A Kunffy-kúria titka

Másfél hektáros park öleli körül a somogytúri kúriát, ahol a 19. és a 20. század magyar festészetének jelentős alakja, Kunffy Lajos (1869–1962) alkotott életének jelentős szakaszában. A zsidó származású fiatalember jogot tanul Pesten, majd – eltávolodva a paragrafusoktól, s izgalmasabb területet felfedezve –, néhány hónapig Hollósy Simon müncheni festőiskolájában, ezt követően Párizsban a Julian Akadémián ismerkedik a festészettel. Látásmódot, technikát Munkácsytól tanul, s később visszatér Münchenbe, és megfesti Jeremiás prófétát, majd Jóbot. Hazatérvén, 1914-ben Pesten rendezkedik be, de egy idő után a somogytúri családi birtokon találja meg az ihletet adó csendet és a vászonra kívánkozó témákat. 

Kezdetben, 1905-től a nyarakat, majd 1934-től élete utolsó évtizedeit töltötte a hajdani Bosnyák-birtokon, amelyet korábban a Zichyktől vásárolt Kunffy nagyapja. A jeles művészunoka napfényes tájaival, színpompás csendéleteivel, hangulatos életképeivel, portarészleteivel, portréival, szakrális témájú festményeivel állandó kiállítója volt a fővárosi tárlatoknak. Cigányokat ábrázoló képei a kor „szociofotóiként” hatottak, és tovább növelték ismertségét. 

A hívogató környezetben álló, 1979-ben emlékmúzeummá lett – ám már a művész életében, 1958-tól nyilvános képtárként látogatható – kúriát, valamint a maga által tervezett, 1909-re megépített műtermet többször felújították. Legutóbb néhány éve. A 2022-ben interaktívvá lett épületben koncertprogramok, különleges tárlatok dúsítják az intézményi kínálatot. Ehhez azonban kellett egy finom lelkű mecénás: a nemzetközi hírű gerincsebész professzor, Varga Péter Pál. A Széchenyi-díjas művészetpártoló orvos nem nézhette tétlenül a kúria lassú agóniáját, és jelentős anyagi áldozatot vállalva felújíttatta, s funkcióját újraálmodta. Testvérmúzsák kedvenc találkozóhelye a csupafény műterem, melynek egyik büszkesége egy Steinway-zongora, ami magától is játszik, így akár zenei aláfestéssel is megtekinthetők a művek. A több mint száz képből álló gyűjtemény új alkotással büszkélkedik; a magántulajdonban lévő Pirkhoffer gazdatiszt portréját is láthatjuk, mi több a festményen lévő pipáját is, eredeti valóságában. Kávézó nyílt, a pince kiállítási helyszínné avanzsált. Jelenleg pazar Goszthony Mária-kollekció látható az ódon falak között, s a műterem előtt méltó síremléket kapott a festőművész és zongoraművész felesége, Tiller Ella.

A műteremben monumentális alkotások is láthatók; köztük a korábban már említett, akadémista stílusban készült Jób, s az egyik főművének tartott, naturalista Somogytúri gyermektemetés, amelyhez jó pár vázlat és tanulmány is készült. Kunffy megfogadta barátja, „Rónai Józsi” – Rippl-Rónai József – tanácsát is, aki rávette, hogy fessen „á la prima”, azaz: amit elkezd, fejezze be egy szuszra, és ne nyúljon többé hozzá. A „festők Szindbádjaként” emlegetett mester egyébként hol egyedül, hol feleségével Lazarine-nal látogatta Kunffyékat, és e barátságnak különleges hozadéka többek között az, hogy az alkotók többször is megfesthették egymás feleségét.

A technikai tökéletesedéssel párhuzamosan egyik tárlat éri a másikat; 1924-ben például 288 festményét és grafikáját tekintheti meg a Nemzeti Szalon közönsége, de külföldi felkéréseket is örömmel teljesít. Ebben az esztendőben választják a Képzőművészeti Egyesület alelnökévé.

