A két palást

Vasárnap volt, ezerkilencszázhatvan pünkösd vasárnapja. A délelőtti enyhe levegő alig mozdult, mintha a tavaszi nagy rohanásokban elfáradt szél is pihenni tért volna. Elfeküdt az apró somogyi falvak között, mert ez a nap a pihenés és az alázat napja volt. A templomokhoz vezető járdákon vakítóan fehér inges, fekete ruhás férfiak, bekötött fejű asszonyok, szépen kimosdatott gyerekek ballagtak zsoltároskönyvvel kezükben most is, mint más vasárnapokon.

Goda Péter tanító nem ment templomba. Pedig az iskola meg a tanítólakás szomszédos volt a református templommal, melynek szószékéről valaha még ő maga is hirdette az igét. Most azonban a méhesben hajladozott, melyet csupán magasra nőtt mogyoróbokrok választottak el a parókia kertjétől. Szeretett a méhekkel babrálni. Hatvan-hetven család dolgozói zsolozsmáztak körülötte, kaptáraik szép egyenes vonalban álltak a mogyorófasor mellett. A halk zsongás nyugtatta lelkét, pihentette elméjét, csillapította időről időre felkavarodó gondolatait.

Éppen egyik kaptár tetejét hajtotta le, amikor meghallotta Göndör Kálmán lelkészt. Azt a jellegzetes torokköszörülést, melyet tévedhetetlenül felismert volna ezer közül is, hiszen Kálmánnal közel negyven éve, a teológián együtt töltött évek óta ismerték egymást. Felnézett, és a mogyoróvesszőkön meg a méhészsisak hálóján keresztül is jól látta, amint a pap lehajtott fejjel elgondolkodva, lassan lépdel a templomajtó felé. Mellén összefont csontos keze alatt a Biblia pihent, makulátlan fekete palástjának szárnya lágyan harmonikázva úszott mögötte, majd körülölelte, amikor az épület sarkánál megállva várta a harangszó végét. Belépett aztán a szélesre tárt kétszárnyú ajtón, melyet ilyenkor nyárelőn már nem csuktak be, s elnyelte őt a templom félhomályából kiáradó orgonaszó. Péter felegyenesedett, letette szerszámait és mozdulatlanul hallgatta, amint a gyülekezet sokhangú kórusa összesimul az orgona hangjával.

Jövel, Szentlélek Úristen
Töltsd bé szíveinket éppen…

A tanító észre sem vette, hogy magában hangtalanul követi az ének szövegét és dallamát. Ám rövidesen feleszmélt, zavartan kezébe vette újra a füstölőt, a következő kaptárhoz lépett, de gondolatai ott maradtak a hűvös templom falai és a múlt emlékei között.

Kilencszázharminchat nyarán, éppen a pünkösd utáni héten költözött ebbe a kis faluba, ahol betöltetlenné vált az egyetlen tanítói szék. Lelkészi hivatása mellett örömmel végezte az írás-olvasás, és az elemi iskola többi tantárgyának oktatását, melyhez ugyancsak a teológián szerzett képesítést. Parókiát nem kért és nem kapott, így különösen kellemes meglepetés volt számára, amikor megtudta, hogy a helyi gyülekezet lelkipásztora Göndör Kálmán.

Mindketten szelíd, derűs természetű fiatalemberek voltak. Örömmel idézték fel a diákévek közös emlékeit. Péter gyakran vendégeskedett barátjánál, akinek akkor már családja, egyéves kislánya volt. Kálmán nemcsak a vasárnapi ebédekre hívta meg az akkor még egyedülálló tanítót, hanem magától értetődően ajánlotta fel az igehirdetés lehetőségét is. „Csak, hogy a palást ne porosodjék”, jegyezte meg ilyenkor mosolyogva, és Péter mindig mély alázattal, megilletődve lépdelt fel a szószék nyikorgó lépcsőin. Édesapja is lelkész volt, s amikor hivatást kellett választani, szóba sem kerülhetett más, mint a Mindenható földi képviselete.

