A királylány könnyei

Önfeláldozás és engesztelés, álnokság és őszinteség, árulás és hűség, könny és ima, szeretet és megbocsátás, számvetés és megtérés… s az emberi érzelem és magatartás még megannyi árnyalata színezi Zsuffa Tünde nyolcadik, Az Ég tartja a Hazát című regényét. Árpád-házi Szent Margit korának zord történéseibe az író tündérmesét is szőtt, mert, mint mondja, ez teszi elviselhetővé az igazságtalan és méltatlan helyzeteket. Az írótól megszokott módon a könyvtrilógia befejező részéből is fontos alapüzenet cseng ki: IV. Béla és Szent Margit szép örökséget hagyott ránk, és ennek megőrzéséért nekünk is tennünk kell.

– Hatodik, Az Ég tartja a Földet című Erzsébet-regénye után sem tervezte a folytatást, majd Az Ég tartja a Királyt tatárjárás-történet után sem arra készült, hogy nyolcadik regényének is IV. Béla és Árpád-házi Szent Margit lesz a központi alakja. Mégis trilógiává formálódtak ezek a művek. Mi volt a mozgatója a könyvek kibontakozásának, egymásra épülésének?

– Nem akartam megfutamodni (nevet). Többen nekem szegezték a kérdést, hogy miért nem folytatom a történetet, hiszen lenne miről mesélnem, most következne Árpád-házi Szent Margit… De én éppen az ő személye bemutatásától riadtam meg. Volt bennem egyfajta óvatosság vele kapcsolatban, Béla király legkisebb lányáról ugyanis nem éppen könnyű írni a mai korban a mai kornak. Pedig Margit nevét viseli sziget, híd, kórház, iskola, templom, szobrokat állítottak a tiszteletére, üvegfestményeken láthatjuk alakját. Látszólag nincsenek hőstettei, nem volt vértanú, „csak” egy domonkos apáca, akit születésekor felajánlottak Istennek Magyarország megmentéséért, aki sanyargatta, ostorozta magát, vezeklőövet hordott, a legpiszkosabb munkákat is örömmel végezte el, sikálta a konyhában a padlót, hajnalig imádkozott, aztán fiatalon meghalt. Gárdonyi Géza az Isten rabjai című regényében aranyos történetet írt Margitról, szerettem a könyvet, többször el is olvastam, de nem éreztem késztetést arra, hogy én magam is tollat ragadjak vele kapcsolatban.

– Mégis megtette…

– Idén januárban ott voltam a Margitszigeten, amikor Erdő Péter bíboros szentmisét mutatott be az egykori domonkos klastrom romjai között. A szentbeszédében olyan mondatok hangzottak el, amelyekre felkaptam a fejemet. Ha képletesen kellene bemutatnom, hogy mi ment végbe bennem azon a csontig hatoló hideg vasárnapon, akkor a lavinaomláshoz tudnám hasonlítani. Betemetett a nagy hó, és ott maradtam Szent Margittal kettesben. Belehasított a szívembe a felismerés, hogy foglalkoznom kell vele, írnom kell egy olyan történetet, amiből mások is megérzik, amit én: hogy követni kell a magyar királylány példáját, aki a kitartás, az önfegyelem, az alázat példaképe volt. Keményen gyakorolni kell a segítő szeretetet, és az imádkozást akkor sem szabad abbahagyni, ha látszólag nincs eredménye.

– Miről beszélt a bíboros úr?

– Margit önfeláldozásáról és engeszteléséről, amely ma is időszerű, hiszen a világot háború és erőszakos gazdasági átrendeződés tépázza. A magyar királylány nem hagyta el élete végéig a klastromot, mégis ő mentette meg hazánkat egy öngyilkos polgárháborútól, amikor kibékítette egymással apját és testvérét. A szeretet nyelvén beszélt hozzájuk.

– Lám, mégiscsak voltak Margitnak hőstettei!

