JEL újság

A magyar misztikus líra kiemelkedő alakja

W. Balassa Zsuzsa2012.08.01

A boldogemlékű Prohászka Ottokár (1858–1927) székesfehérvári püspökről megemlékezni mindig megtisztelő feladat, különösképpen abban az időszakban, amikor közeledik április másodika, a püspök halálának évfordulója. (Vajon csupán véletlen, vagy talán halk égi jel, melyre figyelnünk kellene: 1945. április 2.: Boldog Apor Vilmos püspök halála, 2005. április 2.: boldogemlékű II. János Pál pápa halálának napja.)

 

Ebben az évben már 84 év választ el 1927. április 2-től, amikor a Teremtő drámaian szép halállal jutalmazta hűséges apostolát hivatása teljesítése közben a budapesti Egyetemi templom szószékén. Néhány hónap múlva jelent meg díszes kivitelben a Prohászka emlékalbum. Ennek a könyvnek ma már sárguló lapjain a megemlékezések az élmény frissességével adják vissza a püspök halála napjának óráit, majd ezt követően a gyász és az impozánsan ünnepélyes búcsúztatás eseményeit, mely megrázta az egész országot.

Az Egyetemi templomban felállított ravatal felett április 5-én az ünnepélyes gyászszertartás után Glattfelder Gyula csanádi püspök e szavakkal kezdte gyászbeszédét: „Krisztus dalnoka elzengte minden énekét....” Valóban, ilyennek látták őt, Prohászka alakja apostol–költőként magasodott fel a kortárs nemzedék előtt, akik nemcsak olvasták, de hallgathatták is lenyűgöző szónoklatait.

Ezt a nemzedéket azok a generációk váltották fel a 20. század második felében, akik Prohászkát már csak gazdag írói hagyatékából ismerhették. A jelenleg hetvenes–nyolcvanas éveikben járó Prohászka-tisztelőknek azonban még személyes kapcsolatuk volt a kortárs nemzedékkel, tovább őrizve azok élő emlékeit, a rajongó tiszteletet és szeretetet, amely a püspök alakját övezte. A kommunizmus közel fél évszázada után – amikor Prohászka minden műve a szigorúan tiltott listára került, nevét szinte le sem lehetett írni – mégis ez a nemzedék kezdte el Prohászka ébresztését, s ők alakították meg a Prohászka Kutatási Bizottságot a kilencvenes évek elején.

Az alábbi szövegválogatás szerkesztője nem irodalmár, de ahhoz a nemzedékhez tartozik még, akiknek „közvetett személyes” kapcsolatuk van Prohászka püspökhöz.

Édesanyám az 1920-as években volt fiatalasszony Veszprémben. 1927 nagyböjti időszakában Veszprém, Pápa, Pécs hívei hallgathatták Prohászka beszédeit a halála előtti hetekben. „Március 6–12, egyhetes lelkigyakorlat, Veszprém” jegyzi fel a pontos dátumot Koncz Lajos Prohászka-antológiájában (Modern Katolicizmus, 1990). Édesanyám sokszor emlegette ezt az életre szóló élményét. A lelkigyakorlatos beszédek az angolkisasszonyok szép, neogótikus zárdaépületének dísztermében hangzottak el. Amikor a püspök alakja megjelent, hófehér hajával, olyan volt, mintha maga a jó Isten lépett volna közénk – érzékeltette édesanyám Prohászka kisugárzását. A beszédek után lehetőség volt gyónásra is. Édesanyám hosszan elbeszélgetett lelki problémáiról a püspök atyával, aki azzal búcsúzott el tőle, bármikor forduljon hozzá bátran lelki segítségért. Néhány hét múlva a rádióból hallotta Prohászka váratlan halálának a hírét. Szívből megsiratta. Jó évtized múltán kapta meg Prohászka Elmélkedések az Evangéliumról c. könyvének 1938-as kiadását. Édesanyám hosszú életén keresztül minden este szép csendben néhány szakaszt olvasott belőle, mielőtt lámpát oltott. Vitte magával ezt a könyvet az élet viharaiban, az 1945-ös meneküléskor, majd az 1952-es hortobágyi deportálás rémületes éjszakáján is. Így vált Prohászka Ottokár még halála után is édesanyám lelki atyjává. A lényéből sugárzó szelíd derű és harmónia innen sugárzott, ez adott erőt neki – ahogy Prohászka számos más hívének is.