A háború évei – akár az egész országot – mindkét családot megviselték. Akkorra már Péter sem élt magányosan, kék szemű, szőke hajú felesége negyvenháromban leánygyermekkel ajándékozta meg. Ilonka elővigyázatos, okos asszony volt, és amikor az orosz katonák végigjárták a falu házait, férjének zsoltároskönyve, bibliája, palástja már jól elrejtve a padláson lapult. Göndör tiszteletes nem rejtegette hitének bizonyságait, ezért aztán családja meg is szenvedte a vörös hadsereg átvonulását. A parókiát és a templomot feldúlták, Kálmánt magukkal vitték, és csak hetek múltán került haza. Kivételes szerencsével, bár egyre szűkebb korlátok között gondoskodhatott családjáról, folytathatta hivatását, ahol abbahagyatták vele. Goda Péter életében azonban más szelek kezdtek fújni. Az óvatos fiatalasszony kézbe vette férje lelkét, és a palást meg a biblia nem került elő többé, csak egyetlenegyszer, amikor az asszony elégette őket! Péter, aki csak később szerzett tudomást erről, továbbra is tartotta a barátságot Kálmánnal, de a templom küszöbét attól kezdve nem lépte át. Néhány zavaros év után aztán a barátság is kezdett kiüresedni, mert az országban eluralkodó politikai hisztéria azt üvöltötte: „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” A pap úgy vélekedett, butaság, hisz nem lehet olyan ember, akihez ő ellenségként viszonyulna, a tanító viszont megijedt. A kezdeti félelem után azonban megértette, hogy saját és családja biztonságát nem kell feltétlenül féltenie, elég, ha mindössze színt vált. Feketéről vörösre!

Most, itt a méhesben idáig jutott emlékei felidézésében, amikor az orgona ismét megszólalt, és ez megzavarta. Az eltelt tíz év során félelme valóban elmúlt, mindössze egyetlenegyszer éledt újra, négy évvel ezelőtt, azokon a lázas októberi napokon. Addigra a fekete biblia helyett jóval kisebb könyvecskét tartott fiókjában, és ezt hiába rejtegette, a piros szín átvilágított mindenen! A falu puritán lakói mindig tisztelettel és alázattal gondoltak tanítójukra, de 1956. október végének egyik estéjén ökölnyi bazalt szakította be az éppen vacsorázó család ablakát. A lámpát gyorsan eloltották, sokáig ültek dermedt csendben. Azon az éjjelen nem aludt a tanító, de nem aludt a pap sem, mert Péter családja félelmében nála kért menedéket.

A rettegés aztán véget ért és a tanító életébe újabb szín költözött. Az istentisztelet végeztével nem nézegetett már a templomkert felé, hanem ebédelt, miközben szépen vasalt egyenruháján állapodott meg tekintete. Középkék zsávolyzubbony, nadrág, ellenzős sapka, büszke ötágú vörös csillaggal – ezek lógtak a szekrény oldalán, mert estére szolgálatba készült. Ketten voltak munkásőrök a faluban, ő maga meg Burkus Laci, egykori cselédgyerek, kit régen még tanított, és néha eszébe jutott: vajon azóta megtanult-e rendesen írni-olvasni?

Besötétedett már, amikor a buszmegálló mellett felvette őket a teherautó, amelynek nyitott platóján nyolcan ültek. Mind ismerték egymást, de a köszönésen kívül szó alig esett. Az autó duruzsolva nyelte a kilométereket, el-elsüllyedve az akácillatú völgyek hűvös levegőjében. Alig kivilágított falvak sorra maradtak el mögöttük. Aztán élesen jobbra fordulva lekanyarodtak a főútról, és egy keskeny makadám elvezette őket úti céljukig. BÁRÁNYOS, olvasta Péter a táblát a kocsi fénykévéjében, és szíve nagyot dobbant. Ez Kálmán faluja!

A kivilágított tanácsháza előtt álltak meg, mint mindig, amikor tsz-szervezésre mentek. A tanácselnök – kerek képű, zömök, zsíros kalapú ember – előre indult a kanyargós utcán, s ők kettesével lépkedtek mögötte, nehéz, vasalt árkász csizmájuk súlyosan döngött a téglajárdán. Gumibot és pisztoly volt mindegyiküknél, mert a szép szó ritkán győzte meg a nyakas somogyi parasztembereket, hogy több évtizedes kemény munkával apránként gyarapított vagyonkájuktól önként megváljanak. Péter meg Burkus volt az első páros. Szikár, hatvan körüli férfit kísértek a tanácsházára, ahol már előkészítették az agitációt. A helyiségben kopott asztal, és egy szék volt az összes bútor, az asztalon papírlap, toll hevert.