A matuzsálemi kort megért művész életének, munkásságának mozzanatairól magyarázó szövegek, korabeli fényképek mesélnek az emlékmúzeum több pontján felállított képernyőknek köszönhetően, de a Visszaemlékezéseim című kötete talán még inkább közelünkbe hozza a művészt, aki arról is írt: „festés iránti hajlamom korán jelentkezett. Amikor újonnan épülő kaposvári házunkban a szobafestők dolgoztak, ez rendkívüli módon érdekelt. Az istállók fehér falát kezdtem befesteni mindenféle ábrákkal. Hét-nyolc éves lehettem akkor. Emlékszem, ha nem volt más festékem, magam próbáltam csinálni: zöld színt levelekből, piros színt téglából.”

A festőművészt jóságos emberként emlegetik még ma is a faluban, hiszen sok család felmenői között akad olyan személy, aki valaha modellt ült a mesternek vagy a földjein dolgozott, hiszen amikor végleg Somogytúrra költözött, ezerholdas birtok várta – halastavakkal, erdővel, gyümölcsössel, kocsmával, méhészettel. A ház ura amellett, hogy a gazdálkodást irányította folyamatosan alkotott. Újabb művein „friss fuvallat” érzékelhető. Ez is volt a cél; Kunffy eltökélte, hogy megpróbál „egyszerűvel többet” kifejezni. A sajtó is felfigyelt e törekvésére, és a budapesti Tamás Galériában rendezett kiállításáról a művész festői „megfiatalodásáról” tudósított. Egy jóval későbbi, a siófoki Kálmán Imre Múzeum emeleti termeiben falra tett emlékkiállítás láttán pedig Szapudi András újságíró, író így összegzett: „megadatott neki a fogékony ész, az elfogultságmentes nyitottság, ugyanakkor realitásérzéke, harmonikus lénye megóvta az izmusok szélsőségeitől, a zsákutcáktól; művészi hagyatéka európai mércével mérhető, bár jellegzetesen magyar, sőt – mondhatnánk – somogyi.” 

Hogy minden idilli volt-e Kunffy életében? Korántsem, hiszen származása miatt meghurcolták, s végezhette volna ugyanúgy, mint zsidó társai, de Horthy Miklós kormányzótól menlevelet kapott, így – elkerülve a gázkamrát – a Gellért Szálló pincéjében vészelhették át a legkritikusabb időszakot. Előtte azonban asszonyával megjárták a tabi gettót. Jó pár éve egy idősebb hölgy látogatott az emlékmúzeumba, és felidézte a látványt, ami Tabon fogadta. Elmesélte: a művész hosszú ősz szakállát meggyújtották, talpait rendszeresen verték, alig tudott járni, felesége vezetgette. Az akkori fiatalasszony, Bárány Kató, volt buzsáki deportált 2013. augusztus 14-én ezt írta be az emlékmúzeum vendégkönyvébe: „Köszönet a Teremtőnek, hogy még ma idejutottam, láthattam a MŰVEIT annak a MŰVÉSZNEK, akivel azonos helyen voltam 1944-ben Tabon. Nagyon jól emlékszem Rá, akit akkor ott csúnyán megvertek a »verőlegények«.”

A második világháború idején – mivel Budapesten lakott a család –, a somogytúri rezidenciát feldúlták, fosztogatták. Nem csoda, hogy több mint kétezer festményéből ezekben az években mintegy ezer elveszett vagy megrongálódott. Volt, amelyik titokzatos módon visszakerült a kúriába, mert megszólalt a tolvaj lelkiismerete. Például az egyik nagyméretű, lovas képe restaurálva, az eredetihez közelítő állapotban látható a műteremben. Aki átmenetileg magához vette, nem művészi értéke, hanem a vászon miatt tette. Szalmazsákként használta a család.