Megható élményemre emlékszem ezzel kapcsolatban. Az elmúlt évtizedben a Prohászka-kutatás lelkes tagja, Barlay Ö. Szabolcs atya, irodalomtanár éveken keresztül havonta tartott előadásokat a pesti ferenceseknél Prohászka-szeminárium címmel. Hallgatóiban elmélyítette és élővé varázsolta a Prohászkáról alkotott képet. Egyik előadása végén egy hallgatója elővette féltve óvott kincsét, ugyanazt a fekete bőrkötésű Elmélkedéseket, mely számomra is édesanyámról maradt rám. – Kedves atya – mutatja a könyvet – ezt a könyvet édesapám vitte magával a Donkanyarba. Megmaradt, s mindketten visszakerültek.

A kortársak irodalmi értékelése

Prohászka írói munkásságát természetesen már életében is méltatták. Pályáját, életművét ünnepélyes külsőségek között értékelték az 1912. december 22-i ünneplésen, amikor is 30 éves írói jubileumát méltatták a Kisfaludy Társaságban. Négyessy László, a stilisztika akkori nagymestere, Prohászka írói-szónoki pályájának három mozzanatát emelte ki: 1. működésének általános energetikai hatását a magyar szellemi életre; 2. írói és szónoki tevékenységében a szépség kiváló érvényesülését; 3. az egyházi szónoklat megújítását.

Brisits Frigyes ciszterci irodalomtörténész 1918-ban az Életünk katolikus folyóirat ünnepi számában – mely a püspök 60. születésnapja tiszteletére jelent meg – érdekes tanulmányt közölt Prohászka nyelv-esztétikája címmel. Szerinte Prohászka merész újító: „Az értekező stílust nála tehát felváltja a költői stílus, mégpedig a modern költői stílus ... Ekkor látjuk csak őt, hogy Prohászka milyen merész és szerencsés stílusú újító, milyen eredeti módon bontotta, törte meg a metafórikus szókészlet megmerevülten átöröklött formáit, … s az analógia útján milyen kifejező, súlyos elasztikával gyarapította a szavak erejét s az érzelmi mélység milyen hatalmas kifejezését mélyítette beléjük, s képzelete dús, ünnepi szárnyalása révén mekkora emelkedettséget, igézetet és prózát adott vissza a költői nyelvnek. Mindez romantikus vonás, de a romanticizmus mindig a költői nyelv diadala.”[1]

A Kisfaludy Társaság 1927-ben tagjai sorába hívta meg Prohászkát. Székfoglaló beszédére 1927. február 6-án került sor – A Pilis hegyén egyike legismertebb, ragyogó irodalmi esszéinek. Ebben a középkori századok folyamán nyugatról betelepült szerzetesrendek hatását vizsgálja, megihleti a hajdani kolostorromok köveinek kisugárzása. A géniusz loci és a szépséges hegyvidék hatására a szellemtörténeti fejtegetések közben előbukkan a misztikus költő:

