¹¹ A dualizmus korában felnőtt generációban már a hazai katolikus egyház kebelében is karakteresen megjelent a szociális kérdések tágabb társadalmi összefüggésében való felvetésének igénye. A Rómában teológiai végzettséget szerzett Prohászka Ottokár (1857–1927) különleges érzékenységgel reagált a 19. század második felében kibontakozó társadalmi feszültségekre és a makacsul fennmaradó igazságtalan állapotokra. A Rerum novarum tanításainak lelkes hirdetője és ebből ihletet merítve szenvedélyes hangon szorgalmazta szóban és írásban az egyház mindennapi gyakorlata modern korhoz igazításának szükségességét. 1897-ben mintegy az aggiornamento szellemét és követelményét elővételezve erről így írt: „Az emberiség legújabb s történelmén uralkodó rétege most emelkedik ki egy hosszú fejlődésnek az óceánjából, s ez a nép és uralma a demokrácia: a középkoré volt a rendi alkotmány; az újkoré a demokrácia. A középkori egyház össze nőtt a rendi alkotmánnyal, s belevette magát sáncaiba; az újkori egyház nőjön bele a demokráciába.”¹² Itt természetesen nem valamiféle az egyházi tanítást önkényesen értelmező „modernizmusról” van szó, amit X. Pius is elítélt, hanem arról, hogy az egyház a kortárs világ konfliktusait megértve mutathasson kiutat a társadalom drámai mélységű konfliktusaira morális támaszok nélkül hamis megoldásokba menekülő embernek. Prohászka kortársa a győri egyházmegyés pap, Giesswein Sándor (1856–1923) hasonló indíttatásból, mint a későbbi székesfehérvári püspök, jelentős elméleti munkássága mellett gyakorlati síkon aktívan részt vett a politikai közéletben is, keresztény szociális elvek érvényesítésével szervezett munkásegyletet, vezető szerepet vállalt a szövetkezeti mozgalomban, az Országos Keresztény Szocialista Párt képviselőjeként politizált az országgyűlésben.¹³ Az előző századforduló politikai légköre a Monarchiában és Magyarországon is még kedvezett az újító kezdeményezéseknek a szellemi világban és a közéletben egyaránt, de a hamarosan kitört a világháború és az azt követő két évtized európai fejleményei, a szovjet, majd a nácizmus és a fasizmus szorításába került világban csaknem egy fél évszázadra mindenhol háttérbe szorították, vagy teljesen levették a napirendről az emberi személy méltóságának tiszteletén és elismerésén alapuló társadalmi és politikai törekvéseket.

     A késői Prohászka elvesztette újító lendületét, a korszerű katolikus gondolkodását és szociális felfogását nem jó szemmel néző egyházi és világi kortársai igazságtalanul, hosszú időre a két világháború közötti „keresztény kurzus” szimbolikus figurájává merevítették.¹⁴ Giesswein Sándor megőrizte szellemi önazonosságát és harcosságát is, de az 1919 utáni világ őt és művét éppen ezért elutasította. Mindazonáltal a harmincas években a Quadragesimo anno ösztönzésére és az abban foglalt útmutatásoknak megfelelően a keresztény szellemű társadalmi reformot és megújulást szorgalmazó, ebben az időben mindenekelőtt a hivatásrendiség alapján álló mozgalmak ismét megerősödtek. Ezek közül a valóban nagy távlatokat nyitó kezdeményezés a KALOT néven ismertté vált, 1935-ben a jezsuita Kerkai Jenő (1904–1970) által vezetett, Teleki Pál és Kovrig Béla szociálpolitikus, egyetemi tanár hatha tós támogatásával útjára indított mozgalom volt.¹⁵ Erre mint társadalmi bázisra a második világháború utáni magyar demokrácia a Nagy Ferenc vezette Független Kisgazda és Polgári Párt és a Barankovics István (1906–1974) által alapított Demokrata Néppárt együttműködésével érdemben építhetett volna, ha a szovjet birodalomba való betagozódás ennek perspektíváit három év leforgása alatt nem semmisítette volna meg teljes egészében.