Kunffyék birtokait a háborút követően államosították. A műtermet, a házat, s a kertet megtarthatták, vállalva, hogy a festőművész megpróbál csak a festészetből élni. Kiállításokat rendezett, 1955-ben Glatz Oszkárral közösen mutatkozott be Pekingben. Fő műveit a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumnak ajándékozta. 

A bibliai alakok, a cigányok-ihlette festmények, a legkülönfélébb zsánerképek bizonyítják: Kunffyt egész életében jellemezte a kísérletezőkedv. A kezdeti, akadémista felfogástól a szimbolikus-szecessziós műveken át a Párizsban megkedvelt plein air vonzásában is alkotott, s az impresszionisztikus hatások szintén felfedezhetők jó pár festményén. Mivel nemcsak lakodalmak, elöljárók, főpapok hiteles megörökítője volt, hanem festette a parasztokat, a cselédeket is, együtt érzett a szegény sorsú emberekkel. Ezért kedvelték a falubeliek, akiknek kenyérkereseti lehetőséget biztosított, mi több, az aratás végén, amikor számot adtak az elvégzett munkáról – ezt az Aratóünnep című festményén is megörökítette –, megvendégelte cselédjeit. 

Ahogy járom a szobákat, közelembe lopódzik a múlt és szinte megelevenedik a kúria – háziakkal és a vendégségbe érkezőkkel. Nem tagadom, jó volna vágni egy szeletet a csendéletnek megfestett, nyálcsordító füstölt sonkából, és kivenni hozzá egy mohos-zöld savanyú uborkát a dunsztosüvegből, és meguzsonnázni a helyi mester kezét dicsérő, népi motívumokkal díszített ebédlőgarnitúrára telepedve, mint ahogy szívesen odalépnék a sakkasztal mellé is, hogy a látogatóba érkező Fekete Ágoston préposttal, Fekete István első unokatestvérével játsszak egy partit – ahogy egyik ismert képén látható. De hívogat a vendégszoba is, faragott békás éjjeliszekrényeivel, ahol a sorra betérő művészbarátokat szállásolta el, ám nem tudni, mit rejtett az ajtószárfa mélyedésében lévő kulcsos szekrénykébe. Talán pálinkát készített oda reggelre?! 

Juhász Bencét, az emlékmúzeum fiatal muzeológusát érzelmi szálak kötik a kúriához, ahol látrányi dédapja dr. Marczali János is sokszor megfordult, mivel Kunffy Lajos orvosa volt. Különös tisztelet övezte, hiszen feleségét is gyógyította. Hálája jeléül képeivel mondott köszönetet betege. Miután elváltak a dédszülei, a dédapa a festményekkel, rajzokkal együtt a fővárosba költözött, ám egy tetszetős virágcsendéletet visszakapott a család a második házasságából született fiától. Ez a festmény most a dédunoka szobájának a falát díszíti. Érdekessége, hogy Kunffy kétszer is szignózta…

A muzeológust arról is kérdeztem, mi a titka az emlékmúzeumnak. Azt felelte, a korábbinál több a látnivaló; az épület hátsó, egykori cselédszárnya is látogatható lett, amelyben múzeumshop nyílt, és a pince is kiállítótérként működik. Ősztől tavaszig a felújított és hatvan székkel berendezett műteremben tartott koncertek, előadás-sorozatok még vonzóbbá tették a helyet, amely más emlékmúzeumokhoz képest, jóval széleskörűbben mutatja be a művészi hagyatékot. A kúriában Kunffy eredeti bútorai között vannak kiállítva saját festményei, a szobák pedig eredeti lakófunkciók szerint lettek berendezve. A művész ágyának háttámláján pedig még a sétabotja is ott lóg, mintha éppen most akasztotta volna oda. Vajon görnyedt alakjával mikor támaszkodott rá utoljára, hogy sétáljon egyet szeretett fái alatt?