A lélek szárnycsapásai

Arcok

teremtmények arcán az idő
görbe tükre távolodó létnek
és nyelvet ölt a bátor ifjúság
ki saját arcát látja már csak szépnek
a teremtmények arcán ott a csönd
és vitorlásod kikötheted bárhol
a sziklák között fészket rak a köd
és öbleibe befogad a távol

Magasabb

Idő-szorosban baktat most a csönd
ha beszűkül a rád szabott világ
a kiúttalan álmok hajnalán
lombjukat vesztve nyújtóznak a fák
egy őszre nyíló hétfő reggelen
páráll a fény s az illat elkísér
és lépteid a zörgő avaron
egy mozdulattal eltörli a szél
a múlton túl és túl a látszaton
hol több a már és oly kevés a még
ott tornyosul mögötted az idő
hol magasabb a föld már mint az ég


Hüllőlét

Hűlt szemek és pikkelyes magány
és lúdbőröző halvány félelem
ha győz a csend a józan ész szaván
és fejet hajt a vádolt értelem
a hüllőlét mely nedves és hideg
nem ismer fényt és nem látott napot
az alázat csak hajlong szelíden
a méltóság már pondró-állapot.


Örök elmenőben

A folyton-folyvást szűkülő időben
hallom a lélek szárnycsapásait
örök légszomjban örök elmenőben
múlttá lesz minden ami közelít
arcok merülnek idő-óceánba
és alábuknak testetlen napok
és fuldokolva elmerül az árba
amiből lettem s amiért vagyok



Ígéret

„Nem Messiás-e minden újszülött,…
S csak később válik a szokott pimasszá”
(Madách)
 

A vánszorgó időben épp te vagy
te vagy a célt tévesztett messzeség
kit szülőanyja ígért a világnak
és felmutatta szép tájékait
mint áldásra emelt kis csecsemőt
kit karjaiban ringatott a hit
s a Teremtőnek arcán örömkönnyek
ragyogtak rád a kisded-csillagok
és napkeletről újabb bölcsek jöttek
temérdek kinccsel kancsók olajával
hogy felkenjenek bús fejedelemmé
ki teljesíti üdvös vágyaik.

Amivé lettél lét hajléktalanja
az ígéretek rozzant koldusa
kit kitaszított házából a reggel
és hűvös úton bandukolsz magad
tele a padlás szép ígéretekkel
lelkedben űr és létedben tusa.



Nélkül

Ágat csapkod a novemberi szél,
esőt zuhogtat sötét ablakokra.
Az éjszaka
szavakat sirat egy árva kapualjban,
elveszett, sápadt kölyök-szavakat,
soha meg nem hallgatott,
utcára lökött
dadogást.
Üres tereknek fájhat a magány,
mert teremtmények nem kószálnak rajta,
az ember is csak reggel születik,
újjászületik minden mozdulatban,
villanyfényben és duzzogó szavakban
ölelést vár és….talmi
ragyogást.

Kapui Ágota