     A következő, formálisan 1990-ig tartó korszakban a keresztényszociális gondolatvilág a II. Vatikáni Zsinat és az azt követő egyházi nyitás ellenhatásaként a Kádár-kor egyházpolitikai sikerágazataként működtetett ún. marxista–keresztény párbeszéd „háttériparában”, a hivatalos marxista történettudomány erre szakosodott, egyébként figyelemre méltó színvonalú eredményeket felmutató műhelyeiben élte tovább sajátos fénytörést szenvedett életét.¹⁶

     Az elmondottak csak felvillanthatták a keresztényszociális gondolat és a tápláló forrását jelentő egyházi szociális tanítás nehéz magyarországi sorsának fontosabb csomópontjait. Nehéz sors volt ez, mert mint láttuk, a kibontakozáshoz kellő történelmi idő soha sem állt rendelkezésre. Bár a magyar polgári fejlődés már az 1848-as áprilisi törvényekben érvényesülő szellemiséggel, tehát a kezdeteknél szilárd eszmei alapokat fektetett le, ami a dualizmus idején is nagy formátumú államférfiak elméleti és politikai munkásságában folytatódhatott, majd pedig a századforduló szellemi pezsgésében Prohászka és Giesswein fellépésével rövid időre legkorszerűbb formájában is a magyar politikai és szellemi küzdőtér részesévé válhatott, a mögöttünk hagyott évszázad inkább a hősies kezdeményezések és végzetes bukások sorozatát mutathatta fel.

     A több mint két évtizeddel ezelőtt bekövetkezett nagy fordulat óta eltelt idő még nem volt elegendő arra, hogy az 1948-ban megszakított fejlődés a keresztényszociális gondolkodás szempontjából újra szervesülhetett volna. Az egykor meglévő tudás maradványait csak kevesek és jórészt emigrációba szorultak őrizhették meg. Ezek közé tartozott az egykori Demokrata Néppárt olyan néhány, a szovjet rendszert túlélő politikusa, mint Keresztes Sándor, Szakolczay György vagy kezdetben még a KALOT egyik fő szervezője, Ugrin József mellett a kisgazda hagyományhoz erősebben kötődő Antall József is. Az ő emlékezetükben élt még egyfajta folyamatosság tudata és a visszacsatolás törekvése. Az elmúlt húsz évben mindazonáltal érdemi erőfeszítések történtek a katolikus szociális tanítás ismeretének hazai elmélyítésére. II. János Pál a Rerum novarum kibocsátásának századik évfordulóját a katolikus társadalmi tanítás évévé nyilvánította, és ennek kapcsán a Katolikus Lelkipásztori Intézet keretében megkezdődött a katolikus társadalmi tanítás intézményes oktatása és rendszeres feldolgozása.¹⁷ A Barankovics Alapítvány rendezvényei, kiadványai és honlapja révén komoly szerepet vállal a vonatkozó ismeretek terjesztésében. Az idevágó egyházi megnyilatkozásokról egyre több helyen olvasható, hallható szakszerű méltatás és kritika. Mindent egybevetve azonban meg állapítható, hogy a témáról Magyarországon még sokat kell beszélni és megkockáztatom: a keresztényszociális gondolat és a katolikus szociális tanítás jelentőségének megfelelő recepciójához a magyar társadalomnak is még sokat kell változnia.

     A keresztény társadalmi tanítás jövőjével kapcsolatban elemző okfejtésre nincs helyünk, de annyit meg lehet állapítani, ami a mai világválságban egyre szélesebb körben érzékelhetővé válik minden politikai oldalon, hogy a kivezető út csak a morális alapok radikális újragondolásával képzelhető el, más szavakkal egyre sürgetőbb parancs mindenki számára a morális alapokhoz való visszatérés. Magam úgy látom: egyre többekben él a meggyőződés, hogy a keresztény szociális tanítás – az emberi természetben gyökerező mély megalapozottsága révén – nemcsak a hívők, hanem a nemhívők, általában pedig „minden jóakaratú ember” számára mással nem pótolható segítséget fog adni a jövőben is.

Entz Géza Antal

¹ A Iustitia et Pax pápai bizottság 2004-ben kiadta Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma c. – az interneten magyarul is hozzáférhető – dokumentumot, amely egységes szerkezetben mutatja be a társadalmi tanításnak a pápai enciklikákban és más pápai, ill. vatikáni megnyilatkozásokban, a II. Vatikáni Zsinat konstitúcióiban kifejtett részleteit. A kompendium méretére és tartalmi gazdagságára utal, hogy szerkesztői 1232 jegyzetben hivatkoznak a felhasznált forrásokra. Ehhez még hozzá tehetjük, hogy VI. Pál Octagesma adveniens kezdetű (1971) enciklikája óta a világban tapasztalható regionális, vagy csak az egyes részegyházakra jellemező eltérő helyzetekre való tekintettel az egyház társadalmi tanításának részét képezik egy-egy világrész, vagy egy-egy ország püspökeinek ilyen tárgyú fontosabb megnyilatkozásai is.