„Mikor erre gondolok, nem nézem a Pilist mélázó alkonyban; nem nézem holdvilágos éjben, mikor az energiák pihenőre térnek, hanem inkább akkor mereng rajta szemem, mikor energiák járják; nézem júliusi napsütésben s mikor a tölgyek, a bükkök s kőrisfák sejtjeiben millió rokka perdül, s mikor a természet millió szövőszéken sejtszövetté szövi a napsugárt. Ez a csendes s mégis belső energiáktól átjárt erdő a lelki elmélyedésnek legalkalmasabb képe. Csendes az elmélyedt lélek, s csendes a júliusi erdő is. Madár nem dalol benne, levél se rebben, s mégis feszülnek a belső energiák. Ilyen a misztikus lélek is; gondolatainak s érzéseinek aranyos szálait rögökbe s csillagokba akasztja, s ezt az aranyos pókhálót borítja magára, Istenre s a világra. A lélek e hálónak művésze s boldog foglya egyaránt. A júliusi erdőn s a misztikus lelken az élet s az alkotás szelleme üli a maga ünnepét. Ebben a júliusi hévben s tűzben kell járnunk a Pilisen s hallgatóznunk, mint éneklik az erdők, a csend s a titokzatosság az Énekek-énekét, mint élvezik saját elragadtatásukat, a több-élettel való ölelkezésüket s a nap hevének fölcsókolását.”[2]

Prohászka Ottokár legnépszerűbb műve – az Elmélkedések az Evangéliumról – még életében négy kiadást ért meg, halála után újabb két kiadás fogyott el, sőt számos idegen nyelvű kiadás is született. A keresztény magyar középosztály körében szélesen elterjedt lelki olvasmány volt, melyet szüleink nemzedéke kopottra lapozgatott. Elmondhatjuk, hogy olvasott író volt és maradt halála után is néhány évtizedig.

Prohászka gazdag irodalmi hagyatékának feldolgozását halála után Schütz Antal: Prohászka összegyűjtött munkái c. híres 25 kötetének 1928. évi díszkiadásából ismerte meg a közönség. A polgári otthonok könyvtárának egyik dísze volt, azonban 1945-től tanácsos volt elrejteni a szekrények mélyére.

A gyűjtemény 25. kötetében Schütz Antal hosszú tanulmányban fejti ki Prohászka pályáját. Az összefoglaló ismertetés első fejezetében – s nem véletlenül – Itt az írás címmel Prohászka írói jelentőségét, írásainak jellegzetességét, stílusát, a semmivel össze nem hasonlítható „prohászkai stílus” jegyeit összegzi. Sorra veszi a sorozat egyes köteteit, „melyek megannyi hosszmetszet, úgyszólván mindegyik egy új vonását mutatja be Prohászka szellemének”. Elsőként „régifajta, bár finomveretű teológus”, majd új hang, „itt a modern apologeta áll ki”, majd, „egy misztikai mélységű és tüzű imádkozó”. Ugyanakkor a kor szociális kérdéseire feleletet kereső közéleti író, „ragyogó esszéista”, ünnepi beszédeiben pedig a nép apostola. Szépirodalmi szempontból leghangsúlyosabban a 8. kötetben összegyűjtött esszéket emeli ki:

„Itt ugyanis megjelenik egy egészen sajátos költő és szemlélő, aki lelkét tágra kitárja az élet, a természet, a történelem, a hitvilág minden hatásának, mindent bevon fogyhatatlanul gazdag képzeletének káprázatos, eredeti színeivel, át meg átszövi sokhúrú, tengermély, szenvedelmes és egyben szent érzelmi életének aranyszálaival; imádságos lélek tele a természetfölötti világ ihletéseivel, azonban a teremtésnek is minden érintésére rezonál; s emellett tökéletes művész: elmélkedő, borongó, omló, olvadó, táguló, égbefeszülő lelke minden rezzenésének tud szinte fogható, testszerű kifejezést adni. Persze ezt a sajátos alakító erőt és költőiséget nem lesz nehéz megtalálni az előző művekben sem, különösen gazdag ezekben az Elmélkedésekben, a Föld és égben, a Diadalmas világnézetben és a beszédekben.