– Hát éppen erre döbbentem rá! Ijesztő számomra hazánk társadalmi széttagoltsága, a közösségi médiában tapasztalható gyűlölködés, az emberek egymás általi megbélyegzése, az egymással szembeni tiszteletlenség. Még véletlenül sem azt keressük, mi a közös bennünk, hanem hogy mi választhat el bennünket egymástól, akár egy életre. Szent Margit korában sem volt ez másképp, hiszen IV. Béla és fia, István serege egymásnak feszült, hullott a magyar vér, és a hatalomért folytatott harc nem csupán a csatatéren szedte az áldozatait, hanem a domonkos kolostorban is, ahol szintén kettészakadt a „tábor”. Béla és István hívei civakodni kezdtek egymással, és mivel Margit családtag volt, őt is bántották. Feljegyezték, hogy még a moslékos vizet is az arcába öntötték. Ő pedig ezt békésen tűrte, de a családi viszály miatt sokat sírt, ám még többet imádkozott, és próbálta nem beengedni a szívébe a gyűlöletet, a haragot, a dühöt, a sértettséget. Micsoda üzenet ez nekünk a múltból! Mennyire szükségünk lenne a királylány könnyeire, imáira, szeretetére, megbocsátására!

– Legújabb regényében a tatárjárás utáni Magyarországra vezeti el az olvasót, egy olyan történet szövevényes szálai közé, ahol az öreg Béla király küzdelmei folytatódnak, ahol álnokság, árulás és hűség egyaránt jelen van, ám itt jobban összemosódik a történelem a tündérmesével, mint a korábbi könyveiben. Miért adott ezúttal ekkora teret a fantáziának?

– Talán mert még mindig hiszek a tündérmesékben! Ezt átmentettem magamnak a gyermekkoromból. Így talán könnyebb elviselnem olyan helyzeteket, amelyeket igazságtalannak és méltatlannak tartok. Különben tényleg jól látja, ebben a történetben több a fiktív szál, mint a trilógia másik két kötetében.

– Erre utalnak a meseszerű nevek is, mint Hazudós Gurgun, Véresszájú Julián vagy a mérget keverő, pénzért átkokat szóró javasasszony, Füst anyó?

– Igen. A mesékben már a nevek elárulják, hogy valaki jó vagy rossz szereplő a történetben. Ezt akartam érzékeltetni én is. Hazudós Gurgun egy orosz kalmár, és mindent tönkretesz maga körül. Behízelgi magát a király udvarába, nagyokat mond, elhiteti, milyen fontos ember és milyen komoly kapcsolatokkal rendelkezik, mennyire segítőkész, valójában azonban csak a saját hasznát nézi, mindenből pénzt csinál, mindenkit kihasznál és használ. Olyan gonosz alak, hogy még én is rettegtem tőle, ha feltűnt a színen, pedig az én képzeletvilágomban született meg. Kislánykoromban a kopasz Hókuszpók kinézete rémisztett meg legjobban, ezért is néz Hazudós Gurgun úgy ki, mint a Hupikék Törpikék üldözője.

– És Véresszájú Julián?

– Madarat tolláról, embert barátjáról – tartja a mondás, így Gurgun barátja a halk szavú, nyájas, de valójában kegyetlen építészmester. És azért Véresszájú, mert mindig a száját rágja, ha kellemetlen helyzetbe kerül, ha tűrnie kell zsarnok anyja viselkedését, vagy ha nem tudja úgy manipulálni a környezetét, ahogy ő szeretné. Julián messze földön a legjobb építésznek kiáltja ki magát, és aki ezt nem tiszteli benne, azon átgázol. Azt az embertípust testesíti meg, aki a gyengéket meri csak bántani, az erősebbekkel szemben ártatlan áldozatnak tünteti fel magát, csak a száját rágja és a szemét forgatja. De, mint említettem, jó hinni a tündérmesékben, és Julián elnyeri jutalmát, oda kerül, ahova való: a tébolydába.

– Minden tündérmesében van szerelem, az új regényében is. Ez kissé meglepő, nemigen vall Önre.