² Hughes Felicité Robert de Lamennais (1782–1857), Antoine-Frédéric Ozanam (1813–1853) francia gondolkodók és Wilhelm Emmanuel von Ketteler (1811–1877) mainzi püspök munkásságát említjük itt jelzésként.

³ Centesimus annus, 1991. 5. bekezdés

⁴ Pacem in terris, 1963. óta állandó formulája a címzésnek a szociális enciklikákban.

⁵ Rerum novarum. In: Tomka Miklós és Goják János (szerk.): Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Szent István Társulat, é. n. (1993.) 29.s

⁶ Quadragesimo anno, 1931. 79. im. 81.

⁷ Humanisme intégral. Problemes temporels et spirituels d'une nouvelle chrétienté. Paris (Fernand Aubier), 1936. Magyarul: Turgonyi Zoltán (ford.): Az igazi humanizmus. Egy újkeresztény társadalom evilági és lelki vonatkozásai. Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény – Szent István Társulat, Sárospatak, 1996.

⁸ Az ordoliberális megnevezés tartalmilag az állam által szabályozott gazdasági rendre vonatkozik. Meghatározó képviselői Walter Eucken, Franz Böhm, Leonhard Miksch és Hans Großmann-Doerth voltak.

⁹ Tóth Tihamér: Az ordoliberális iskola palackpostája – a piacgazdaság eszméje egykor és ma. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica Tomus. LXXIII. Fasc.1-64. Szeged, 2010. 887–889. Sok más mellett Csaba László több ide vágó megnyilatkozására is utalhatunk.

¹⁰ V.ö.: Caritas in veritate kezdetű enciklika 2009.

¹¹ Erdődy Gábor: „Szabadságot mindenben és mindenkinek”. A belga alkotmányos rendszer létrejötte és működése 1831–1848. Budapest, 2006. – Csorba László: „Széchenyi, az istenkereső.” In: Magyar Nemzeti Múzeum. Konferencia-füzetek I. Széchenyi. Történész-muzeológus konferencia előadásai. Sopron, 1991.

¹² Prohászka Ottokár: Az egyház demokráciája. In. Schütz Antal (szerk.): Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái. X. Szent István Társulat, Budapest, (1928.) 37.

¹³ Szolnoki Erzsébet: Szociális igazságosság és keresztény szeretet. Giesswein Sándor a magyar keresztényszociális és kereszténydemokrata gondolkodás megalapozója. Budapest, 2005.

¹⁴ Prohászka életműve feltárásában és ma is időszerű üzenetei megismertetésében sok minden történt az elmúlt két évtizedben. Ennek alapján világossá vált, hogy Prohászka úttörő szerepe akkor is elismerésre méltó, ha társadalomszemléletének némely elemén már túllépett az idő és pl. a zsidó-kérdésben képviselt álláspontját lehet is és kell is bírálni. Az egyre gazdagodó bibliográfiából itt csak a jezsuita Szabó Ferencnek a továbblépéshez is jó kiinduló pontot nyújtó publikációira utalok.

¹⁵ Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete. Történetét feldolgozta Balogh Margit: A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935-1946. Budapest, 1998.

¹⁶ Gergely Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon 1903–1923. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977. Uő: A keresztényszocializmus Magyarországon 1924–1944. Typovent Kiadó, 1993. Zsigmond László történész egyetemi tanár az 1970-es évek elején az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen szemináriumot tartott a keresztényszociális gondolkodás fejlődéséről természetesen a marxista kritika jegyében. A szemináriumi program háttereként két kötetben válogatást jelentetett meg a katolikus szociális tanítás alapdokumentumaiból. Zsigmond László (szerk.): Politikai és szociális enciklikák XIX–XX. század. I–II. ELTE Bölcsészettudományi Kar. Budapest 1970.

¹⁷ Tomka Miklós és Goják János (szerk.) im. 23