És ez a Prohászka – keveset mondok, ha azt mondom: a költő. Prohászka – megint koncentrált kiadásban jelenik meg a naplókban. És ide torkollanak az író Prohászka gazdagságának összes folyamai; itt fakadnak, hullámzanak, tornyosulnak összes problémai; itt pattannak, rügyeznek, lombosodnak élményei és meglátásai; itt tárul föl az apostol és vátes műhelye; itt nyílik meg az aszkéta és misztikus benső kamarája.”

Majd így folytatja:

„Ennek a folyamnak tükréből határozott vonásokban emelkedik ki Prohászka írói képe (…) Mi az az új, ami Prohászka kortársaihoz az élő egyéniség nyelvén szólott, és ami írásaiból is halványabban bár, de plasztikus körvonalakban lép elénk?

Irodalmi bemutatkozása és kibontakozása idején, a századfordulókor mindenesetre új volt szellemi világának az a végtelenre beállított perspektívája, mely mint bizonyos barokk mennyezetfestések, minden konkrét mozzanatból a hitnek távoli és mégis oly közeli titokzatos világába vonzott. Új volt a katolikumnak mint egyetemes életelvnek az a következetes és diadalmas fölvonulása az egyéni és közösségi létnek egész vonalán, mely a jozefinizmusból még ki nem lábolt és a liberalizmusban megrekedt magyarok lelkére mint az elfeledett szülőfalunak újra megszólaló harangszava hatott.

Új volt a természetfölötti életnek az a közvetlensége, mely Prohászka minden szavából és gesztusából az átélt és el nem disputálható valóságnak erejével szólt. Prohászka úgy állt ott a kortársak előtt, mint aki más világból jön, alakjában és arcán a hosszú, kemény aszkézisnek félreismerhetetlen karakterével, szemében az elmélkedőnek misztikai csillogásával, hangjában a küldetésnek sajátos akcentusával, mely varázserővel tudta életre kelteni a lelkekben a rég elhalt mennyei honvágyat.

Mindez új volt – nálunk. Hanem ami szerencsésebb országokban is az igazán újnak, az értékgazdagodásnak erejével hatott volna, ami tehát Prohászka újszerűségét az abszolút értékek szférájába emeli, az a látásnak és kifejezésnek eredeti és művészi tökéletességű módja.”[3]

Prohászka neves kortársai közül kiemelkedik tisztelője és barátja, Ravasz László református püspök emlékbeszéde 1929-ben, a Kisfaludy Társaság ünnepi ülésén, mely később nyomtatásban is megjelent A lélek embere címmel. Lelkesedése sodró erejű, nemcsak az írót, hanem Prohászka egész lényét, életművét próbálja felidézni. Irodalmi értékelésű soraiból idézünk:

„Művészetének alapformája a kép. Rendesen belülről átvilágított, és intuícióvá tömörített metaforák szökkennek ki látásai tűzmagvából, mint színes és játékos szikrák. Néha egy-egy metafora külön életet kezd: hasonlattá szélesül, allegóriában organizálódik és továbbviszi a fejtegetést. (…) Költői formája a ritmikus próza. A kötött forma nem illett volna egyéniségéhez, sokkal szabadabb, elemibb erejű volt, hogysem elférhetett volna a prozódia finom csővezetékeiben. De a prózájának olyan numerusa van, mint az őserdők orgonázó lélegzetvételének. Jellemző rá nézve, hogy ereje nem a jelzőiben van, melyeket úgy halmoz, mintha barikádokat ostromolni küldené őket; ez csak fönséges teher, amelyet könnyedén tart a stílus belső ereje. Ez az erő igéiben van. Állítmányai legtöbbször szemléletes igék, rugalmas, teherbíró, könnyed és acélosan finom gondolaterők. Igéinek bősége miatt lesz a stílusa olyan mozgalmas, élő, fordulatos és cselekvő, mint egész világa. Nem hiába a barokk volt kedvelt stílusa, melyet a pátosz és akció lelkesült ölelkezésének nevezett.”[4]

