A magyar kereszténydemokrácia egy elfeledett apostola

A modern magyar kereszténydemokrácia kialakulása és fejlődéstörténete párhuzamba állítható a 19. század utolsó harmadában Európa nyugati országaiban végbemenő folyamatokkal és eseményekkel. Igaz a több forrásból táplálkozó nyugati modern politikai katolicizmus csak lassan nyert teret a hazai politikai kultúrában.

A nyugati fejlettségi szinthez felzárkózó dualista magyar gazdaság sikerei, illetve a megkésett, de erőteljes polgárosodás[1] eleinte elfedni látszottak azokat a problémákat, melyekkel a nyugat-európai társadalmak idejekorán szembesülni voltak kénytelenek. Mivel a korabeli magyar politikai gondolkodás alapvetően közjogi meghatározottságú volt és a világnézeti pártok és politikai ideológiák eleve kudarcra lehettek ítélve[2], így a marxista alapú szocialista tanítás is csak lassabban és késéssel kezdhette meg az ipari munkásság körében „hittérítői tevékenységét”. A liberalizmus kihívásaira és a szocialista veszélyre az egyház – bízva évszázados fennállásában és vagyoni-hatalmi pozíciójában – a magyar körülmények közepette nem kívánt választ adni. Ennek nyomán pedig az egyház a munkás- és szociális kérdésben sokáig nem is foglalt hivatalosan állást, a politikai katolicizmus magyarországi térnyerése csak az 1870-es évek végétől indulhatott el.[3]

Érdemes ugyanakkor megjegyeznünk, hogy a klérus számos tagja naprakész információkkal rendelkezett a Lajtán túli kontinensrészen kibontakozó új eszmékkel. Ennek jelét látjuk abban, hogy Wilhelm Emmanuel Ketteler püspök híres kötete még németországi megjelenésének évében magyar fordítást kapott: Katinszky Gyula (1841–1913) pap-tanár az egri érseknek ajánlva hozta magyarul nyilvánosságra A munkások kérdése és a kereszténység címmel.[4] Ugyancsak e körbe sorolható, hogy hazánkban is ismertté váltak Adam Heinrich Müller és Franz von Baader korai romantikus hivatásrendi koncepciói. Végül az áttörést véleményünk szerint a XIII. Leó pápa által a Rerum novarum kezdetű enciklikában meghirdetett gondolatok hozták el: két kiemelkedő egyházfi, Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor munkásságának köszönhetően a magyar közvélemény és a katolikus politikai erőtér szereplői is megismerkedhettek a leói alapvetésekkel és a társadalom, gazdaság, politikum terén megfogalmazott új keresztényszociális elképzelésekkel. Elsősorban az ő szerepvállalásuknak köszönhető, hogy a szociális kérdés, a társadalmi reform, a gazdaság átalakításának igénye egyértelműen beépült a magyar közpolitikai diskurzusokba és elindulhatott a keresztény-konzervatív tábor politikai párttá szervezése. Az ezt követő magyarországi fejlődés jól feltárt, alaposan dokumentált.[5]

A liberalizmus és a munkásmozgalmi szocializmus kihívásai közepette megfogalmazódó különböző koncepciók magyar követőkre és ideológusokra is találtak, akik különösen az 1920-as évek válságpercepciójával szemben igyekeztek kiutat mutatni a magyar és európai hanyatlásból. E jelentős gondolkodói kör nagyjai, többek között például Mihelics Vid, Kovrig Béla, vagy Magyary Zoltán jól ismertek a korszak és a témakör iránt érdeklődők számára. Azonban kevésbé közismert a modern szolidarizmus alapjait hazánkban felvázoló és egy igen előremutató keresztényszociális–kereszténydemokrata programot kidolgozó páter Varga László jezsuita szerzetes személyisége. Tudományos igényű feldolgozás munkásságával kapcsolatban alig született. Az elmúlt években Rigó Balázs volt az a fiatal kutató, aki igyekezett több tanulmányban és forráspublikációban is feldolgozni Varga páter jelentőségét a magyar keresztény-konzervatív emlékezet szempontjából.[6]

Varga László páter (1901–1974) gondolatai azért is tekinthetők a két világháború közötti magyar elméletalkotás egyik legjelentősebb lenyomatának, mert mindvégig törekedett arra, hogy a valóság tényeiből kiindulva adjon szakszerű, precíz és gyakorlatias útmutatást a társadalom és gazdaság válságának feloldására. Emellett pedig célrendszerét szabatosan, közérthetően volt képes megfogalmazni, ami kiváló szónoki képességeiben is tükröződött. Az alapokat mindehhez nemcsak a közügyekben való jártassága, hatalmas klasszikus műveltsége és számos korabeli gondolkodóval való személyes kapcsolata biztosította, hanem egyben többszöri kísérlete is, hogy az egyház társadalmi tanítását a valóságos körülményekre alkalmazza.

Varga László életútjára komoly hatást gyakoroltak az őt fiatal korában érő családi tragédiák (édesapja fiatalon elhunyt, bátyja az első világháborúban halt hősi halált), valamint a Csornai Premontrei Kanonokrend Szombathelyi Főgimnáziumában folytatott tanulmányai.[7] A korszak humán képzéséből fakadóan széles körű klasszikus műveltségre és kiváló latin, görög, német, valamint francia nyelvtudásra tett szert. Tanulmányi sikereit a középiskola ötödik, hatodik és hetedik évfolyamának végén egyaránt pénzjutalommal ismerték el.[8] 1918-ban, még a világháború lezárulta előtt, csatlakozott a Jézus Társasághoz, így a nagyszombati jezsuita novíciátusba való bevonulásával mentesült a katonai szolgálat alól. Nagyszombat csehszlovák megszállását követően 1919 júliusában novíciustársaival együtt Szegedre költözött, majd innen Kalocsára került, ahol 1921-ben sikeresen leérettségizett.[9] Az érettségit követően a Szegedre költöző jezsuita főiskola bölcsészeti fakultásának hallgatója, ezalatt azonban már harmadmagával a környék, többnyire szegény sorsú földműveseinek vagy gyári munkásainak hitéleti és szellemi vezetője volt. 1924-től a munkát a pécsi Pius Gimnázium konviktusában folytatta felügyelőként (1924–27), ahonnan a francia jezsuiták belgiumi főiskolájára, Enghienbe távozott továbbtanulásra.[10] Végül az ausztriai Innsbruckban fejezte be képzését, ahol nemcsak pappá szentelték (1930. július 26-án), de egyben megismerkedhetett a kor legjelentősebb német katolikus gondolkodóival, így a szolidarizmus több képviselőjével is. Többek között személyes ismeretség fűzte a két világháború közötti nyugat-európai szolidarizmus vezéralakjához, Oswald von Nell-Breuning páterhez.[11]

1931 őszétől a jezsuiták főiskolájának dogmatika, majd szociológia tanára lett. A virágzó szellemi központban megismerkedhetett egy, a korkérdésekre fogékony értelmiségi réteggel, egyben a nagyváros és a tanyavilág találkozásánál a korszak belső társadalmi feszültségeivel is. Mindezek mellett a körzet egyházi vezetője, Glattfelder Gyula (1874–1943) csanádi püspök lett a katolikus püspöki kar szociális kérdésekért felelős tagja, emellett 1935-től az Actio Catholica magyarországi alelnöke is. Így Varga páter korábbi tapasztalataira alapozva könnyen talált támogatásra az Egyetemi Mária Kongregáció keretében az ún. Szolidarista Klub életre hívásához. Ennek a rendszeres eszmecserének, az újító szelleméről és izgalmas vitáiról ismert körnek a diákokon túl a térség értelmiségijei is részesévé váltak, így hamar megfelelő terep mutatkozott Kerkai Jenő munkás-paraszt mozgalmai, a Katolikus Agrár Legények Országos Testülete (KALOT) és a Hivatásszervezet elindítására is. Ezek megszervezésében és működtetésében Varga László SJ is tevékeny szerepet vállalt.[12]

1932-től Varga páter a Bangha Béla főszerkesztésében megjelenő, a katolikus lapkiadás „zászlóshajójának” számító Magyar Kultúra újságírója, majd megjelentette első, korábbi írásait tartalmazó önálló kötetét Új társadalmi rend felé címmel. Ebben egyfelől a Quadragesimo anno enciklika magyarázatát adta, másfelől kitért annak megvalósításának lehetőségeire is. Írásaiban számos kortárs gondolkodóhoz hasonlóan a liberális és a marxista közgazdaság-tudomány bírálatát adta (Társadalmi etika, 1935), majd a hivatásrendi eszmék hullámán egy erős, szociálisan érzékeny, a szolidaritás talaján álló állam vízióját fogalmazta meg (Magyar Cél, 1938). Ekkor már Varga páter a Mária Kongregáció elnökeként a fővárosból igyekezett hatást gyakorolni és felkarolta az Egyetemi Settlement Mozgalmat, amely Budapest mintegy 200 ezer barakk- és viskólakójának nyújtott segítséget szociális munkájával.[13]