– Valóban nem, pedig a fájdalmas, szép történeteket szeretem. Ilona és Bastian szerelmét is ilyennek álmodtam meg. Egy német építész beleszeret egy magyar bárókisasszonyba, de Hazudós Gurgun és az erdő mélyén élő Füst anyó ármánykodásai miatt hosszú időre elszakadnak egymástól. Ilona a klastromban találja magát, így találkozhatunk először a gyermek Margittal, Ilona szemén keresztül ismerhetjük meg a király lányát. Amennyire nem akartam megírni ezt a történetet, épp annyira megszerettem. Sikerült egy igazi tündérmesét vegyítenem a magyar történelem zord történéseibe. Persze a trilógia első két kötetében ismert szereplők, akik Szent Erzsébet barátai voltak Türingiában, szintén jelen vannak Margit életében is. Jó volt együtt öregedni és változni velük.

– Az országát visszaszerezni akaró IV. Béla ereje fogytán van, nem tudja, kiben bízhat, vitázik az esztergomi érsekkel, fiával, Istvánnal, sőt még a lányával, Margittal is. Miként jut el a romhalmaz fölött kétségbeesetten töprengő király a felismerésre, hogy ha az emberek cserbenhagyják, a Magasságoshoz kell fordulnia? Mert, ahogy írja, „öreg, bölcs király lett Béla, hittel a szívében, Krisztust tartotta mankójának”.

– IV. Béla bemutatása a legizgalmasabb feladat volt. Az Ég tartja a Földet történetben Béla még gyermek, majd egy határozott ifjú, aki rajongásig szereti húgát, Szent Erzsébetet, de már itt érzékeltettem, hogy viszály folyik apja és közötte, mert a főurak összeugrasztották őket. Az Ég tartja a Királyt regényem elején Béla nem mondható sem rokonszenvesnek, sem szeretetre méltónak. Király akar lenni, apja halálát kívánja, majd amikor uralkodó lesz, bosszút áll mindenkin, aki nem támogatta trónra lépését, illetve akiknek közük volt anyja, Merániai Gertrúd meggyilkolásához. A hatalom megváltoztatja a királyt, azt hiszi mindenható, a rossz döntéseinek nincsenek következményei, elveszíti a realitásérzékét, és már késő, mire észreveszi: magára maradt, és még azok is magára hagyták, akiknek vagyont, rangot, pénzt, paripát, fegyvert adott. Aztán megérkeznek a tatárok… tudjuk, mi történik. Béla végignézi, ahogy az országa a pusztulás szélére kerül, két lánya meghal, mindent veszély fenyeget, ami fontos volt számára. És ekkor pont’ úgy érkezik meg az Úr Béla életébe, ahogy Ady megírta: Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten. / Nem harsonával, / Hanem jött néma, igaz öleléssel, / Nem jött szép, tüzes nappalon / De háborus éjjel.

– Kegyelem…

– Az. Ezt nem is kell túlmagyarázni. Béla megtérése, számvetése, ahogy azt én elképzeltem, meghatott, és megszerettem a királyt. Az Ég tartja a Hazát történetben már abszolút Béla-párti vagyok, titkolni sem próbálom. Tisztelettel és csodálattal írok róla, főleg mert az országépítés során is találkozik az emberi gyarlósággal, a hajlongó főurakkal, az ország érdekeit figyelembe nem vevő ispánokkal. És ott nyüzsögnek körülötte a tatárok kémjei, akiket el akar kapni. Margit személyén keresztül azonban meg tudom fogalmazni a reményt; ő Béla kapaszkodója, vigasza agg korára. Szeretetével sok mindent megértet a királlyal. Kettejük párbeszédei sokszor az én belső vívódásaim, kétségeim. Margit érteti meg az apjával azt is, hogy Krisztus töviskoronája mennyivel értékesebb, mint egy király koronája vagy a földön elért gazdagság.

– Ezt a könyvet is tizenkilenc éves fiának, Pepének ajánlotta, aki tavaly visszatért Ausztriába, ahol felnőtt. Újra a régi környezetben korcsolyázik és él. Együtt töltik a karácsonyt?