Sík Sándor 1928-ban napvilágot látott Gárdonyi, Ady, Prohászka című könyve irodalomtörténeti szempontból talán a legjelentősebb tanulmány ebben a témában. A könyvben a Prohászkával foglalkozó rész egyes fejezetcímei önmagukért beszélnek: Prohászka, a költő – Az apostol, mint író – A misztikus – A misztikus világérzés – Prohászka alapformája. Az első fejezetben Sík Sándor kiemeli Prohászka küldetésének jelentőségét a magyar nemzet szempontjából:

„Az a huszonnégy hatalmas kötet, amelybe a siető kegyelet összegyűjtötte műveit – amely azonban távolról sem teljes gyűjteménye írásainak –, csak elenyésző töredékeit tartalmazza ennek a csodálatos életremekműnek. Csak melléktermékeit az élő energiák ama felbecsülhetetlen tömegének, amelyet ez a tűzlélek belelángolt a magyar lelkiség fáradt erőrendszerébe. A Pázmányok, Apácai Cserék, Bessenyeiek, Révaiak, Kazinczyak édestestvére ő, akiknek az írás nem volt öncél, hanem csak ancilla: harcos, de alázatos szolgája egy nagy, egyetemes célnak. A Zrínyi Miklósoknak és Széchenyi Istvánoknak, a nagy, magyar lélek-keltegetőknek egyenes utódát látom benne, aki ugyanavval a szédítően eszmei céltudatossággal és ugyanavval a hétköznapi élet apróságait is átstilizáló konkrétséggel, ugyanavval az egész magyarságölelő egyetemes szeretettel és ugyanavval az egész-élettékozló apostoli odaadással szolgálta ugyanazt a célt: a magyarság jobbik énjének, lelkének ébresztését. (…) Ha ezt az Ént, ezt az életet jól szemügyre vesszük, remekművet látunk magunk előtt, egy teremtő művész-zseni harmonikus remekét. Az írások, a könyvek, cikkek, beszédek: néhány levél a királyi tölgyfa eleven palástján. Mégis, ezek az írások önmagukban is akkora értéket képviselnek, amelyet a leggazdagabb irodalmak is drága kincseik közé számítanának.”[5]

Tudjuk Prohászka fiatalkori naplójából, mennyire tudatosan a magyar nép szolgálatába kívánta állítani apostoli küldetését. 1881. május 15-i bejegyzés: „mintha lelkem ki akarna kelni szűk határaiból, föláldozni magát e szegény, zaklatott, szorongatott népért; mit tehetek valamit érted, magyar nép?”

 Vajon, ha műveit később német nyelven adta volna ki, nem lenne-e Európa hírű vallásfilozófus, költő, vetekedve Newman hírével? Schütz Antal írja a már idézett írásában: „világirodalmi relációban is a vallási irodalom legnagyobbjai közül való, kit egy Szent Ágostonnak, Pascalnak, Newmannak melléje, részben föléje kell helyezni.”

1945-ben megkezdődtek az elhallgatás és elhallgattatás évtizedei. Ebben az időszakban néhány tisztelője, behatárolt keretek között folytatta a még feldolgozatlan életmű kutatását – publikálási lehetőség nélkül. Ennek a munkának eredményeképpen jelent meg 1990-ben Koncz Lajos szerkesztésében a Modern katolicizmus, válogatás Prohászka műveiből, mintegy nyitányaként a Prohászka ébresztése reményteli, új időszakának.

Prohászka ébresztése

Szabó Ferenc jezsuita szerzetes a 2006-ban megjelent Prohászka Ottokár időszerűsége című könyvében áttekinti a Prohászka-kutatás történetét 1927-től kezdve. A Prohászka ébresztése” szellemi mozgalom kiemelkedő alakja foglalkozik a legbehatóbban a püspök irodalmi munkásságával.