1937-től az Egyházközségi Munkásszakosztály (EMSZO) mozgalmának szervező munkájába kapcsolódott be, ahol heti két alkalommal megrendezett agitátor-tanfolyamok keretében képezte nemcsak a már megalakult, hanem az alakulófélben lévő csoportok tagjait is, és rendszeresen jelentette meg írásait az EMSZO lapjában, a korábban már említett Új (Szociális) Rendben. Munkásságára természetesen felfigyelt a második miniszterelnökségét megkezdő Teleki Pál is, aki számos hivatásrendi gondolkodóval együtt bevonta Varga pátert is a magyar társadalom szervezeti kereteinek megvitatását célzó tanácskozásokba a Miniszterelnökség Társadalompolitikai Osztályának vezetője, Kovrig Béla irányításával. Így Varga László tagja volt annak az egyeztetéssorozatnak is, amit Teleki Pál az általa tervezett érdek-képviseleti reform kapcsán kezdeményezett 1940 tavaszán politikusok, szakmai érdekképviseletek, valamint a hivatásrendiséggel és közigazgatási kérdésekkel foglalkozó szakértők bevonásával.[14] Döntő szerepe volt abban, hogy a KALOT, az EMSZO, a Hivatásszervezet és a felvidéki Prohászka-körök közös politikai programnak tekintették egy magyar munkaalkotmány és egy hivatásrendi társadalmi struktúra megteremtését.[15] E gondolatait foglalta össze Varga 1941-ben a Szociális reform és hivatásrendiség című programadó kötetében, valamint az 1943-ban megjelentetett cikkgyűjteményében is Keresztény felelősség címmel.

Ugyanakkor a politika nem minden tekintetben volt fogadókész elképzelései iránt. Így miközben P. Kerkai Jenő vezetésével megindult egy modern kereszténydemokrata politikai párt megalapozása hazánkban is, Varga László önkéntesen fokozatosan háttérbe vonult. A hungarista és kommunista mozgalom térnyerésével párhuzamosan a belső emigráció és a hitéleti buzgalom útját választotta a politikai részvétel helyett. 1949 szeptemberében a budapesti Jézus Szíve Lelkigyakorlatos-ház, a Manréza rektora lett, majd a jezsuita rend 1950-es feloszlatását követően Szombathelyen dogmatikát tanított és innen vonult – a zaklatások és megfigyelések elől kényszeredetten – emigrációba 1952-ben. Előbb a vallon jezsuiták eegenhoveni főiskoláján tanított szociológiát, majd a Belgiumban élő magyarok főlelkésze lett. Újra visszatért az íráshoz is, 1974-es haláláig cikkei folyamatosan jelentek meg az emigrációs lapokban, folyóiratokban, sőt többször megszólalt a Szabad Európa műsoraiban is.[16]

Gondolatainak középpontjában a hivatásrendi társadalom felépítése állt. Számtalanszor hangoztatta, hogy a Quadragesimo anno megjelenését követően már nem lehet szó nélkül elmenni a változások igénye mellett: a pápai enciklika minden reform iránt fogékony gondolkodót állásfoglalásra kényszerít a megfogalmazott lelkiségi, szociális, gazdasági és társadalmi problémákkal kapcsolatban.[17] A megoldáskeresés során nyilvánvalóvá tette az eddig járt utak kilátástalanságát. A szocialista tanítás megvalósítása kiiktatta a gazdaságból azt a jelentős hajtóerőt, amit a vállalkozó egyénisége, kezdeményező készsége és szervező tehetsége jelentett. Ezzel Varga László meglátása szerint lehetetlenné tette a termelés eredményességét. A másik oldalon viszont a korlátok nélküli kapitalizmus nem rendelkezett azokkal az erkölcsi erőkkel, amelyek megőrizhetnék az ember személyét és kezdeményezését a rendkívül gyorsan fejlődő technikával szemben.[18] A kiútkeresés során a forradalmi megoldások és a diktatórikus törekvések egyértelmű elutasítását is megfogalmazta. De hitet tett az erős állam mellett, melynek feladata a nemzet szolgálata, mint annak legfőbb jogi, hatalmi és közjóléti szervezete. A társadalom minden kérdésben elsőbbséget élvez, de tovább tagolódik kisebb közösségekre, melyek a közjó mellett részleges célokat igyekeznek megvalósítani. „Az állam ezért akkor jár el a leghelyesebben, ha olyan módon szervezi meg a gazdálkodó társadalmat (vagy a gazdaságban működők társadalmát), hogy az önmagát a szociális igazságosság alapján igazgatva, önállóan szolgálhassa a nemzeti közérdeket.”[19]

Az állam felépítéséről és szerepéről szólva Varga páter egyértelműen a közjóért felelősséggel tartozó közhatalom erős, de korlátok közé szorított képét vázolta fel. Az állam nézetei szerint a rendi tagoltság révén „nem egyéb, mint a szociális igazságosság közjogi szervezete, amely önkormányzat alapján működik.” Az állam ténylegesen a társadalom szolgálójává válik azáltal, hogy segítségével az egyes ember könnyebben és teljesebben érheti el jogos egyéni céljait, miközben a közjó is megvalósul. Azonban az állam – a szubszidiaritás elvének eleget téve – a közjó és a béke fenntartása érdekében nem vonhat a saját hatáskörébe olyan feladatokat és ügyeket, amelyek az egyes polgárokra vagy kisebb közösségeikre tartoznak, máskülönben átfordulna egy totalitárius rezsimbe.[20]

Mindez pedig csak a Quadragesimo anno által megrajzolt gazdasági rendben, a munka és a tőke egyenrangúságával, a „munka társadalmának” felépítésével érhető el. A család és a munkaközösség, majd az állam által tagolt társadalomban lehetségessé válik az egyéni szabadság és a közérdek összebékítése (ezáltal az osztályharc felszámolása), továbbá a szociális felelősségvállalás egyben már nem csak magánügy, hanem a szolidaritás révén közügy is.[21] A szolidarizmus klasszikus tanait összegezve Varga László nem várt mást, mint hogy a szabad verseny és a tőke diktatúrája helyett a szociális igazságosság váljon a nemzetgazdaság legfőbb szabályozó elvévé. Ezzel megvalósítható az igazságos jövedelemelosztás, az osztályharcot pedig felváltja a különböző foglalkozási ágak együttműködése, az államhatalom vezetése és ellenőrzése mellett.[22] Ebben a rendszerben a piacgazdaság nem mond le az egyéni kezdeményezésről, lehetőséget ad a kivételes képességű egyéneknek tehetségük kibontakoztatására és egyben fokozza a vállalkozó kedvet is a társadalomban. A Fribourgi Unió, a Rerum novarum és a Quadragesimo anno nyomdokain haladva Varga László is kinyilvánítja, hogy a tisztességes úton szerzett haszon és nyereség erkölcsi szempontból nem kifogásolható, a gazdaságban pedig nélkülözhetetlen. Hangsúlyozza viszont a vagyon kettős természetét és az ebből fakadó szociális felelősséget.[23] „Varga László éppen abban látja a rendiség bevezetésének legfontosabb következményét, hogy keretei között, a kapitalizmussal ellentétben, ahol a profit vált a gazdasági tevékenység egyetlen normájává, a magánérdek csak mint vállalkozásra és munkára ösztönző erő jelenik meg, míg az alapvető szabályozó elv a közjó érdeke, a szociális igazságosság törvénye lesz.”[24] Ezt a hitét igyekezett megvalósítani a mindennapi politika színpadán is.

Varga László páter és a vele együttgondolkodó magyar ideológusok nézetei alapvetően illeszkedtek az európai politikai diskurzusba és a totalitárius államok fenyegető árnya hatására egyben a demokrácia intézményei felé is nyitottak. Ez egy modern kereszténydemokrata irányvonal megjelenését jelentette: a jezsuiták, illetve a későbbiekben Kovrig Béla és Mihelics Vid által a katolikus hivatásrendiség és a szubszidiaritás oldaláról megújított demokráciakoncepciója sokban egybecseng a montesquieu-i hatalommegosztás és kiegyensúlyozás (checks and balances) elvével. Beemelték a politikai gondolkodásba a közjó és a civil társadalom szerepét, valamint rámutattak két új hatalmi ág, a gazdaság és a média jelentőségére is. Ezzel a felfogással a magyar hivatásrendi gondolkodók fő sodrát adó, szolidarizmusra és keresztényszociális nézetekre alapozó szerzők vallásos, szociológiai és reálpolitikusi gondolkodásmódját tükrözi, hogy mind a féktelen libertárius, mind az inherens veszélyt jelentő totalitárius gondolatokkal szemben igyekeztek saját koncepciójukat megvédeni.

Összességében úgy véljük, hogy a magyar gondolkodók önálló szellemi termékként, de a hasonló nyugat-európai trendekkel egy időben és azokhoz illeszkedve megtettek egy alapvetően fontos továbblépést a hivatásrendiség újraértelmezése és modern kereszténydemokrata keretek közé illesztése irányába.

Zachar Péter Krisztián