Péter, közelebb lépve, a papírra pillantott. BELÉPÉSI NYILATKOZAT, ezt nyomtatták a tetejére, s alatta kézzel kitöltött rubrikák, mindjárt a tetején névvel: Göndör Lajos! A tanítóval fordult egyet a szoba, ám nem volt már visszaút, ha nem teszi meg ő, megteszi más – erre gondolt. A név Kálmán apjáé, akit idekísértek, a pap testvére, Gyula lehetett. Találkozni, szerencséjére még nem találkozott velük, de Kálmán elbeszélései alapján ismerte a családot.

– Írd alá! – szólalt meg közben Burkus, és már ütött is.

– Apám a tulajdonos – mondta a férfi visszanyerve egyensúlyát. Erre Burkus újra arcul ütötte, vére a mögötte álló Goda vállára fröccsent.

– Magát hogy hívják? – kérdezte Péter.

– Göndör Gyula vagyok. Elsőszülött fiú.

– Hozza ide az öreget, az elvtárs magával megy.

– Én ugyan nem hozom. Nyolcvanöt éves. Mit akarnak tőle? – ekkor Goda is megütötte. A férfi az asztalnak tántorult, és Burkus leakasztotta gumibotját.

Addig ütötték, amíg ájultan a földre nem rogyott, s ekkor Goda lihegve azt mondta:

– Elég. Most menj az apjáért!

Az alélt embert magára hagyva Péter kiment az épület elé, mélyeket szippantott a hűvös levegőből, hogy hányingerét csillapítsa, aztán rágyújtott. Burkus hamarosan megérkezett az öreggel, aki meglátva vértől szennyes, félájult fiát, szó nélkül, reszkető kézzel aláírta az elébe tolt papírt. Kifelé menet tiszta kék szemével Péter arcába pillantott, és Goda úgy érezte, Kálmán néz rá – ugyanaz a szem, azok az arcvonások, és megint elfogta az émelygés.

A csapat összesen tíz aláírást gyűjtött be azon a pünkösdi estén, és ez nagyon jó eredménynek számított. Vezetőjük meg is jegyezte, ezért biztosan dicséretet kapnak a járási pártbizottságtól, hisz Bárányos a legkeményebb falvak közé tartozott. Goda magába mélyedve gubbasztott a platón, szó nélkül, csak egy intéssel köszönt el a többiektől, s hajnalig az iskola udvarán álló kispadon üldögélt. Napokig kerülte Kálmánt, ám végül a tiszteletes átjött hozzájuk, s megkérdezte, nem tud-e valamit a bárányosi akcióról. Péter azonban ekkorra már jól tudott hazudni, mind másoknak, mind önmagának, s a lelkész különben sem volt nehéz eset, hisz mélyen hitte, hogy az igazságtétel nem földi ember dolga.

Az évek peregtek, az ország és a falu belefásult a langyos közönybe, a keserűséget betakarta a múló idő rozsdája, a tanító vétkei javarészt feledésbe merültek, tekintélye is a régi lett, bár nyugdíjas éveit élte már. Ám a sors nem felejtett! Évtized múltán a kis település újra pünkösdöt ünnepelt, egy kedves fiatal pár pedig lakodalmat ült, melyre – mint egykori jó tanítványok – meghívták az öreg napjaikat számlálgató Goda házaspárt is. Az esküvő emitt volt, a lagzi három faluval arrébb, és a násznép szalagos autókkal, víg dudaszóval vonult végig, épp azon az úton, mely 1960 környékén fegyveres munkásőröket hordott hátán.

A vigadalom kék egét azonban keserves történés festette sötétre! A szomszédos faluban az élesen kanyarodó útról lecsúszott a vőlegény násznagyának kocsija! Éppen az, amelyben az öreg tanító és felesége utazott. Az autó a kanyarban álló robusztus kőfeszületnek csapódott, Ilona asszony számára ez lett a végállomás! Péter gyenge ember volt, de nem buta! Tudta, mi történt, és tudta, miért. Kórházi ágyán fekve sokadszor futott át fején a gondolat, talán mégis kár volt azért a palástért. A magas ablakokon halványan átderengő városi lámpák fénye összekulcsolt kezére vetült, amint sok-sok év után suttogva ismét imádkozni kezdett:

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,
Szenteltessék meg a Te neved…

Kovács F. István

 

 

2021-06-01

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks