A lelkiismeret hangja
Belső várkastélyunk első lakásában – bár a kegyelem állapotában élünk – túlságosan lefoglalnak minket a világi dolgok, ügyek. Olyannyira, hogy csak ritkán jutunk a valódi imához, amikor „kettesben” lehetünk az Úrral, és jelenlétében elidőzhetünk. Pedig ha nem tökéljük el magunkat nagy elszántsággal, hogy időt adunk mindennap Istennek – ki-ki annyit, amennyit állapotbeli kötelessége enged –, akkor megrekedünk belső zarándokutunkon, és „vasárnapi” keresztények maradunk.
Nem elégedhetünk meg azzal, hogy gyónunk, áldozunk és vasárnaponként szentmisén veszünk részt – ez az alap, de szükséges rendszeresen időt adnunk az Úrnak, hogy megtapasztalhassuk: velünk van, mi meg ővele. Egy barátságra időt kell szánni. A szeretet másik neve: idő. Mennyi időt szánunk szeretteinkre? Mennyi időt szánunk az Úrra? Benső barátságban élni Istennel, kötetlenül megosztani vele örömeinket, bánatainkat, hálát adni a kapott jókért és kérni az erőt a nehézségek elviseléséhez – mindez a párbeszéd része lehet. Ám ami ennél is több: befogadni szeretetét és viszont szeretni őt. A Vőlegény barátjává (vö. Jn 3,29) válni – ez benső zarándokutunk egyik célja.
A várkastély második lakásába akkor jutunk el, ha már valóban olyan fontosnak tartjuk az Istennel való személyes kapcsolatot, hogy mindennap időt adunk a vele való találkozásra. Ehhez egy nyugodt, csöndes helyre is szükség van. Ha otthon nagy a zsivaj, akkor beülhetünk egy templomba, vagy a természetben is kereshetünk egy helyet, ahol együtt lehetünk azzal, aki bennünk lakozik. Ülni csöndben, nézve a tabernákulumot, vagy egy szentképet, vagy a természet szépségét – és Istenre gondolni. Arra a szeretetre, amellyel megteremtett, amellyel minden pillanatban körülvesz. S közben a szív mélyén kimondani: „Szeretlek. Szeretni akarlak, vezess egyre közelebb hozzád, rejts el magadban!” Ha gondolataink szétszórnának, mert ezerfelé járnak, akkor olvassunk néhány mondatot a Szentírásból, vagy egy lelki könyvből, és forgassuk magunkban, ameddig el nem csöndesedünk, és Istenre nem tudunk figyelni. Utána engedjük, hogy ő irányítson!
Naponta minimum fél óra feltétlenül szükséges ahhoz, hogy minőségi időt tölthessünk együtt az Úrral. Nem baj, ha eleinte csak küzdelemből áll ez az idő: harc az összeszedettségért. Kísértés azt gondolni, hogy a küzdelem a szétszórtsággal nem ima. Ameddig nem tudunk elcsöndesedni Isten jelenlétében, addig ez a küzdelem az imánk. Az Úr pedig megáldja ezt a harcot, és ha kitartunk benne nap mint nap, akkor egyszer csak betölt minket Isten békéje, öröme. Ha ügyelünk szívünk tisztaságára, kerüljük a bűnre vezető alkalmakat, éljük a szeretetet a hétköznapokban konkrét tettekben felebarátainkkal, és elengedjük a nem szükséges dolgokat, akkor ebben az állhatatos belső harcban máris ott találjuk magunkat a Királyhoz vezető úton a harmadik lakás küszöbén.
A második lakásban lévők még nagyjából úgy élnek, mint az első lakásban élők, azzal a lényeges különbséggel, hogy fáj nekik: a világ dolgai rabságban tartják őket. Fáj, hogy úgy érzik, képtelenek változtatni életükön. Ez a fájdalom a lelkiismeret hangja. Ezt nevezi Szent Teréz első kegyelemnek. Fontos, hogy különféle kimagyarázással ne hallgattassuk el a lelkiismeretnek ezt a hangját. Például ne mondjuk: „Végül is jó ember vagyok. Nem vagyok szerzetes, minek kellene foglalkoznom ilyen szinten az imával? A világban élek, miért ne élhetnék annak megengedett élvezeteivel akár úgy is, hogy kötődöm azokhoz?” Nem az a baj, hogy élünk a megengedett élvezetekkel, hanem ha azok rabságban tartanak bennünket. Ez lehet a legapróbb dolog is (akár egy fülbevaló is), vagy bármi, ami nélkül nem tudunk élni. Elszakadás a teremtett dolgoktól, úton a belső szabadság felé – Szent Teréz szerint ezen múlik minden a lelki életben.
Miért? Azért, mert teljesen lekötik belső figyelmünket, magukhoz láncolnak úgy, hogy már szinte csak körülöttük forognak gondolataink. Ezekre pazaroljuk időnket, energiánkat. Istenre pedig szinte semmi időnk nem jut, sőt talán kedvünk sincs már ahhoz, hogy vele legyünk, úgy elmerülünk a világ dolgaiban. Pedig ha rendszeresen időt szakítanánk a vele való együttlétre, akkor – amennyiben van kitartásunk – meg fogjuk tapasztalni azt a fajta szellemi örömet, amelyet egyedül Isten adhat meg, mert a szívünk mélyén öntudatlanul is őutána vágyódunk. Ha egy földi dolgot megkívánunk, annak megszerzése csak ideig-óráig elégíthet ki bennünket, ugyanis a végtelenre, magára Istenre szomjazik a lelkünk. „Nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik benned” – mondja Szent Ágoston. Ám csak akkor képes az ember szíve megnyugodni Istenben, ha fölismeri: ő az, akit valójában keres, mégpedig belül, személyiségének központjában, és ha hajlandó minden másról lemondani.
Nézzük meg, mely dolgok tartanak bennünket függő viszonyban? S ha nem tudunk rögtön megszabadulni ezektől, akkor meg lehet próbálni egy időre letenni őket. Például két hétig nem veszem föl azt a bizonyos fülbevalót. A belső szabadság felé vezető ösvény: az elszakadások útja. „– Nincs rá szükségem, leteszem, ami megkötözve tart. Szabad akarok lenni, hogy Isten alakíthasson.” – Egészen addig tart ez a küzdelem a világ dolgaitól való elszakadásban, ameddig szükségünk van rá. Utána pedig az Úr szeretetének tüze fogja kiégetni belőlünk a rendetlen ragaszkodásokat, amelyek béklyóba vernek. Egyetlen mozdulattal elvágja a szálakat, amelyek fogva tartanak.
Ne hagyjuk, hogy az üres dolgok megszokása gátoljon minket a jóra való elszántságban! Azok társaságát keressük, akik hasonlóan minőségi kapcsolatot próbálnak építeni az Úrral, és verejtékeznek lelkük küzdelmében, hogy a barátság Istennel gyökeret verhessen bennük! S kerüljük a bűnre vezető alkalmakat!
„Az állhatatosság pedig tökéletessé teszi a cselekedetet” (Jak 1,3).
Johanna-Andrea nővér
Kapcsolódó írások
Mindent azért teremtett, hogy legyen...
2021-07-18
A rovat további írásai
Bennünk van a Kincs
Összetartozás