– Természetesen – mégpedig a szülői házban, Pusztaszabolcson, és az idei karácsonyon lesz miért hálát adnia az egész családnak. Az életet, az új esélyt is ünnepeljük! Édesanyám idén nyáron sztrókot kapott, kemény hónapok vannak mögöttünk, szanatórium, kórház, orvosi beavatkozások, de visszaimádkoztuk őt az életbe. Sok értékes időt töltöttünk együtt, felváltva vigyáztunk rá Bözsi húgommal, jókat beszélgettünk, és jóleső érzés volt visszaadni édesanyánknak valamit a gondoskodásból, szeretetből, amit tőle kaptunk eddig. A betegség összekovácsolta a családunkat, olyan volt minden, mint régen, amikor mindannyian együtt voltunk a szülői házban.

– Idén sok karácsonyfa alatt ott lesz a könyve. Mi lesz a karácsonyfájuk alatt?

– A betlehemünk. A ’80-as évek végén apánk egy barátjával barkácsolt nekünk, gyerekeknek egy kis házikót, volt benne szalma is, amelybe beleállítottuk a figurákat: Máriát, Józsefet, a jászolban fekvő kisdedet, a pásztorokat, az angyalokat, a napkeleti bölcseket. Enélkül nem karácsony a Zsuffa család karácsonya! Annyi emlékünk fűződik hozzá! Abban a kis betlehemben mindannyian ott vagyunk, mi is körbeálljuk a Kisjézust. Amikor kicsomagolom óvatosan a szobrocskákat, biztosan újra eszembe jut mindenki, aki ezeket valaha megérintette, de már nincs közöttünk… És arra is gondolok majd, hogy a fiam is így emlékszik rám egyszer, ha már én sem leszek, és ugyanúgy mesél majd a gyerekeinek, unokáinak a régmúlt időkről, ahogy én is megteszem ott, a pusztaszabolcsi szülői házban. Szeretem a karácsonyt. Nagyon-nagyon. Az emlékeket, az ízeket, az illatokat, és azt az érzést, amit nem vehet el tőlem senki: ha becsukom a szemem, szól a Mennyből az angyal, látom azokat a szeretteimet, akik már fentről vigyáznak ránk.

– Az egész lénye és írói munkássága tanítás, fontos üzenetek tárháza. Egyházi és polgári körökben határon innen és túl egyre több helyről hallom, hogy Önnel új kortárs magyar keresztény irodalom született…

– Igen, ezt már én is hallottam, de óvatos vagyok ezekkel az elismerő szavakkal, mert nem biztos, hogy a jelenkor tudja ezt reálisan megítélni.

– Akkor ki tudja megítélni? Az utókor?

– Például az a több ezer fiatal, középiskolás diák és egyetemi hallgató, akikhez az elmúlt években beszéltem, és akik a visszajelzések alapján olvassák a könyveimet.

– És most mit mond nekik ezen az összekuszálódott világú, háborúkkal terhelt, bizonytalanságokat hordozó újévküszöbön?  

– Szeretném, ha egyre többen hinnék, tudnák, éreznék azt, amit már harmadszorra írattam a könyveim borítójára.

– Az Ég tartja…

– Pontosan. Régen a szavaktól vártam a vigaszt, az elismerést. Most már az a fontos nekem, amit a szívemben érzek, amit a szívemmel tapasztalok meg. Nem mondom, hogy idilli világban élünk, de IV. Béla és Szent Margit kora keményebb volt, mégis talpon maradtak, és szép örökséget hagytak ránk, amely nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra szállt, és ez a mi hazánk. Ennek megőrzéséhez viszont az kell, hogy ragaszkodjunk az értékrendünkhöz, lássuk meg a mindennapi csodákat, az emberséget a másikban, és alakuljunk úgy a cselekvő szereteten, a hit erején keresztül, mint ahogy azt Ilona a klastromban, Bastian az építkezésen vagy éppen Béla király és István az ország élén tette. Akkor rend lehet körülöttünk.

Fotó: Juhász Éva és Wágner Csapó József