A kézműves munka egyedi

A népművészet, azon belül a faragás jelenti életének értelmét. Alapvégzettsége számítógép-programozó, de az utóbbi több mint három évtizedben a faragókést választotta a monitor és a klaviatúra helyett. Gosztonyi Zoltánnak, a Népművészet Mesterének, a Magyar Művészeti Akadémia akadémikusának alkotásai bejárták a világot; jelenleg a Pesti Vigadóban tekinthetők meg a munkái, melyek láttán érzékelhető: a Kapoliak nyomdokain jár.

– Mikor vett kézbe először bizsókot?

– Gyerekkorom óta faragok. Akkor még nem bizsók (faragókés), hanem bicska volt a módi. Falusi fiú gyerekként, bicska nélkül nem lehetett létezni. Mindig volt faragni való. Ceruza, blincke vagy egy bot levágása indokolta a bicskahasználatot. Minden fiúnak volt bicskája és mindenki indokoltan használta és szerezte meg a faragás alapjait jelentő gyakorlatot.

– Mi ösztönözte arra, hogy – divatos szakmáját feladva – kézi munkával keresse a kenyerét?

– A számítógép-programozás, logikus gondolkozással, egy feladat megoldása. Ez alkotó tevékenység. Szükséges a technika és használatának a tudása. Nagyon szerettem, azonban egy évtized után világossá vált számomra, hogy a felhasználói körből nincs előrejutás, bármennyire is jó valaki ebben a tevékenységben. A bicskával való ismerkedést követően, a pályaválasztás időszakában kezdtem tudatosan faragni. A mit és hogyan kérdések körül kezdődött a komolyabb érdeklődésem a faragás iránt. A gyakorlati szakmai tudás megszerzése, tárgyaim zsűriztetése, kiállításokon való megjelenés s az elért sikerek biztattak arra, hogy elgondolkozzak a váltás lehetőségéről. Belevágtam. Biztos voltam benne, hogy ez az én utam. 

Ugyan a családom nem fogadta kitörő örömmel, de mellettem álltak, és a hullámvölgyeken sikerült együtt túljutnunk.

– Mikor, s miért billent át a fafaragás a csont megmunkálására?

– A somogyi pásztorfaragás része a csontmegmunkálás. Elkényeztetett a Kaposvári Húskombinát. Szürkemarhatülök nem lévén, a csontot használtam a különféle eszközök elkészítésére.

– Régen, a háziipari szövetkezetek korában meglehetősen kelendőek voltak e használati és dísztárgyak, aztán a generációváltásnak és az aktuális trendnek köszönhetően háttérbe szorult a hagyományos kézi tevékenység, így a népművészeti alkotásoktól mintha szabadulni akart volna a társadalom. Egy ideje – szerencsére – mintha újra reneszánszát élné a kézművesség. Ön mit tapasztal?

– Éppen a háziipari szövetkezet olcsó árukínálata rögzült a fejekben, s ennek következtében meg is szűnt ez a futószalagos termék-előállítás. Lassan tudatosul, hogy a kézműves munka egyedi. A belefektetett technikai tudás, a tárgy esztétikája, a hagyomány használata teszi a kultúránk részévé. Szerencsére vannak alkalmak, amikor nem a tömegtermelés által előállított termékkel akarunk kedveskedni. Ekkor felkeresik a kézművest, aki akár személyre szóló tárgyat tud készíteni.

– Az is tapasztalható, hogy ha kedves is a szemnek egy-egy kézműves termék, ott marad az árusnál, mert szinte megfizethetetlen…

– Az, hogy mi a megfizethetetlen, relatív. A kézművesnek a saját keze által előállított termékekből kell megélnie, és persze neki is van rezsije. Például a gázszerelő számlája után mindenki szívja a fogát, a kézműves terméke mellett viszont el tud sétálni, legfeljebb sajnálkozik, hogy drága. Akinek van rá igénye és lehetősége, az tudja értékelni a munkánkat. Ezért rendezünk kiállításokat, tartunk bemutatókat, ahol sokszor ki lehet próbálni a tárgykészítést. A legnagyobb hozadéka, amikor az érdeklődők felismerik az alkotás örömét.

– A hagyományos népi motívumkincs ízlésformáló erő is. Hogy ismertethető meg a legfiatalabb generációkkal e különleges érték? Gondolom, egy-egy nyitott műhely vagy rendhagyó óra kapcsán, a népélet mellett a néplélekről is sok szó esik…

– A régi világban ez családon belül adott volt. Nem véletlenül mondják, hogy apáról fiúra, anyáról leányra szállt a tudásátadás. Manapság nem tudunk annyi nyitottműhely-foglalkozást tartani, hogy ennek látszata legyen. Szerencsére országszerte akadnak kulturális központok, amelyek működtetnek szakköröket.

– Van affinitás a kézművesség iránt az ifjakban?

– Ha van, aki megmutassa nekik…

– Van?

– Szerencsére akad.

– Ön milyen mesterektől tanult?

