A latinkönyv

Próbálják meg elképzelni: vége a háborúnak. Minden befejeződött. Befejeződött a véget nem érő menetelés télen a sarkvidéken, éjszakából a következő éjszakába. Befejeződtek a sátorban töltött jéghideg éjjelek, a hóviharok, nincs már veszély.

   Befejeződött az örökös őrt állás és a feszült figyelés a sötétségben, nem látjuk többé a végtelen sínyomokat az északi fényben. Befejeződött a sebesültek nyomorúsága és a halál aratása mindenfelé. Befejeződött az őrült ideológia, amelyből mindez származott, vége a Gestapónak és a koncentrációs táborok minden borzalmának. Május van a Trondheimi fjordban, sétálunk a kékesszürke víz partján; kapunk eleget enni, és süttetjük magunkat a tavaszi napfényben.

   A kapituláció napján a tengeralattjárók egyik élelmezési tábora volt a közelünkben. Elláttuk magunkat olyan finomságokkal, amilyenről álmodni sem mertünk. Az angolok, akiket alig látunk, a legnagyobb előzékenységgel bánnak velünk. Fogoly vagyok, de évek óta nem éreztem magam ilyen szabadnak, mint most. A barakkok kétemeletes ágyaikkal négy csillagos szállodának számítanak ahhoz képest, ahogyan eddig éltünk. A fjord fölött elszálló repülőgépek nem visznek bombát, és senki sem kiáltja: „Fedezékbe!” Csak egy valami szomorít el kissé: hazánkra gondolunk, amelyről semmit sem tudunk, ahol baj és nyomorúság van… Mégis… körülöttem minden énekel: a zöldellő fehér nyírfák és a fjord, hátterében a kék hegyekkel, a tábori konyha felől ideszálló illat, és az olyan sokáig nélkülözött meleg nap. Minden dalol: kezdődik az élet!

   A két-háromezer katonának szállást adó barakkok mellett egy deszkarakáson ülök, és eltölt a fölszabadulásnak és az újrakezdés lehetőségének érzése.

   Két legjobb barátom jön hozzám, és mellém ülnek. A szakasz maradékának utolsó csatájában hárman együtt voltunk. Olyan sok közös élményünk és közös aggodalmunk van a háborúból, hogy összetartozásunkat már nem szükséges sok szóval bizonyítani. De most mindkettőnek nyomja valami a szívét. Egyikük asztalos volt Bajorországban, a másik kertész Karintiában. És előállnak tervükkel.

   – Tudod – mondja a kertész –, öt éven át jártunk vérben és koszban ezért az őrültségért, semmiért, mindig csak semmiért. Most már szeretnénk valami értelmeset csinálni. Mindkettőnk pap szeretne lenni. Taníts meg minket latinul. Hiszen te teológusnövendék vagy!

   Életemben később sok beszélgetést vezettem a papi hivatásról, hosszú és terjengős társalgásokat. Az eszmecserék idővel – mind a mai napig – egyre bonyolultabbá és nehezebbé váltak. Az összes közül ez a beszélgetés volt a legegyszerűbb. Az elmúlt öt év után a kívánság őszinteségét illetően nem merült föl kérdés. Nem volt kérdéses helyes gondolkozásuk, és hitüket életükkel bizonyították. Erről az együtt töltött öt év többet mondott, mint öt hivatalos szakvélemény.

   Bevallom, meghatódtam. Egész idő alatt megőriztem hivatásomat, magam sem tudom hogyan, de a szörnyű fölfordulás nem tette kérdésessé szándékomat. Valóban így volt. Valószínűleg imádkoztak értem. Arra azonban sohasem számítottam, hogy a papi hivatás mellettem másban is fölébred. A Harmadik Birodalomban nagyon elszigetelték azokat, akiknek ez volt a céljuk, hivatalosan a nemzet „kudarcot vallott, megbukott” tagjainak nevezték őket.

   Az első, örömteli meglepetés hatására természetesen azonnal igent mondtam. Utána azonban kétségeim támadtak. Az első nehézség technikai természetű volt.

   – Valahonnan levélpapírt kell koldulnom. Haza semmiképpen sem tudok írni. Néhány ív papírom van, de az egész alaktanhoz, a nyelvtanhoz és egy szógyűjteményhez papírra van szükségünk, még ha egészen kis betűkkel írunk is…

   A tananyag kérdése csak ezután tudatosodott bennem. Érettségim óta hat év telt el. A gránáttölcsérek, a lövészárkok és az aggodalom a túlélésért mélyre temették régebbi tudásomat. A tudomány részére fenntartott agyrészek szükségképpen elsatnyultak. El tudok-e mondani mindent? Talán menni fog. Mi még olyan iskolába jártunk, amelyikben a memorizálást szigorúan gyakoroltatták velünk. De akkor is nehéz lesz.