Prohászka Ottokár: A diadalmas világnézet című programkönyve (száz évvel ezelőtt megjelent cikkeinek gyűjteménye) bevezetőjében leszögezi, hogy nem apológiát akar nyújtani, hanem harmóniát: »beérem a középkori egyházreformernek, Joachim de Florisnak példája szerint ... a citharával: ’Qui vere monachus est, nihil suum reputat, nisi citharam’, az Istenben megnyugodott léleknek öröme a világ s az örökkévalóság összhangja« … Prohászka gyakran hivatkozik a belső harmóniára és örömre, amely a szent szeretetből fakadó ének forrása. Ennek az amor sanctusnak volt trubadúrja Assisi Szent Ferenc, Prohászka kedvelt szentje, és ennek volt trubadúrja Prohászka is. … Sík Sándor említett tanulmányában Prohászka-prózákat »versbe« tördelt. Ez nem volt nehéz, mert bizonyos Prohászka-szövegek lüktető ritmusát követve egyszerűen egymás alá kell írni a »verssorokat«. Az »Élő vizek forrása « című elmélkedések több oldala ilyen csodálatos (költői/misztikus) prózavers; Ilyen pl. »A mindenség érzelmeivel«, ahol a középkori misztikus, Szent Gertrúd, ez a »tűzből szőtt emberszív« ihlette az »amor sanctus« énekére. Itt is, miként az »Élet kenyere« egyes lapjain, az isteni Szív, illetve az Eucharisztia iránti szeretet kifejezése a természetmisztika nyelvezetével ötvöződik. Sokszor Prohászka szimbólum zuhatagaival találkozunk. (…)

Prohászka költői intuícióinak, misztikus látomásainak forrása kétségkívül a szépség szomjúhozása. Elég kinyitnunk azokat a lapokat, amelyekre Schütz indexe utal: szépség, szép egyéniség, szép lélek stb.

Prohászka 1913. december 15-én ezeket jegyezte be naplójába »Nem tudom, minek tulajdonítsam, de az én lelkemben a legnagyobb hatalom a szépség, melynek teljesen hódolok. Nem értem az igazságtól, s jóságtól absztraháló szépséget, hiszen ilyet nem is fogadnék el; de az igazságnak és a jóságnak előttem a szépségbe kell öltözködniük, mert míg ezt nem teszi, azt érzem, hogy szegények s  nincs ruhájuk, az ami jár nekik. ... A szépség a legnagyobb hódító erő. Kár, hogy az Isten szépségéről semmi fogalmunk; de mi lesz velünk, ha az egyszer elénk lép, s a mi szépségszomjas lelkünket elárasztja! Nekem a szépség ének és élvezet.«”[6]

A kiragadott idézetekből – akár kortárs, akár mai tudós, szakember, avatott kutató irodalmár megállapításait olvassuk – felvetődik, vajon Prohászka Ottokár írásait nem kellene-e a magyar irodalmi tankönyveinkben Pázmány Péter mellett értékelni? Prohászka egykori és mai tisztelői nem érzik-e, hogy a boldog emlékű püspöknek nemcsak oltárainkon lenne helye, hanem irodalomtörténeti könyveinkben is?

Zárásul a tavasz és a nagyböjti időszak küszöbén álljon itt néhány szakasz, Sík Sándor által szabad vers formájába szerkesztett Prohászka-idézet utolsó, Az élő vizek forrása címmel megjelent művéből:

Mennyi szeretet ömlik el a tavaszon,
mikor a tél merevsége lazul,
ébrednek a természet titokzatos erői
s mindenütt új élet fakad.
Mikor a dombok bársonyos szépségbe öltöznek
s az ifjú gyepek, az erdő májusi zöldje,
mint fejedelmi palást borul a hegyek vállaira.
Vagy mikor az Úr a földeken esőt hullatva, áldva jár.
Mikor csiráztatja a vetést,
ezt az évente visszatérő csodálatos kenyérmegújulást.
Mennyi szeretetről beszél az este,
az alkonyi harmat,
melyben éjszaka fürdik a rét s az erdő.
És az újranyíló reggel,
a fák és bokrok csillámló harmata,
az ezernyi finom pókhálószőttes,
mely ezüstözve veri széjjel a nap sugarát.

