A legfőbb korparancs

A változó világban a legfőbb korparancsunk megmaradni magyarként és keresztényként – mondta minap Kövér László, az Országgyűlés elnöke.

Ez volna a beszéde lényeg, de ha kibontjuk a tézist, lehet és kell is még ragozni a dolgot. Ő is ezt tette. Beszélt a szuverén magyar állam megőrzésének szükségességéről, a keresztény kultúra megóvásáról és továbbadásáról, a folyamatos „karbantartásra” szoruló nemzeti összetartozásról, hazánk és szülőföldünk otthonosságának megvédéséről. Ennek a kívánalomnak kell, hogy folyamatos őrzői legyünk mindannyian. Szent István óta.

Mindezek igen szép gondolatok és egyben grandiózus feladat is. Engem mindebből az otthonosság megóvása ragadott meg leginkább. Egyből a határon túl kerültek jutottak eszembe, akik anno olyan házban laktak otthonosan, ahol nem volt, vagy családiasan ismerős volt a házmester. Aztán egyszer csak, máról-holnapra arra ébredtek, hogy valaki ismeretlen ül a kapusfülkében, aki vagy jóakaratú, vagy nem, vagy ismeri a nyelvünket, vagy nem. De – mint az új hatalom képviselője – elvárja, hogy olyan rend legyen, amit ő diktál, úgy beszéljenek, hogy ő is értsen mindent. Így került a lakások ajtajai mögé a szülőföld otthonossága. Ahol még lehetett azt beszélni és úgy, ahogy e fura helyzetbe kerültek eddig is tették mindenhol. Aztán kiderült, hogy ezt is csak csínján szabad. Felhangosított rádió és letakart telefon mellett.

A házelnök beszélt még a megnyerendő diplomáciai küzdelmekről, a béke megőrzéséről, a háborúból való kimaradásról, a nyugati világot elpusztítani akaró, II. János Pál pápa megfogalmazása szerint a halál kultúrájának nevezett erő ellen megvívandó csatákról. E kultúrának ugyanis nemcsak a materiális javaink kellenek, hanem a lelkünk is. Mert lélek nélkül nincs otthonos haza, sem szülőföld. Nekik egymástól elszigetelt emberek kellenek, akiket elzárnának saját maguktól, családjuktól, nyelvbeli, hitbeli és nemzeti közösségeiktől. Nem kell a nemzet, nem kell az Isten.

Annak pedig, aki nem a maradék anyaországban él, még a házmester csapatával is meg kell birkóznia nap mint nap. Felvállalva a sokszor sziszifuszi munkát, a borsó ismételt falra hányását, azaz azt, amivel ma a megmaradásnak még esélye van. Naponta olvassuk a történéseket és csak csodálni tudjuk a kitartást, a soha fel nem adást, a töretlen hitet, amivel a harcukat vívják. Ami a miénk is volna, ha nem jövünk el. Ez már viszont a mi soha le nem tehető keresztünk. Lelkünk rajta.

„Szent István Magyarországának örököseiként ma sem térhetünk ki a kihívás elől, hogy családjainkat és nemzetünket, keresztény kultúránkat és életformánkat megvédve, ugyanakkor együttműködve minden Kárpát-medencei és európai sorstárs nemzettel hozzájáruljunk az élet kultúrájának győzelméhez Európában is.” Dixit.