   Visszamegyek a barakkba, leülök a bicegő asztal mellé, és megpróbálom föleleveníteni emlékezetemben a declinatiókat és coniugatiókat. Úgy érzem, hogy még ebben is vannak sötét foltok, sokat felejtettem. Kissé reménytelenül bámulok föl a barakk tetőgerendáira.

   És hirtelen észreveszek valamit. Fönt, az egyik gerendán látok egy poros könyvet. Könyvek nem tartoznak a harcoló katonák fölszereléséhez. Évek óta nem láttunk könyvet, eltekintve a magam aprócska tábori Bibliájától. Akinek mindenét hátizsákban kell hordoznia, nem terhelheti magát könyvekkel. És a sötét északi télben hol is lett volna idő és fény arra, hogy egyáltalán hozzájussunk az olvasásához? De a könyv papiros. Talán van benne néhány üres oldal, vagy csak az egyik oldalára nyomtatott lap, amelyet föl tudunk használni. Fölállok, leveszem a könyvet, kinyitom és előttem van egy „Latin érettségi vizsgára előkészítő tanfolyam”!

   Nem tudok szóhoz jutni. Ez éppen olyan kevéssé illik a harcoló katonai egységhez, mint egy üveg kölnivíz vagy étkészlet meisseni porcelánból. Hihetetlen. Meg vagyok győződve, hogy Tromsö és Trondheim között, ezen a több mint ezer kilométeres úton nincs még egy latinkönyv. És ez az egyetlen, amelyet valaki a verdali táborban hagyott, a sok fogolytábor, a számtalan barakk, a sok sarok és gerenda közül épp ezen a helyen van, itt fölöttem. Megtalálom akkor, amikor barátaim kint kuksolnak a deszkarakáson, én pedig a barakkban ülök, és kétségbeesetten keresem emlékezetemben klasszikus tanulmányaim nyomait.

   Ezt a történetet prédikációimban még sohasem mertem elmondani. Mindig attól féltem, hogy csalónak tartanak. Nagyon is olyan, mint egy tanulságos történet valamilyen jámborságra buzdító füzetkében.

   De egészen egyszerűen így volt. Azonnal hozzákezdtünk a tanuláshoz, és teljes erővel rákapcsoltunk a latinra. A karintiai kertész otthon mindjárt a gimnázium ötödik osztályába iratkozhatott be. Jó, hűséges lelkipásztor lett belőle. Eljött püspökké szentelésemre. E sorok írása előtt néhány héttel álltam a sírjánál. A másik Kelet-Afrikában lett misszionárius. Az Ég megengedte, hogy őt is láthassam még egyszer, mielőtt szeretett Afrikájában az örökkévalóságba költözött. Csodálatos élmény volt a találkozás mindkettővel. Nem sokat beszéltünk. Egymás megértésének vannak olyan formái, amelyekhez nincs szükség hosszú beszédre. Az emlékek, a közös élmények fölelevenednek, és ehhez egyetlen emlékeztető szó is elég. Egyik ilyen volt a latinkönyv a verdali tábor 11. barakkjában a Trondheimi fjordban.

   Racionálisan és fölvilágosultan gondolkozó ember természetesen beszélhet sajátos véletlenről, a sors szeszélyéről, egy adag szerencséről, vagy mondhatja: disznótok volt.

   Bizonyos értelemben igaza van. A kirojtozott szélű, bőrkötésű könyv, amelyet valaki csomagoláskor ottfelejtett a barakk gerendáján, nem függesztett föl semmiféle természeti törvényt, tehát nem volt csoda abban az értelemben, ahogyan sokan a csodát értik.

   De számunkra mégis több volt véletlennél. Jel volt, az ég jóindulatú tréfája, a gondviselés telitalálata. E jelben meghallottunk egy hangot, amely érthetőbb volt, mint körülöttünk a tavasz, a béke és a szabadság, és a hang ezt suttogta: „Bízzatok, kezdődik az élet!”

   Később, a kétség óráiban ezért tértem vissza gondolataimban gyakran a latinkönyvre. Spiritualitást sugárzó latinkönyv valószínűleg kevés van, ezt tanúsíthatják a gimnazisták. Itt azonban másról van szó. Ebben a latinkönyvben több volt, mint coniugatio: amo, amas, amat… én szeretek, te szeretsz, ő szeret… Az én-ben, a te-ben, bennünk, három muskétásban kivirágzott a szeretet, mindenekelőtt pedig az amatnak örvendetes bizonyossága: Ő szeret.

Fordította: Kerényi Dénes

Részlet a szerzőnek a KAIROSZ Kiadónál rövidesen megjelenő „Dalol a föld” című elbeszélésgyűjteményéből.