A kutyák megérzik

Az elképzelhetetlen nevű Gagyiga Meteor vonásai megszólalásig hasonlítanak az ókori bölcs Pinteriuszéira, akit egy könyvben közzétett szobrának fényképről ismert. Kollégái az étteremben sohasem szólították Meteornak. Nagyokossága lévén, mivel gyakran idézte Pinteriusz mondásainak egyikét-másikát, egyszerűen csak Pincériusznak becézték, hol hízelgő, hol gúnyos modorban ejtve a szót.
− Terítsd a kerthelyiség asztalaira az abroszokat, Pincériusz!
− Pincériusz! A hármas asztal rendel.
A felszolgálók kamarakórusához csatlakoztak a vendégek is.
− Mikor hozza már a halamat, Pincériusz?
− Készül. Legyen türelemmel, kedves vendégúr! A hal már nincsen a Marosban, szervírozom hamarosan.
− És a marhapörköltem? – replikázott a másik éhes vendég.
− Rögvest hozom, hiszen már jó ideje közöltem a szakáccsal, hogy egy marha rendel.
Pincériusz akkor is olyannak tűnt fel, mintha sürögne-forogna, amikor üres kezeit lóbálta a törzse mellett. Ezt észlelve hangzott el a harmadik rendelés:
− Pincériusz! Kávét kérek! Tudja, ahogy Korda énekli a slágerben: pár csepp tejszín és egy cukor.
Bár ismerte az említett dalt, mégsem pesti mesével, inkább csattanós tréfákkal szórakoztatta az alkalmi közönséget.
− Amikor az alvó utas hirtelen felébred, érdeklődik a sofőrtől: „Hol járunk?” Mire az azt feleli: „Nem tudom. Én is most ébredtem.”
A taxis, akinek szánta ezt a viccet, enyhén kacagott, majd a halászlé utáni túrós csuszára várt. Várt, várt, csak várt türelemmel, akár gyenge napokon az utasra a drosztnál, ami napfényes időben többször előfordult. Bezzeg, amikor esett az eső, hirtelen kevés lett a városban a szabad taxi.
Pincériusz zárás után rendszeresen éjjel járt haza. Télen a hideg időben általában az utolsó busszal utazott, nyáron pedig szívesen andalgott a szellőzködő lágy melegben. Egy alkalommal a híd lábánál kellette magát egy alkalmi nő, de Pincériuszt nem sikerült elcsábítania.
− Nem fizetett! – kiáltotta hamisan a nő, mire szimpla gazember mászott elő a töltés bokrai közül, és azon nyomban gyors léptekkel eredt Pincériusz nyomába.
Gagyiga Meteor sprinterként éveken át nyert iskolabajnokságot, még mindig formában lévén és az átjáróházak titkát ismerve sikeresen menekült üldözője elől. Megbánta, hogy szándékától függetlenül belekóstolt az alvilági éjszakába. Nem tetszett neki.
Másnap reggel, a vendéglő nyitása előtt a közeli templomba ment az oltár előtt elmondott imájában megköszönni a szerencséjét.
Aztán folytatódtak a szokványos mozzanatok.
− Terítsd a kerthelyiség asztalaira az abroszokat, Pincériusz!
− Pincériusz! A hármas asztal rendel.
A szolgálat letelte után egy sörre betérő rendőrnek azért a fülébe súgta:
− Éjjel nézzenek körül a híd lábánál a rakparton! Bűntanya rejtőzik ott.
Gagyiga Meteor azt vallotta, hogy jobb félni, mint megijedni. Remélte, hogy a rendőrök méltó helyükre takarítják a környékről a bűnözőket. Azon a nyári estén kivételesen busszal ment hazáig.
Másnap szünnap volt a vendéglőben, ahol dolgozott. A templom felé haladtában az esperessel találkozott az utcán. Meglehetős csend ölelte a házakat. A házőrzők is megnémulva lapítottak a kertkapuk mögött, mintha aludnának.
− Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönt a papnak.
− Mindörökké, amen! – üdvözölte röviden az esperes, majd a közelgő felhőre tekintve kijelentette: − Vihar közeleg. A kutyák megérzik.
Shakespeare A vihar című komédiájának esti előadását a színháznál hirdető óriásplakát sarkát egyre vadabbul cibálta a szél. A közelgő égiháború elől a plébánián találtak menedéket, ahol ezúttal Pincériuszt kínálta ebéddel a szakácsnő. Gagyiga Meteor hirtelen beleszokott a vendég szokatlan szerepkörébe.