És a hanyatló fénykorong a csendes órán,
mikor hatalmas színkamrájából
az ég alján hosszú sávokban kirakja a nap
a bíboros, violás, tüzes, aranyos fátyolszöveteket
s a hullámzó színtengeren
a felhőpárkányok mögé hanyatlik
a nappalnak forró ábrázata.
Mennyi törtetés
a füvek, a vetések növésében,
a rügyek duzzadásában.
Micsoda félelmes erővel húzza fel a nap
a bokros sűrűből
az erdőnek törzsökös óriásait,
hogy kinőjjenek onnan
és beleágazzanak az égnek kék teljességébe.
Mennyi mozgás,
a szelek és viharok, a fellegek és esők járásában,
e zivatarszárnyakon nyílsebesen utazó vitorlások vonulásában,
a villámok vonaglásában,
az ég méltóságos morajában,
a záporok susogásában
a kavargó hópelyhek karácsonyi táncában.

Mennyi lendület
a futó patakokban
s az Alpok zuhatagaiban,
a Niagara siketítő zúgásában, félelmes áromladékaiban,
a Nílus árjának széles ritmusú lüktetésében.
Mennyi a tengerek örök nyughatatlanságában,
viharverte vízcsúcsaiban,
dübörgő mélységeiben !
És a földnek, a csillagoknak szédítő forgolódásában,
egymás közé hajított, végnélküli kavargásában,
a mindenség határtalan párkányáig.
Hogy vonul a madársereg
földeken, tengereken át
feltarthatatlanul.
A vágy hajszolja őket messze, messze.
Hogy lüktet az élet az elevenek sejtjeiben,
a szívek millióiban.
Mennyi megindulás,
mennyi félelmes szenvedély
a világtörténelem eseményforgatagában,
a népek élet- és szellemáramlásaiban,
a háború szörnyű indulataiban.
És az érzések,
szent szenvedélyek
minő túláradása
a boldogok csarnokában,
az egek magasságában,
hol „a folyó rohama felvidítja az Isten városát”.

A teremtésnek mindezt a lendülését,
reszketését
magunkba kell ölelnünk,
magunkba kell szívnunk,
magunkba olvasztanunk,
megélnünk
és szeretetünket, imádásunkat
„ex affectu universitatis”,
a világegyetem minden teremtményének érzelmeivel
vinni az Úr elé.

W. Balassa Zsuzsa

 

Irodalom:

Prohászka emlékalbum. ifj. dr. Toldy László (szerk.), Mercedes irodalmi és nyomdai műintézet Bp., 1927.

Prohászka a költő. Tanulmányok és szöveggyűjtemény a püspök születésének 150. évfordulójára, W. Balassa Zsuzsa (szerk.), Kairosz Kiadó, 2008.

 


[1] Életünk, 1918/II.

[2] Prohászka Ottokár: A Pilis hegyén. In: Modern Katolicizmus. Koncz Lajos (szerk.) Szent István Társulat, Budapest, 1990.

[3] Schütz Antal: Prohászka pályája Ö.M. 25. Szent István Társulat, 1928.

[4] Ravasz László: Emlékbeszéd Prohászka Ottokárról MTA. Kisfaludy Társaság Évkönyve, 1929.

[5] Sík Sándor: Gárdonyi, Ady, Prohászka. 1928.

[6] Szabó Ferenc SJ: Prohászka Ottokár időszerűsége. 2006.

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvételt nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.

Három az egyben

Az általunk valóságos Istennek és valóságos embernek vallott Jézus Krisztus végső soron urunk, barátunk, testvérünk, örököstársunk, ítélő bíránk… Hogyan lehet ez mind igaz? Nem tudjuk, és mégis valljuk, hogy igaz.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!