– Varga László, Szőke István, Fehér Lajos, Varga János, Tóth Mihály, Nagy Ferenc, Hodó József és persze a Kapoliak. Két alkalommal kaptam meg a háromévente megrendezésre kerülő Kapoli Pályázat fődíját, ami vándordíj, egy Kapoli kanászkürt. Felemelő érzés volt kézben tartani e jeles előd keze munkáját.

– Honlapján egy számomra is kedves Sütő András-idézet olvasható: „Aki nem tudja, merre tart, azt oda vezetik, ahova akarják.” Ön régóta megtalálta az útját. Soha nem akarták eltéríteni róla?

– Nem, mert magam választottam. Néha ugyan volt némi megtorpanás, de eddig sikerült helytállni.

– Sütő azt is írta: „Az álruha, s az álarc szükséges fegyver az életben. Alakulni kell a követelményekhez, miként a dagasztott tészta a tepsihez.” Ön nem használt ilyen jellegű „fegyvert”. Nem volt rá szükség, vagy mindez kegyelem?

– A tárgyaim beszélnek helyettem. A hagyományok feneketlen kútja élteti munkámat, amivel többek, az vagyok én. Igen, én is kegyelemként élem meg e sors jelölte utat…

– Számos jelentős kiállításon megcsodálhatták munkáit. Bonn, Párizs, Berlin, Róma, Washington, Kairó, Dél-Korea, Peking – néhány hely, ahol a magyar népművészetet képviselte alkotásaival. Hogy látta? Van mire büszkének lennünk?

– Igen, van! Nem véletlenül népszerűek a magyar kézművesek a nagyvilágban.

– Idehaza is bemutatkozott, többek között a Pesti Vigadóban, 2023-ban a Lélekformák II. Népművészeti Nemzeti Szalonon a Műcsarnokban. Áprilisban nyílt kiállítása a Pesti Vigadóban. Milyen alkotásokat láthat a közönség?

– Minden felkérést, így a Pesti Vigadó-bélit is nagy megtiszteltetésnek élek meg. A június 22-ig megtekinthető kiállítás faragóéletem keresztmetszete, már ami számomra elérhető. Sok tárgyat tulajdonosoktól kellett a kiállítás alkalmára visszakérni, de úgy vélem, gazdag a kollekció.

– Tevékeny alkotóélet során először a Népművészet Ifjú Mestere, majd Népművészet Mestere lett. 1992-ben és 1998-ban Kapoli-díjban részesült, egyebek mellett a Gránátalma-díjnak, valamint a Pro Cultura Hungariae elismerésnek is tulajdonosa, de Aranykoszorú-díjat is kapott, 2019-ben pedig Magyar Arany Érdemkeresztet. A népművésznek mi a legnagyobb elismerés?

– Mindenekelőtt az, amikor a megrendelő fényes arccal megköszöni a számára készített Gosztonyi-alkotást, ám természetesen mindig örültem annak, ha közvetlen vagy tágabb környezetem is értékelte-értékeli alkotótevékenységemet. Amíg emelni tudom a kezem, a faragást biztos, hogy nem hagyom abba.

– Választott hivatása mellett történész-magyarságkutató-régészmunkatárs is. Tizenöt éve a Somogy Vármegyei Népművészeti Egyesület elnöke, s a közelmúltban lett a Magyar Művészeti Akadémia akadémikusa. Mindkét megbízatás misszió is egyben. Hogy lehet(ne) még inkább ráirányítani a figyelmet idehaza a magyar kézművességre, messze földön híres népművészetünkre?

– Szerintem iskolai szinten kellene a manuális foglalkozásokat tanítási rendszerbe foglalni, mint a sportot és a zenét. A tevékenységgel a feladatra koncentrálva, elcsendesülve megtapasztalni az alkotás örömét, az elkészült tárgyakban felismerni a magyar néplélek szépségét. Szakember még lenne hozzá, de az idő nagy koptató erő. Élő mestertől sokkal sikeresebb a szakma tanulása, mint ha csak könyvből lehet elsajátítani a tudást. Jelenleg Kaposszentbenedeken gyönyörű környezetben építek egy alkotóházat azzal a szándékkal, hogy otthont teremtsek egy faragóbázisnak – kiállítótérrel, műhellyel, a közösség számára hasznos felszereléssel. Számítok a helyiek szimpátiájára, támogatására. Első terveim között szerepel egy falufa elkészítése.

– A Hagyományok Háza meghirdette a XXXIV. Országos Faragópályázatot id. Kapoli Antal Kossuth-díjas fafaragó, a Népművészet Mestere emlékére. Ha jól tudom, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum lesz a házigazdája az idei Kapoli-kiállításnak. Mit vár a pályázattól?

– A Somogy Vármegyei Népművészeti Egyesület a rendezésben vállal szerepet. A Kapoli-kiállítás június 21-én nyílik, és november 16-ig lesz majd látogatható, s a pályázathoz kapcsolódva faragó konferenciát szervezünk az alkotók részére. Mivel ez a nap a Múzeumok éjszakája rendezvénnyel együtt zajlik, így bárki megtekintheti a pazar kollekciót. Remélem, hogy a rendezvénynek pozitív lesz a visszhangja, s így reményt adhat a későbbi, háromévente ismétlődő folytatásra.

Fotó: Kovács Tibor