„A következő láncszem”

A kommunisták jól megfontolt, precízen előre megírt forgatókönyv alapján vették át a hatalmat minden a vasfüggönytől keletre lévő országban. A lenini-sztálini démoni menetrendbe jól beleilleszkedett a gazdaság államosítása, hiszen az anyagi javak elrablása – ahogy a szélsőbalos ideológiai apparatcsikok nem kis eufemizmussal fogalmaztak: kárpótlás nélküli köztulajdonba vétele – volt teljhatalmuk alapja. A bányáktól, bankoktól, erőművektől, iskoláktól kezdve a kisvállalatokig mindent ők birtokoltak, és még a legkisebb suszterműhelyeket is ellenőrizték. Erről is szól „A következő láncszem” című, Rákosi Mátyás egyik mondására utaló könyv.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága gazdasági munkacsoportjának legújabb konferenciakötete – amelynek alcíme: A hatalom kisajátítása, államosítás és szovjetizáció a magyar gazdaságban 1945–1949 – annak a tragikus időszaknak állít emléket, amelynek során kisemmizték az addig szorgalmasan dolgozó polgárokat, a módosabb parasztgazdákat és „természetesen” az egyházakat, illetve a nagy- és középvállalkozókat (akiket a kommunista propaganda előszeretettel a franciából átvett burzsoázia kifejezéssel illetett, ami később a közbeszédben bizonyos körökben Rákosiék legnagyobb örömére szitokszóvá kezdett válni). Aki elért valamit az életben, annak megszerzett javait lajstromba vették, és jó kommunista szokás szerint egyenesen megkérdőjelezték, miként jutott azokhoz; állandó fenyegetettségbe kényszerítették, végül elvették tőle mindazt, amit szorgos munkával halmozott föl. Ö. Kovács József kötetnyitó fejezetében a történeti áttekintésen és az alapvető helyzetismertetésen túlmenően néhány új adalékra is felhívja a figyelmet. Ezek közé tartozik, hogy a Heves megyei főispán Erdei Ferenc (egyébként ténylegesen kriptokommunista, hivatalosan parasztpárti) belügyminiszternek 1945. augusztus 6-án azt írta:

„Tiszafüreden hónapok óta rémuralom van, és ennek előidézője az orosz parancsnok. Jelentem végül, hogy ugyanakkor, vasárnap délután Tiszafüreden a templomból litániáról zavartatta ki a hívőket katonákkal a parancsnok, és később egy kisgazdapárti táncmulatságot vertek szét, és zavarták el a fiatalokat.” Ezenkívül Márianosztráról 1945. szeptember 22-én jelentették, hogy betiltották a harangozást, ráadásul a miselátogatást is meglehetősen szűk keretek közé szorították: „Naponta 7-8-ig mehetünk templomba, olyképpen, hogy az egyik utca sarkán kell gyülekeznünk, és együttesen kell elindulnunk, és (a) szentmise végeztével együttesen kell elhagynunk a templomot. Napközben senki nem mehet a templomba.” Mindezt a „vallásszabadság” jegyében, a valóságban azonban – mint tudjuk – ennek éppen az ellenkezője volt igaz, elég, ha csak a pócspetri ügyre utalunk.

A Gazdasági Főtanács mint kommunista „találmány” létrehozása is szerepel Baráth Magdolna tanulmányában, amelyből az is kiderül, hogyan vélekedett erről a rendszer névadója, Rákosi Mátyás, akinek a kezdeményezésére jött létre a szervezet, tulajdonképpen egyfajta csúcsminisztériumként, sőt a szerző szerint „mellékkormányként”. Ahogy a hírhedt magyar pártfőtitkár világossá tette: „(…) a gazdasági főtanácsnak bizonyos fokig gazdasági diktatúra jellege kell, hogy legyen, és feladatkörébe tartozik, hogy gyorsan megoldja és végrehajtsa a tennivalókat, amelyek az ország gazdasági talpra állításához szükségesek”. Itt már nem köntörfalazott a diktátor, hiszen 1945 novemberében övéi között, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége előtt nyíltan beszélt a hatalom megszerzésének módozatairól. Tette mindezt annak fényében, hogy alig néhány héttel korábban megsemmisítő vereséget szenvedtek a parlamenti választáson a Kisgazdapárttól, de Vorosilov marsall (Sztálin mindössze két elemit végzett jóbarátja és mindvégig feltétlen bizalmasa) nyomására mégis bekerültek a kormányba, sőt ott – O tempora, o mores! – kulcsfontosságú tárcákat kaparintottak meg. Természetesen a Rákosi-klikk átültette a szovjet modellt, jöhettek az államosításnak nevezett legalizált rablások, és mindezek tetejébe elkezdődhetett a mezőgazdaság kollektivizálása, ami ekkor még nem aratott teljes sikert (ezt majd a Kádár-rendszer mondhatta magáénak, de a közhiedelemmel ellentétben nem pusztán pszichológiai nyomásgyakorlással, hanem több helyütt nagyon is durva erőszakkal).

Baráth Magdolna tanulmányában ezzel összefüggésben az egyik legfigyelemreméltóbb megállapítása, hogy „A kommunista pártnak a gazdasági élet további állami ellenőrzésére vonatkozó javaslatai permanens koalíciós válságot idéztek elő”, amivel gyengítették a Kisgazdapártot. A kötetben a szerző rávilágít, hogy Gerő Ernő 1948. február elején még arról beszélt, hogy az államosításoknak úgy kell lezajlaniuk, hogy a felületes szemlélő számára azok csak részletintézkedésként jelenjenek meg, de hozzátette, „előállhat olyan politikai helyzet, amikor egyenesen kívánatossá válhat” ennek felvetése. A tanulmány szerzője végül kronológiailag eljut a szovjet mintára bevezetett tervgazdálkodásig, melynek során „a gazdasági egységek nem maguk döntöttek arról, hogy miből mennyit termelnek, hanem a még 1947 júliusában létrehozott (…) Országos Tervhivatal által – melynek élére (…) Vas Zoltán, majd egy másik emigráns kommunista, Berei Andor került – által meghatározott keretszámok alapján állították össze terveiket. Ez tette lehetővé a hadiipar, a hátteret adó nehézipar gyors, erőltetett fejlesztését és közvetlen irányítását.”

A magyarországi német vagyon sorsának ered a nyomába Honvári János, aki megállapítja, hogy a fontosabb német érdekeltségeket 1946 első felében a Gazdasági Főtanács, 1946 június elejétől pedig a még fennmaradó, általában kisebb értékű javakat a Jóvátételi Hivatal adta át a Szovjetuniónak. A történész professzor rámutat arra is, hogy a magyarországi vállalatok a legritkább esetben voltak teljes mértékben német tulajdonban, így a Szovjetunió azokból csak a német tulajdoni hányadot tudta elvenni, így jöttek létre a szovjet–magyar vegyesvállalatok. Persze, ha az érdekeik úgy diktálták, a szovjetek a legfontosabb ágazatokban, mint például a bauxit-timföld-alumíniumiparban, a kőolajbányászatban és finomításban, valamint a légiközlekedésben és a hajózásban feltornázták a részesedésüket az összvagyon felére, „bonyolult részvénycserékkel, eszköz- és készpénz apportálással 50–50%-os szovjet–magyar vegyesvállalatokat alakítottak”. A vegyesvállalatok persze csak névleg voltak „vegyesek”, ezek élén mindig szovjet vezérigazgató állt, akinek a kezében összpontosult minden hatalom: a társaság tevékenységét irányította, ellenőrizte, a dolgozókat és tisztviselőket ő vette fel és bocsátotta el, de még a fizetésekről is ő döntött. Ezek a vállalatok majdnem minden kulcspozícióira szovjet állampolgárokat neveztek ki. A helyettes vezérigazgató pedig ugyan magyar volt, de ki volt szolgáltatva a vezérigazgatónak – ismertette Honvári János.

A Bank Barbara, Germuska Pál és Hollósi Dániel József által szerkesztett kötetben szerepel még több, kifejezetten a történész szakmának szóló fejezet, mint az Igazságügyminisztérium szerepe az államosítások előkészítésében, a büntetőjog alkalmazása a gazdaságirányításban, az egyszintű bankrendszer 1945–1950 közötti kialakítása, vagy eszmetörténeti-szociológiai okfejtésként az államosítások szerepe a diktatúraépítés kiindulópontjaként, de megemlíthető ezeken kívül a kommunista párt jegybankpolitikája és infláció elleni törekvései, valamint a magyar filmgyártás és az állam viszonya a filmszakma 1948-as államosításáig (utóbbiból egyebek mellett megtudhatjuk, hogy 1945 és 1948 között a négy nagy parlamenti párt külön filmipari vállalatokkal rendelkezett, de rajtuk kívül is voltak nagyobb filmes cégek, például a már akkor is állami kézben lévő Hunnia). 

Ezen túlmenően több, helyi jelentőségű, de általánosításra alkalmas esettanulmány is olvasható ebben a 392 oldalas könyvben, úgymint az előszállási uradalom felosztása és kollektivizálása, a soproni posztógyár mint a Szovjetunió textilipari vállalatának egyik „leányvállalata” vagy a Gamma nevű vállalat állami kezelésbe vétele. A kötetből nyilvánvalóvá válik, hogy Magyarország egyáltalán nem volt a maga ura 1945 után, a szovjet politikai nyomás az élet minden területére, így a gazdaság megszervezésére is keményen rányomta bélyegét, legyen az egy bánya, egy vállalat vagy egy földbirtok sorsa. A győztes mindent visz – igaz volt ez sajnálatos módon hazánk pártállami történetére is, melynek következtében nemcsak anyagi értelemben semmizték ki a magyarokat, hanem mentálisan is olyan válságspirálba kerültek, amelyből szemmel láthatóan a társadalom egy része még ma sem került ki.